„Csak a kezdet”

1986. június 2-án este a könnyeimmel küzdöttem. Tizenhárom éves voltam, s képtelen elviselni azt a megaláztatást. Dajka öngólja után, öt nullánál káromkodva kirohantam a tévé elől, be a szobámba, ültem a sötétben. Alejnyikov, Belanov, ezek a nevek örökre az emlékezetembe vésődtek. Az egész generációm emlékezetébe beleégett az a hat-nulla. Sokáig nem tudtam szabadulni attól a keserű szájíztől sem, amit a kudarc utáni szánalmas találgatások okoztak; a vereség okait ki a tésztaevésben, ki a déli hőségben végzett edzésekben, ki az orosz átokban vélte megtalálni. Magunkat a legritkább esetben okoltuk. Jobbára siránkoztunk, szitkozódtunk, mutogattunk. S az évek szálltak, mint a percek, de Jézus Herceg nem kegyelmezett.

Nehezen törődtünk bele, hogy vége. Nehezen fogadtuk el, hogy mi nem mesélhetünk majd a fiataloknak olyan történeteket, amilyeneket nekünk meséltek az öregek. Kilencvenben még reménykedtünk, hogy kijutunk az itáliai világbajnokságra, később azonban minden egyes torna selejtezőivel egyre halványabban bizakodtunk a jövőben, a magyar foci jövőjében. Nem hittünk azoknak, akik egy-egy jobb mérkőzés után megpillantották az alagút végén pislákoló fényt. Nemhogy nem hittünk nekik − kiröhögtük őket! Mi egy kivilágítatlan alagútban baktattunk és már egyáltalán nem reméltük, hogy valaha is kijutunk a fényre.

Kilencvenötben ugyan a Fradi által rövid időre visszatért valami pislákoló tűz, a Bajnokok Ligája csoportkörében megszerzett öt pont, a Grashoppers elleni idegenbeli győzelem, a döntetlen itthon a Reallal, élesztgették a reményt. Ám mindez csupán kérészéletű javulás volt a drukkerkedélyben. Csakhamar rájöttünk, ez az egész BL-kirándulás csak valamiféle utórángás lehetett, a haláltusáját vívó magyar labdarúgás tréfája a szurkolókkal. Ahogy a kilencvenhetes pótselejtező, mikor két meccsen tizenkettőt kaptunk a háborúba ájult Szerbiától. Sokan érezték úgy, hogy az volt a kegyelemdöfés. Én is úgy éreztem. Attól fogva elvétve néztem csak magyar focit. Persze, persze, Koplárovics Béla hősi tette a Manchester United ellen, vagy éppen Thorghelle, a mi Sanyink kalandja a németekkel megvan nekem is, de ezek csak mélyítették a szakadékot, olyan érzéssel töltöttek el, mint a gyereket, ha nagy ritkán megsimogatja az, aki egyébként rendszeresen elveri. S az évek szálltak, mint a percek, és lassan társunkul szegődött az apátia. Tanyát vert a szívünkben az érdektelenség és védekezésül fölébredt lelkünkben a(z ön)gúny. Végül megöltük magunkban a szurkolót.

Aztán a semmiből lett ez a csapat. Nyilván nem a semmiből, naná, mégis az egykori egyszeri szurkoló, aki egészséges életösztönének engedve már jó ideje elnyomta magában a drukkert, úgy érezte, a semmiből termett Dárdai Pál és Bernd Storck válogatottja. A mi válogatottunk. Már azt is nehéz volt hinni, hogy megint lesz egy pótselejtező. Jó, azt sejtettük, hogy a norvégok nem rúgnak nekünk tizenkettőt, mint majd’ húsz éve a délszlávok, azért szkeptikusan tekintettünk a párviadal elé. És óvatosan örültünk a sikernek. Nem egy nemzedéktársammal beszéltem erről, többen ugyanazt érezték, amit én: féltünk reménykedni. Rettegtünk az újabb csalódástól.

Végül elérkezett 2016. június 14. Simán, megérdemelten vertük Ausztriát. Jött június 18. Döntetlenre hoztuk a meccset Izland és az orosz bíró ellen. Következett június 22. A katarzis: álomszerű játék Portugáliával szemben; a luzitánok mindvégig futottak az eredmény után. Beigazolódott, amit többnyire csak suttogva mertünk kiejteni a szánkon: újra van egy csapat. A miénk. Egy szív, egy lélek. Egy csapat, amelyik képes a csodára. Feltámasztja bennünk a meggyilkolt drukkert, s olyankor is diadalt arat, amikor a pályán vereséget szenved. Sajnos, 2016. június 26-án vereséget szenvedett. Az évkönyvekben az áll majd, hogy Belgium négy góllal múlta fölül Magyarországot. A mi csapatunkat. A mi büszkén fölvállalt, teljes szívünkből szeretett csapatunkat! És elmesélhetjük majd a fiataloknak, mikor még öregebbek leszünk, elmesélhetjük nekik, hogy mi történt valójában. Hogy igenis vannak csodák, még számunkra is vannak. S bár az évek szállnak, mint a percek, de immár ezt a tényt is könnyebb elfogadnunk.

És nem nehéz hinni abban, hogy ez „csak a kezdet”.

Bene Zoltán