A dédnagytata utolsó éveiben ott lakott velünk egy udvaron. Furcsa, szigorú, magának való ember volt. Nagy volt a család, kicsi a ház, három generáció élt egy udvaron, ezért ő a nyárikonyhába szorult. Ott azonban zavartalanul élhette mindennapjait.
A zavaró tényező inkább csak mi, az óvodáskorú unokák lehettünk, akik időnként pajkos kopogással zavartuk meg a jó öreg nyugalmát. Aztán lélegzet-visszafojtva lestük, hogy nyíljék az ajtó, majd izgatott kiáltozással rebbentünk szét az udvar minden irányába, miközben ő magasra emelt görbebotjával fenyegetett bennünket. Ez az egyetlen emlékem róla. Ezerszer lejátszott, szégyenkező emlék.
Szülőfalujában, a Szatmár megyei Pelekesziben tanult mesterséget. Kerékgyártó lett. Aztán a fiatal életet beszippantotta a nagy háború. Ahonnan már csak fél szemmel tért haza, de még így is szerencsésnek mondhatta magát, hiszen életben maradt.
Egy darabig üvegszemmel pótolta a régit. Egy este azonban az egyik hazatérő tehén véletlen mozdulattal megdöfte gazdáját, aki így immár az üvegszemét is elvesztette. Nem is pótolta többé. Maradt a fél szemével. Két feleségét is korán elveszítette, végül öregségére lányához, Mamához került. Együtt jöttek anyámékhoz, Fugyivásárhelyre.
Leginkább akkor érezte magát elemében, amikor vendég érkezett. Ilyenkor beült közéjük a konyhába, megtömte a pipáját, nagyokat pöfékelt, és közben szép sorjában elmesélte, hogyan verekedtek a császár őfelségéért. Máskor viszont megmakacsolta magát, legyűrte a honvágy, ilyenkor összepakolt, és indult a kerten át a vasút irányába, hogy ő most aztán megy haza Keszibe.
Négyéves voltam, amikor 84 évesen véget ért az élete, két hónapi ágyban fekvés után. Ma már csak egy régi, megsárgult fénykép digitalizált változatán nézegetem néha Buczi tatát. Rövidre nyírt hajjal, hosszú bajusszal, idős korában is katonás, fegyelmezett tekintettel néz bele a kamerába, azzal az egykedvű nyugalommal, hogy ő aztán tudja, mi a rend.
Ezek a régi fotográfiák körülveszik az életünket, és emlékeztetnek bennünket. Bár, mi már a legtöbbször hűtlen örökösök vagyunk, akik sok esetben elfeledett lomok között, fiókok alján őrizgetjük, tartogatjuk ezeket a múltunknak felbecsülhetetlen kincseit.
Éppen ezért jólesik hazatérve végigpásztázni annak a kicsi kiállításnak a darabjait, melyeket anyám magányában kirakosgatott szobába, konyhába. Emlékeztetőként. A hazalátogatók szeme elé, hogy lássuk és ne feledjük őket. A család egykori tagjait. És beszéljünk róluk. Hogy szóba kerüljenek a családi legendárium régi történetei. Hogy alaposan észbe véssük őket. Mert ezeket tovább kell meséljük mi is.
Hiszen örökségüket magunkban hordozzuk, testünkben-vérünkben, akarva-akaratlan. Bár porladó testük évtizedek óta sírhant alatt nyugszik, ők ma is bennünk élnek. A félszemű Buczi tata, Mama, Tata, egykori szeretteink. Egy-egy szemvillanásuk, arckifejezésük, mozdulatuk, gondolkodásuk, egyéniségük. Ez a genetikai láncolat teszi halhatatlanná őket, és majdan minket is.
Most mi vagyunk ők. És ez a hosszú láncolat majd a mi gyerekeinkkel folytatódik tovább, amikor mi költözünk az anyaföld ölébe. Majd ők visznek minket magukkal, szívükben és génjeikben. Ők nézegetnek bennünket sárguló fényképeken, számítógépeken, adathordozókon elmentett fényképalbumokban. És mutogatják az unokának, hogy né, te tiszta nagyanyád vagy nagyapád vagy. Ők mesélik tovább a régi történeteket Tatáról és Mamáról, és kis szerencsével még a világháborús obsitos, a félszemű Buczi tata is szóba kerülhet. Remélem, hogy így lesz.
Remélem.
Ezek az anyám által előrakosgatott miniatűr fényképek, a minket, hazatérőket szelíden provokáló és irányító kiállításnak a darabjai, régen az otthon díszei voltak. Ezekkel a képekkel nőttünk fel. Tágra nyílt szemekkel, komoly tekintettel kísérték a díszes rámák közül a gyermekkorunkat. Mindennap a szemünk előtt volt Mama nagy méretű leánykori fényképe, két másik leánytestvérével, Buczi tata katonásan fegyelmezett tekintete, Mama fogságból szabadult, rövid életű fiútestvére és így tovább. Gyermekként meg-megálltunk előttük, talán éppen Kati-tésztát majszolva, és csak annyit kellett kérdezzünk: hát ez meg ki? És máris mesélte Mama, Tata vagy valaki más a képen szereplő rokon életét, a bennünket összekötő közös történeteket.
Így állt össze a családi legendárium és a mi lelki összetartozásunk. Amikor aztán az emberek és az idő múlásával egyre-másra lekerültek a falról ezek a régi fényképek, a múltunk is alsóbb szintekre került. A feledékenység polcára. A közösségi médiában még időnként szembejön egy-egy unokatestvér, de már nincs, aki emlékeztessen minket a bennünket összefűző családi kötelékre, a közös emlékekre. Így vesznek el, gomolygó ködben az emlékeink, és botladozunk a gyökértelenség felé.
De amíg még van pár kép a falon, Buczi tata és pár más tekintet, addig még emlékezhetünk. Arra, hogy innen indultunk, és ezek is mi vagyunk.
Fábián Tibor
(Az Ilyenek voltunk sorozatból)
