Vass Tibinek
Gyerekkoromban évente kétszer, háromszor, olykor többször is átszálltam Miskolcon. Már nem olyan értelemben, hogy átrepültem volna a város fölött – nem, én egyik vonatról szálltam a másikra a Tiszai pályaudvaron, mivel onnan indult az ózdi vicinális, ami megállt Dubicsányban, a nagymamámnál. Egészen pontosan nem a nagymamámnál, persze, mert még vagy egy jó negyed órát gyalogolni kellett a állomástól a kicsike házig. Azaz nem is volt az annyira kicsike, csak mikor sok év múlva, felnőtt fejjel viszontláttam, tűnt annak. De mindez nem is tartozik ide, mert igazából arról van szó, hogy abban az időben, amikor én miskolci átszálló voltam, szégyenszemre nem tudtam, hogy Miskolcon él a kis Bibin, akiből egyszer majd Nagy Bibin lesz és jól összebarátkozunk. Akkoriban leginkább a vasúti herkentyűkre koncentráltam, egészen pontosan a herkentyűkirályra, aki féllábú és repülni is csak mankóval bír, meg aztán, az igazat megvallva, arra is erősen figyeltem, egyenesen ijesztő mennyiségű energiát pazaroltam rá, nehogy elragadjon a rézmicsodájú bagoly, amivel arrafelé riogatták a rossz gyerekeket, márpedig az én magaviseletem sok minden volt éppen, de jó az egy hangyányit se. Ennyi minden között őrlődve talán érthető is volna, hogy nem szereztem tudomást a Bibin létezéséről, pedig a Bibin létezése már akkor is egészen bizonyosan meglehetős aurát vont a vidék köré, hanem én azért csak pironkodom, hogy ott jártam, Bibinföldön, ám szemeim a látásra vakoknak, füleim a hallásra süketeknek bizonyultak. Bezzeg most, ha fölütöm a Nagy Bibint, ott olvasom a múltat, ott van benne például Miskolc a maga teljességében, az a város, ahol én átszállóként lézengtem, de ott van Hernádkak és Nyíregyháza is, meg az egész Magyarország igazán magyarországosan, a fél világ világosan és mindenféle ilyen meg olyan volt. „Mesés, mit lehet életre hívni kimúlt tárgyacskákból, döglött tárgyócskákból, / emlékek dögkútja lesz jó szagú hirtelen.” – olvasom kedvem telve a Nagy Bibinben, s ébred bennem a nosztalgia, az édes, egyben bús, a nosztalgia a kor után, melyben Bibinföldön öntudatlan grasszáltam nagymamához, nagymamától, egyik nenétől a másikhoz, át a hegyen és vissza, herkenytűk és rézizéjű baglyok csapataival a nyomomban, éled a nosztalgia a nosztalgia iránt, támad nosztalgia úgy általában. Kakon, a kanapén talán föl is idéztem Bibinnek – akiről akkor még nem tudtam, hogy ez a valódi neve, ezért Vasstibiztem egyre –, hogy én valójában egy megrögzött miskolci átszálló vagyok, s ezen jót élcelődtünk, talán a vacsora előtt, netán utána. Esetleg közben. Csakhogy ez sem lényeges, mert a fontos a Nagy Bibin, ez a sajátos, verses történelemkönyv, Bibin viselt dolgain keresztül mindannyiunk történelme, kellő mennyiségű iróniával, szükséges adag emelkedettséggel, szomorúsággal és örömmel, élettel és halállal, szeretettel és szerelemmel, ezzel és azzal meg amazzal. A Nagy Bibin segít „emlékezni alapvetően boldog időkre”, még ha azok nem is alapvetően boldog koroknak idei; a Nagy Bibin rámutat a gazdagságra, ami a miénk, a sajátunk, a legszentebb tulajdonunk – csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy kell kutakodni utána, úgy kell meg- és fölidézni, meg- és föltalálni. Meg kell ezt tanulni a Nagy Bibinből és a Nagy Bibintől, el kell lesni Vass Tibitől. Az emlékezés és a létezés módját. Ahogyan érdemes. A Nagy Bibin erre is való. És igény szerint másra is. Igény szerint, igényesen, de sosem idényre szólón. És észre kell venni, hogy amennyiben van (márpedig miért ne volna?) szerelmes földrajz, ha van ragaszkodás vidékhez, nyelvhez, gyökerekhez – hát a Nagy Bibinben föllelhető mind, mind, mind. Csak meg kell lelni a kulcsot. Valamelyik kulcsot valamelyik zárhoz, minél többet minél többhöz. Erre is jó a Nagy Bibin, mondom én, a miskolci átszálló, Kakon kanapézó, vasstibiző, bibinező, múltidéző, nosztalgiázó… Ilyesmi.
Bene Zoltán
