Tiszatájonline | 2023. október 20.

Az éhség evangéliuma

HERCZEG MÁTÉ

Kezdetben vala az éhség és az éhség maga az Isten vala.

Pontokat gyújtott az ürességben, amely a kiolthatatlan éhség helye volt, a pontok pedig gömbökké, meleg gombócokká gyűltek az ürességben. A beláthatatlan gyomor pedig felemésztette őket, de nem elégedett meg az egyhangú napizzás izéivel. Újabb gombócokat gyúrt tehát az Isten, mert kedvére való volt, ha a gombócmiriád kérgesre hűlt, a belseje azonban puha és meleg maradt. Így fedezte fel az ízt és lett ínyenc az Isten. 

A száguldó, összerobbanó spirálok textúrák kísérletei, a bogyók pedig önmaguk fűszereivé lettek. Ez száraz volt, kesernyés a galaktikus nyelvnek, az nedves és bomló, amaz furcsa izzású és szikrázó lüktetésű. És az éhségnek finom volt mindez, de unalmas is volt mindez az éhségnek. 

Mozgást adott hát a textúrának és fűszernek, hogy növekedjen, érlelődjön és saját mozgása szerint pácolódjon. Önmagába zárta a mozgó szerkezeteket az Isten, megfuttatta leszármazási vonalakon, a fénylő csavarlatok kisüléseiben, és mikor először emésztette fel az első édest, az édes intenzitásába beleborzongott az Isten. Így jött létre a pezsgés, az önmagát habzsoló Élet. De a jóból az Istennek is megárt a sok, csínján bánt hát az Élettel az Isten, hogy kímélje gyomrát az eleven, túlhabzó pezsgéstől. 

Apró különbség volt kezdetben, mégis beledermedt a gyomormindenség.  A gondosan szétszórt, azóta elfeledett pezsgésből indult. Az egyik szerkezet felszikrázott zártságában, fájni és félni kezdett, és ez bódítóan édes volt az Istennek. A szerkezetek aprók és jelentéktelenek voltak, de százezernyi kémiai égés sem pótolhatta a bennük felgyűrődött ízrétegeket. Úgy találta az Isten, minél tovább hagyja magukra e szerkezeteket, annál gyönyörtelibb meglepetéseket okoznak neki. Miriád vonalakon csepegtette hát le a lakoma öntetkoronáját az érző lények koponyavizeiből, és elégedett volt mindezzel az Isten.

Egy ilyen vonal a gyomormindenség perifériáján húzódott. A fejlettebb agytörzsű majmok vonalaiból kivált a legszomorúbb és legmérgeskedőbb, felemésztette testvéreit és a körülötte pezsgőket, és velük együtt emésztette fel őket az Isten, mert a felejtésnek is íze van. Szerette a percéltű majmok gondolatjait, mert nem volt ügyük a valósággal, ügyük volt viszont a félelemmel, az éhséggel, a gyásszal. Telesugdosták a gyomor csillogó vérereit, a nyirkos homályokat a feketeségben, és az Isten most először nevetett, mert őt szólították százezer néven és imádták őt és tovább pezsegtek a felejtés felé, egy különös, de nem túl emlékezetes ízt hagyva maguk után. 

Jöttek még hasonlók a beláthatatlan gyomor redőzött zugaiban, szerette az Isten alaphőmérsékletét a szorongásnak, az önmagát kioltó dac izét, a lázadás és térdrehullás egyhangulatú testességét e felizzó, tétován terjedni akaró és rendre kihunyó pezsgés vonalainak. 

Aztán felismerte magát az Isten az éhségben, mert minden teremtő a teremtményében ismeri meg magát. A pezsgésben saját gyomrát látta, és beleborzongott mindebbe az Isten. Rájött, hogy lakhat még valaki rajta kívül a tátongó lyukak peremén, aki a sötétség miriád pórusán kukucskál befelé magába az Istenbe, és Istennek soha többé nincs kedve nevetni, mert nincs az őkívüle állónak neve, amit ki tudna mondani. És mert Számára még az Idő is csak fűszer, mely az Isten gyomrát és éhségét oly nagyra fújta. Nevetés nélkül, csöndben éhezik és emészt hát az Isten. 

És az Isten maga e csönd és éhség vala.

Herczegh Máté