HA MEGHAL EGY ÍRÓ, hirtelen mindenkinek teli lesz vele az üzenőfala. Barátok, kollégák, olvasók, boldogok és boldogtalanok közös képeket posztolnak a halottról, illetve azokból az időkből, amikor a halott még élt, és együtt mosolyogtak a kamerába, vagy ha nem mosolyogtak, akkor szomorkodtak, csináltak valamit, ittak, lapogatták egymás hátát, ültek egy villamoson, vagy egyikük könyvet dedikált a másiknak. Csomó ajánlás is nyilvánosságra kerül ilyenkor: pályatárs a pályatársnak szeretettel, kézszorítással, biztatással, örömmel, barátsággal ekkor és ekkor. Fotók, emlékező sorok egymás hegyén-hátán. Mint amikor temetés után koszorú- és virágözön fedi a friss földhalmot. Ám egy idő után, ahogy azok elhervadnak, és lekerülnek a sírról, a gyász dokumentumait is lejjebb görgetik az újabb megosztandók: hírek, örömök, friss halálok.
APÁM MEGSZÁLLOTTAN LOTTÓZOTT. Hetente tizenöt szelvénnyel. Nem szállhatott ki, mert állandó számsorokkal játszott. Ha abbahagyja, és kihúzzák valamelyiket, abba beleőrül. Minap én is kitöltöttem néhány szelvényt. Ritkán teszem, s olyankor idegeskedek szombat estig. Ma viszont megnyugvással láttam a nyertes számokat. Egyet sem találtam el. Én ugyanis attól rettegek, bár tudom, hogy esélyem a csekélynél is csekélyebb, hogy véletlenül megütöm a főnyereményt. És akkor felfordul az életem. Mert mit csinálnék azzal a rengeteg pénzzel? A feleségemmel biztosan összevesznénk. Mire költsük, mibe fektessük, kinek adományozzunk, adjunk belőle? A gyerekeinknek is lennének elképzeléseik az osztozkodásról. S akkor még velük is összeveszni! A végén mehetnék a híd alá, mint (talán) Vonnegut valamelyik regényének figurája, a milliomos szatyros néni, aki attól retteg, hogy kirabolják, megölik a pénzéért, s inkább koldusként tengeti a napjait.
KOMMENTEKET OLVASOK. Sokat közülük nem értek, mert nem tudom, mit akar állítani a szerzőjük. Azt, amit leír? Vagy az ellenkezőjét, mert éppen az iróniát gyakorolja? Egy nyelvésztől hallottam: a kommunikáció félreértések sorozata. Így lehet. A kommentekre meg, amelyekben gyakran forrnak az indulatok, és törekvés sincs megértésre, mindez hatványozottan igaz.
SÓGOROM MIGRÁNSOKKAL álmodott tegnap. Zaklatottan mesélte, hogy már az álmába is beszüremkednek a hülye hírek. Pedig tudatosan igyekszik távoltartani magát tőlük. Mármint a hírektől. Kértem, meséljen az álombéli migránsokról, de nem akart. Csak hogy már az álmában is a migránsok! Nem kérdeztem meg, férfiak voltak, vagy nők. Nekem gyakran vannak álmaim, ám ébredés után alig és csak homályosan tudom visszaidézni őket. Ma például valami katonai történetet álmodtam, persze mostanra ez is elmosódott. Annyi maradt meg, hogy állok valami kivégzőosztag előtt, mint Buendia ezredes, de nem jut eszembe semmi, még egy régi délután sem. Csak félek. És felébredtem. Vissza akartam aludni, hogy folytatódjék a történet. Sikerült is újra álomba merülnöm, és folytatódott is. Arra viszont nem emlékszem, hogy végül lelőttek-e.
EGY ISMERŐS HÖLGY kiteszi az üzenőfalára a saját portréját, illetve egy begipszelt láb fotóját. A lábból csak a lábfej, az -ujjak látszanak kissé túlnőtt, gondozatlan körmökkel. Írja, hogy reggeli futás közben történt a baleset, épp április elsején, ezen a szerencsétlen napon, most jött ki a gipszelőből, s úgy néz ki, több hónapig nem tud majd sportolni. Gyógyulj, juj, szegénykém, mi történt, gyógyulást, mielőbbi javulást, mit csináltál, jaj, de sajnállak. Gyógyulj, gyógyulj, gyógyulj! Özönlenek az aggódó jókívánságok. Az illető hölgy minden hozzászólás után jelzi, április elseje van. Bolondok napja. De továbbra is áradnak a felületes, szociális kommentek. Ismerősöm egy idő után az eredeti bejegyzésben hangsúlyosabbá teszi mindazt, ami a dátumból következik. Aztán jelzi, hogy az ő lábkörmei ápoltak. Később már arról posztol, hogy aki azt hiszi, hogy az övé a gondozatlanságról árulkodó láb, azt törli az ismerősei közül. Ennek ellenére tucatszámra érkeznek a sajnálkozó, gyógyulást kívánó könnyes vagy laza kommentek. Közéleti, politikai vitáinkra gondolok. Nincs remény.
HÁNY FÖLDRÉSZ VAN? Diákdolgozatban olvasom: hét. Ennyire nem lehet tudatlan egy gimnazista, gondolom. Vagy én tudnám rosszul, a tanára? Rákeresek az interneten, kiderül, hogy erről sincs konszenzus, a kontinensek száma négy és hét között van. Attól függően, ki mit tekint önálló földrésznek. Mi hatról tanultunk a hetvenes években. Más kérdés, hogy sosem értettem, Európa és Ázsia mitől külön kontinens, de megtanultam. Miként azt is, hogy kilenc bolygó van. Illetve pár éve már csak nyolc, mert a Plútót lefokozták. Lehetne sorolni, hogy a tudomány miként helyez át jelenségeket, valóságdarabokat egyik polcról a másikra. A társadalomtudományokról ne is beszéljünk! Vagy az orvostudományról. Pár éve még olyanokat lehetett hallani, hogy egészségünk alakulása negyven százalékban a génjeinktől függ. Amikor az üzemorvos megkérdezte a családi kórképemet, mondtam, hogy mindkét szülőm rákban, és arra gondoltam, hiába figyelek bármennyire is az életmódra, táplálkozásra, a kórtörténetem majdnem fele determinált. Erre a minap azt hallom valamelyik podcastban egy kutatóorvostól, hogy a táplálkozásnak, a mozgásnak mégiscsak jóval nagyobb szerepe van, s a genetikáét ő legfeljebb úgy öt százalékra saccolja. Hogy melyik az igaz? Nem tudom. Hit kérdése ez is. Hangulaté. S aztán kinek hogy alakul. Ha fáradt vagyok, depressziós, akkor arra hajlok, úgyis mindegy, betegségeim és halálom a családfa termése, ha meg bizakodó, akkor hajrá! Mozogni kell, futni, figyelni étkezésre, ivásra, alvásra. Ha jól csinálom: örök élet. Kilencvenöt százalékos eséllyel.
OLVASOM, DÍSZPOLGÁR lett egy író kolléga. Gratulálok neki, mert ezzel, úgy tudom, ingyen sírhely is jár. Kijavít: díszsírhely.
DIVAT LETT ÚJRA A BÖJTÖLÉS. Az időablakos. Hogy naponta tizennégy, tizenhat, tizennyolc órán keresztül ne vegyünk magunkhoz táplálékot, mert akkor a sejtek így meg úgy. Megdöbbent, hányan ismerik és csinálják ezt a fajta böjtöt. Ismerősök, rokonok. Akikből ki sem néztem. A koplalás persze nem mai találmány. Már a középkorban is. Meg még régebben. Kényszerből, aszkézisből, gyógyulási szándékból. Ha nem csinálom, korszerűtlen vagyok, ostoba, s versenyhátrányba hozom magam a többiekkel szemben. Akik aztán majd nemsokára jöhetnek a temetésemre. Ha viszont csinálom, akkor korszerű vagyok, divatos. Hiszékeny tömegember. Akit akár holnap megölhet bármilyen új divat.
FOGÁVAL ÁSSA MEG SÍRJÁT a sokat evő ember, olvasom valahol. Mindez annak a képes alátámasztása, hogy koplalni egészséges. A koplalás persze egy olyan társadalomban, ahol van mit enni, divatos is lehet. Ínséges időkben meg a kövérség a vonzó. Mostanában mindenféle böjtök jótékony, élethosszító hatására esküsznek sokan. Hogy igazuk van-e, azt nem tudom, csak azt, hogy a szakemberek, az orvosok közt is szép számmal akadnak, akik hisznek, mondjuk a böjtben vagy a homeopátiában, mások pedig éppen ellenkezőleg. Annak a gondolatnak viszont, hogy az evés és a halál között összefüggés mutatkozik, hagyománya van, hisz első szövegemlékünk is erről beszél a Biblia alapján: Engede urdung intetvinec. eſ evec oʒ tiluvt gimilſtwl. eſ oʒ gimilſben halalut evec. Vagyis már az első emberpár megásta fogával valamennyiünk sírját.
