Nagy író-e? Nagy költő-e?
Sokunk számára ez nagy kérdés. Holott az utóbbi időben kezdek rájönni, nem is kérdés ez igazán. Ady nyilván jelentősebb, mint Zelk, de a Vers a lehetről és a nem lehetről a szívem legközepébe fúródott, és már nem tudok könnyen dönteni „nagyság” ügyében. Tolsztoj nagy író, leghíresebb remekei közül azonban csak az Anna Kareninát olvastam, a Háború és békéhez soha nem volt türelmem és energiám.
Emlékszem, valamikor a Holmiban zajlott egy vita arról, Mándy nagy író-e vagy sem. Kornis azt állította, nem, Rába György pedig azt, hogy igen. Én meg elolvastam a Vendégek a palackbant, és úgy döntöttem, nagy író.
Hiszen mi is egy nagy író, ha már itt tartunk?
Egy nagy író az, aki a szemével jegyzetel. Akinek egyetlen mondatában már ott csillog, hunyorog, köhög, piál, verekszik, szeretkezik a világ, amelyet megteremt, mert ő úgy látja; amelyet meglát és megteremt. Egy mondat, és tudom, milyenek ezek a férfiak, ez a nő; hogy mi ennek a nőnek a tragédiája. Valami olyasmi, mint amit Weöres megír a paródia eszközeivel a Vásári népballadában. És mégsem ugyanaz prózában.
Vagy nem tudom, milyenek az Oprák, ha elolvasom az Egyérintőt? Vagy csak a papíron levő Oprákra lenne érvényes mindaz, amit olvasunk? Vagy csak a pestiekre? Én nem hiszem; az hiszem inkább, kicsit kevesebb elvárással és több empátiával kellene fordulni egy írói életmű felé.
Nemrég elolvastam a Locsolókat is. Eddig valahogy nem került elém; most aztán ott volt. „Apa maradt utoljára. Ahogy ki akart lépni, Szabolcs gyöngéden hozzáhajolt. – Kopj le!” Fantasztikus zárlat, főleg, ha tudjuk, mire következik.
Az Iskola… persze már a recepcióban is nagyobb, mint Mándy egész életműve. Én is imádom, passzusokat tudok belőle, idézeteket, neveket, történeteket. Ez a Locsolók mégis nagyon megérintett, írnitudásilag és emberismeretileg egyaránt. Már ha a kettőt el lehetne választani.
Emlékszem én is azokra az időkre, amikor nádpálcával jártam az irodalomban, mint valami perverz Döbrögi. Olykor máig kénytelen vagyok, hiszen a kritikus legnagyobb gőgje az, hogy tévedhet. Amikor nem ebben a hangulatban élek, akkor sem Ludas Matyinak képzelem magam. Semmilyen harcosnak. Inkább a lúdnak a rajzfilmből. Mindenben részt veszek, alakítom is valamennyire, és Matyival tartok, de nem ítélkezem. Sem a gőg, sem a fanyalgás nem az én címerem, csak a botlásom.
Demény Péter
