Tiszatájonline | 2022. március 11.

Bálna a síneken

BÁTYI ZOLTÁN

Ez meg milyen jószág lehet? – dörzsölte ki szeméből az álom utolsó morzsáit a törött vastengely. Akkor már az egész telep felbolydult, fagyott rögök mögött reszketett ijedten két vasúti síndarab, rozsdás bundába öltözött csavarok gurultak fedezékbe, egyikük recsegő sikollyal könyörgött, meneküljünk testvérek, ez a monstrum felfal, szétmar, megemészt.

– Ki vagy te? Mondd a neved! – kiabált a sárból egy kövér kábelhenger, aki már egy éve uralta a telepet.

De a monstrum nem válaszolt. Sok-sok szemével körbenézett, tekintete a pusztát pásztázta, majd megmozgatta vascsontjait, és nyöszörgős-nyikorgós hangon jajdult egyet.

– Hogy ki vagyok? Megmondom én, egy város darabja vagyok, kiszolgált cseléd. És szék, rengeteg szék is vagyok, amikben nagymamák ültek, ölükben az unokával, ablakomon át nézték nevetgélve a mellettük szaladó házakat. És kapaszkodóvas is vagyok, amin összecsúszott szépséges diáklány ujja szerelmese kezével, és hosszú gumiszőnyeg is vagyok, amit millió ember lába taposott, de én éppen úgy szerettem a munkások durva bakancsát, mint a drágán vett körömcipőt. És én vagyok a megmentő, akit áldottak az eső elől belém menekülők. De én vagyok az is, akit elátkoztak a gyárból munka után kiszédülő munkások, ha nyári melegben megszorult testemben a fülledt levegő. Gép vagyok, amit ünnepeken még fel is virágoztak, a gép, ami síneken száguldozott, majd öregedvén inkább csak kocogott-nyikorgott a város testében körbe és körbe, gép, akit soha nem kérdeztek, elfáradt-e már, és akire úgy mért ütést nagyfejű vaskalapáccsal a szerelő, hogy előtte nagyot köpött a tenyerébe. És mágnes is vagyok, vagy inkább csak voltam, aki a rókusi vasútállomás előtt már kora reggel szippantotta vas testébe a Szentes, vagy Vásárhely felől vonaton érkezőket. Volt közöttük, aki nagy csomagot cipelve szusszant föl rám, de olyan is, aki csak egy iskolatáskát lóbált az egyik kezében, míg a másikkal olyan lányt ölelt, akiről azt hitte, nem is lány, hanem örök szerelem, égből ölébe pottyant csillag, rím minden versben, dallam a legszebb dalban. De olyat is beszippantottam, aki annyira fáradtan érkezett, hogy ugyan felmászott a lépcsőmön, pedig tudta, hogy egy megállóval később már lefelé araszol egy üzem felé, ami már tátott szájú nagykapuval várta, fölötte felirat: Szegedi Konzervgyár. 

– A nevedet mondd, ne szövegelj már annyit – bátorodott a vasúti sín, és lassan előbújt a drótköteg mögül.

De a monstrumot egy ilyen durva mondattal nem lehetett elhallgattatni. Beszélt tovább, előbb a tágra nyílt szemekről, szájtátós csodálkozásról, amikor első köreit futotta Szeged hosszú sínpályáján. Majd a hangokról – Jaj, de szép, milyen modern, bőrrel bevont minden ülése, ilyen talán még Pesten sincs! –, és a döbbenetről – Nézze mán, szomszéd, csuklós, kanyarban ez ugyan el nem törik, és egy gombnyomásra kinyílik az ajtaja, de még hogy! Jaj, csak ki ne essen rajta senki! Majd már a megállókat sorolta a monstrum, bár tudta, a rozsdás csavarnak, törött féltengelynek, morcos kábeldobnak semmit nem jelent, hogy munkásszálló, ruhagyár, rókusi templom, Anna-kút vagy akár Széchenyi tér. Miért is jelentene, hisz ők soha nem látták, milyen hosszú a kerítése annak az üzemnek, aminek termeiben a munkásasszonyok ruhákat varrtak, munkaidő végére talán már véres is volt a szemükből csorgó könny. De nem látták az egyes kórházat sem, ahonnan sápadt, betegágyban legyengült öregek kapaszkodtak rá, hogy elinduljanak a Belváros felé. És nem látták a főtéri platánokat sem, Széchenyi, Deák, Tisza Lajos, Vásárhelyi Pál szobrát, amit ő vagy negyven év alatt megcsodálhatott nyáron, szikrázó napsütésben, ősszel, amikor olyan színes ruhákba öltöztek a levelek, hogy őt elöntötte a sárga – ugyan miért is lett volna más színű? – irigység. És megcsodálhatta télen, amikor sokszor vastag hóban vágott ösvényt magának, miközben azt hallgatta, hogyan szidják a fagytól menekülve hasába mászó emberek, mert a hideg, az a csontig hatoló átjárta az ő testét is, így meleget nem kínálhatott. De leginkább a tavaszt szerette, amikor minden szemével a városháza felé nézett, és azt figyelte, vajon kinyílt-e már a tulipánfa, ami tulajdonképpen nem tulipán, hanem magnólia, de igazán fa sem, inkább csak bokor, de neki, és minden városlakónak az ezen kipattanó rügyek, mosolygó virágok üzenték: ne a naptárt nézzétek, szegediek, hanem engem, tavaszt, örömet, új szerelmeket én hozok nektek. 

De a megállókat sorolva a nagyállomást, aminek emeletére leginkább Budapestről rohantak a vonatok, a monstrum nem említette. Egy szót sem szólt róla, mert még ott, a sok leharcolt, meggyötört vasdarab között is megfájdult a dereka, ha arra gondolt, egy-egy szerelvény érkezése után hogyan rontottak rá százak, taposták, lökték, szidták egymást az emberek. Néha nem is emberek voltak, hanem vicsorgó, ülőhelyet kereső ragadozók, és akkora súllyal nyomták a tengelyeket, hogy azt hitte, az összes kerék kiesik, mielőtt még a Hősök kapujához érne. 

– Előbb csak a Kossuth Lajos sugárút szélén, nagylombú fák alatt szaladtam, de aztán hatalmas úttest épült, aminek a közepén vonulhattam végig, így mindenki láthatta, milyen szép vagyok – motyogta a monstrum. De azt elhallgatta, hogy az első útjainak örvendező szerelmesek unokája, mert hát az is őt nézve csodálta meg a gombnyomásra nyíló ajtót, már szuszogó vén tragacsnak szólította, és észre sem vette, hogy esőben a víz az ő könnycseppjeivel együtt csorog végig a szélvédő üvegen.

– A nevemet? Hogy egyes villamos? Vagy Sárga bálna, ami Szeged pu és Rókus pu között úszott a sínfolyón? Mert becézgettek engem így is, amíg nem mázoltak kék reklámot a testemre – nevette el magát a monstrum, mert biztosra vette, a sok kidobott lom közül éppúgy nem érti egyik sem, mi lehet az a pu, ami egykor a tábláira felírva jelölte a végállomásokat, mint az a kölyök, aki csak sok-sok hét után merte megkérdezni az anyjától. És amikor meghallotta, hogy pályaudvar, szégyenkezve – igazán kitalálhattam volna… – ingatta a fejét.  A kölyök, akit annyiszor utaztatott, és akiről csak sejtette, mert nem volt bátorsága elhinni, hogy az ő gyomrából ismerte meg a várost. De arra emlékezett: a kölyök többször is megkérdezte az apját, hogy a Rákóczi téren miért Lenin szobra áll, a Klauzál téren miért Kossuth szobrát látja, az Aradi vértanúk terére meg miként került Rákóczi fejedelem lovas szobra? A villamos csak tudja, hiszen mindet ezerszer látta – ütött dühösen az ablakra a kölyök. És bár csak a felé forduló utasok nevetését kapta válaszul, apává öregedve a kölyök neki, a vénülő, semmire nem válaszoló villamosnak mutatta meg fiait, amikor így kiáltott fel: indulj végre bálna, vendégeket hoztam egy körutazásra.

– Aha, szóval szegedi vagy és villamos! Akkor ezért nem láttunk soha a ceglédi pusztában.

– Mert nem pusztára születettem, csak ide száműztek. Egyszer régen, úgy ötven éve, pesti műhelyből küldtek a napfény városába sok társammal együtt. Tudjátok meg: én vagyok – és ekkor elcsuklott a hangja –, pontosabban egyike vagyok a híres Bengáli villamosoknak.

– Vagy úgy? – vigyorgott gúnyosan a kábelhenger, a vascső és a vasúti sín. – Csak voltál, csak voltál… Most már kidobott roncs vagy, már azt sem tudja senki, miért hívtak bengálinak, emlékedet még az itt burjánzó gaz sem őrzi meg – röhögte el magát egyikük. A sárga bálna gyomrából pedig kamasz lányok ottfelejtett nevetése csordult, és egy villamosvezető dühös kiáltása: ugyan emberek, könyörgöm, húzódjanak már beljebb, nem tudom bezárni az ajtókat.


Kép: 1977, Pulz utca, az 1-es villamos-végállomása a Szeged-Rókus vasútállomásnál, háttérben a Kossuth Lajos sugárút (UVATERV / Fortepan)