Az első gólya

A faluban, ahol lakik, csend van, hó, meg temető.

Temető, az van. Ott van az apja.

Szép sírja van az apjának, műmárvány borítású, a feliraton csak annyi, itt nyugszik. Meg egy idézet. Valami versből. Nem tudná ma már megmondani, milyen versből, pedig a temetés előkészületeikor ő találta azt az idézetet valami irodalmi antológiában.

Régen volt.

Itt lakik. A temetőtől három utcára. A házak jobbára üresek így, télvíz idején, nyáron viszont, amikor jönnek a nyaralók, akkor van élet. Akkor vannak, akikkel lehet beszélgetni.

Hiányzik a nyüzsgés. Néha fél is. Nem tudja, hogy mitől is fél, itt, ebben a kihalt faluban, de fél. Éjszaka nem alszik jól. Attól tart, hogy majd történik valami.

Nem szereti az éjszakákat. Fel-felriad, kimegy a vécére, aztán a konyhába, iszik egy kis vizet, meg eszik is, kenyeret, joghurtot, sajtot, ami van. Mondják, hogy az éjszakai evés egészségtelen, és ő tudja is, de mégis. Félálomban van olyankor, alig tud magáról, és csak eszik. Kell a gyomrának. Valami marja belülről.

Volt, hogy másképp volt mindez.

Akkoriban, amikor nem élt egyedül, és nem száműzte magát ebbe a kis faluba, ahol most csend van, hó, meg temető, akkoriban még volt valaki, akivel együtt. Egy társa. Vele minden más volt. Városban laktak, társasházban, és jártak mindenhova. Szellemi élet. Így is lehet mondani.

A társasházban, ahol laktak, eleinte jó volt. Nem szóltak a szomszédok semmit. Miért is szóltak volna. Ketten egy lakásban. Ez még önmagában nem olyan furcsa.

Aztán odaköltözött a házba egy idősebb úr. Ő tette szóvá. Egy lakógyűlésen. Nyilvánosan. Azt mondta, neki semmi ellen nincs kifogása, ő nagyon toleráns, de a számára ez mégis taszító. Undorító, mondta ez az idős úr. Ezt a szót használta. Hogy undorító. Meg azt is mondta, hogy ő ezt nem tudja elviselni. És, hogy itt gyerekek is laknak. Akiknek ez nem jó példa. Így mondta.

Ez valahogy elég volt. Ahhoz, hogy mindenféle pletykák elinduljanak róluk. Hogy éreztessék velük, hogy ők nem kívánatos személyek. Itt, a házban. Mert ez nem egy olyan ház.

Semmi konkrétum. Mégis. Valahogy nehéz volt mindezt elviselni. Ezért döntöttek úgy, hogy leköltöznek. A faluba. Ahol az apja sírja van.

Nyáron költözködtek. Akkor, amikor leköltöztek, voltak itt sokan, főleg városiak, meg külföldiek. Nem tűnt fel senkinek, hogy két férfi, és örökké kettesben. Legalábbis nem szólt ezért senki.

Akkor, nyáron minden rendben volt. Dolgozni is tudtak, online dolgoztak mind a ketten, kerestek is szépen, pont annyira, hogy ott, az apja egykori házában, a téliesített nyaralóban jól elvoltak. Nem kellett lakbért fizetni, a rezsi pedig igazán semmiség.

Valami mégis elromlott. A nyári hónapok rendben lementek, a nyár végi falunapon még kedélyesen borozgattak is a helybeliekkel, vidámak voltak, és úgy tűnt, a kapcsolatuk is felhőtlen.

Aztán eljött a szeptember.

Rövidültek a nappalok, és esténként nem nagyon tudtak magukkal mit kezdeni. Valahogy nem volt egymásnak mondanivalójuk. Valahogy olyan fárasztó és unalmas lett az együttlét. És valahogy annyira idegesítették egymást.

Aztán egy napon a társa azt mondta, el szeretne menni. Méghozzá egyedül. Neki időre van szüksége. Szünetre.

Aznap este vihar is volt. Valami egészen különös, apokaliptikus vihar. Ritka az ilyen szeptember végén.

Mindketten féltek. A vihartól. Mégsem ölelték meg egymást. Ki-ki ment a saját szobájába, nem is szóltak egymáshoz.

Másnap hajnalban elutazott a barátja. Azt mondta, majd jelentkezik. És, hogy ne hívja telefonon, meg ne is írjon neki e-mailt. Mert ő új életet kezd.

Most itt van, egyedül. Már hónapok óta egyedül. Néha elmegy az apja sírjához.

Nem tud magával mit kezdeni. Valami végtelen szomorúság van benne. Mintha ott, belül, lenne valami seb. Ilyesmit soha eddig nem érzett. Soha, korábban.

Tél van. Csend, hó, meg temető.

Mondják, a helybeliek, hogy amikor megjönnek az első gólyák, minden megváltozik. A rossz érzések, a negatív hangulatok elmenekülnek olyankor. Ezt mondják.

Ma reggel meglátta az első gólyát. Hogy megjött. De nem érzett semmit. Semmi változást.

Petőcz András