Tiszatájonline | 2023. január 9.

Apa, anya, gyerekek

JENEI GYULA

Bántalmazó kapcsolatban élek. Azt hiszem, így mondják. Erre egyébként nemrég jöttem rá. Mostanában olyan sokat lehet olvasni meg hallani ilyesmiről. Hogy sok családban előfordul. Mi az, hogy előfordul!? Szinte menetrend szerint megesik. No, nem mindegyikben, de olyanokban is, amelyikekben nem is gondolnánk. Jó családokban. Persze mi az, hogy jó család? 

Ja, én vagyok a bántalmazott. Most. De voltam bántalmazó is. Ezt csak halkan mondom, mert nem tudom, hogy büntetőügyileg éppen mi a helyzet. Adtam fenekest, pofont is a gyerekeimnek. Most meg furdal a lelkiismeret, hogy mekkora bunkó vagyok. Abban reménykedem, hogy már elévültek a régi dolgok, s nem kell börtönbe mennem. Bár vannak bűncselekmények, amik nem évülnek el. Illetve, ha elévülnek is, bármikor hozhatnak egy törvényt, és visszacsinálják, hogy azok ilyen súlyosak, olyan traumatizálók meg minden. 

Aztán magyarázkodhat az ember, hogy régen más volt a népszokás. Már azon is gondolkodtam, ha egyszer bíróság elé citálnának, védekezhetnék-e azzal, hogy én még a makarenkói pofon áldásosságáról tanultam a pedagógiai főiskolán. Meg a Popper Péter is azt mondta, hogy van létjogosultsága a jókor és indulatból alkalmazott testi fenyítésnek. Itt a hirtelen felindulás a lényeg. Hogy ne előre megfontoltan. Ne úgy, hogy csinál valami hülyeséget a gyerek, aztán azt mondjuk neki: érjünk csak haza, úgy, de úgy elverlek, vagy ha majd apád hazajön, elszámoltat a nadrágszíjjal. Mert olyankor, ugye, nem csak a fizikai fájdalom van, hanem a szorongás is. Az meg lelki bántalmazás. Persze a fizikai is lehet lelki. Sőt, az ütés a verőnek is fájhat. Nekem például fájt. Lelkileg. Egyébként sokszor áldozat voltam, a felbujtás áldozata. A feleségem bujtott fel. Csinálj már valamit ezzel a kölyökkel, nem látod, miket csinál! Aztán olyankor elöntött engem is a popperi indulat. Ha ez mentőkörülmény…

De ismerek olyanokat, férfit meg nőt is, akik nagyon ellene vannak a testi fenyítésnek, miközben maguk is le-lekevertek egy-egy pofont a csemetéjüknek. Saját szememmel láttam. Vagy leordították a fejét. De úgy, akkora hangerővel, ahogy az a rajzfilmekben szokott lenni, hogy a kiscsákónak hátrafelé lobog a haja, mikor az anyja ráüvölti az összes tehetetlenségét, kétségbeesését.      

Ugye, az is mentőkörülmény lehetne, vagy enyhítő, nem is tudom, hogy nevezik, hogy engemet is vertek. Mint apró gyermeket. Na jó, én mindig tudtam, miért. De akkor is! Anyám, apám, nagyanyám. Ha csak el nem szaladtam. Meg hát nem csak a verés volt. Egyéb dolgok. Lelkiek. Ahogy veszekedtek egymással. Az rossz volt. Verekedni nem verekedtek, meg nem verte egyik a másikat, mondjuk apám nem verte az anyámat, és fordítva se, de verbálisan sokat küzdöttek. Néha üvöltöztek, néha csak olyan cinikus-ironikus bántások hangzottak el, ám azokból könnyen válhatott rajzfilmes-hajlobogtatós ordibálás.

Szóval, én ilyen bántalmazó kapcsolatokban éltem. Meg élek most is. Tulajdonképpen. De hát kanász marad, akinek a nevelője kanász. Ezt még az iskolában tanultuk, valamilyen versben volt. Talán Csokonai írta. 

A népszokásoktól igazából nem is olyan könnyű szabadulni. A néplélektől. Az zsigerileg működtet bennünket. Így aztán nem csoda, ha most is bántalmazó kapcsolatban sínylődöm. 

Az örökös apa-anya játékban. 

Én meg, szerencsétlen hülyegyerek, válasszak! 

Válasszak, hogy kinek van igaza, ki mellé álljak! Ha mondjuk válnának, és megkérdezne a bíróság. Melyik szülőmmel akarok élni, apámmal vagy anyámmal? De ők még nem is válnak, összetartja őket a ház, a társadalmi elvárások, csak basztatják egymást, pocskondiázzák. Elmondanak a másikról minden lehetséges rosszat, hogy ilyen ostoba, olyan érzéketlen, micsoda szélhámos meg velejéig korrupt rohadék. És hogy nem tud nekünk, gyerekeknek, alternatívát mutatni. Jövőképet adni. Ilyeneket vágnak egymás fejéhez. Meg hogy a másik a szakdolgozatát is összeplagizálta. Sőt! Nincs is neki, elveszett, csak úgy hazudott egy diplomát. És hogy mindenféle luxusdolgokat megenged magának. Egzotikus utak, kurvák, jachtok, szállodaszámlák. Miközben a család…  

Az is van, hogy egyik is, másik is kivételez a kedvenceivel. Akiket szeret, azoknak odatol mindent, menő cuccot, legújabb csodamárkát. Külföldi ösztöndíjakat, pályázatokat, plecsniket. Aztán ha a másikuk kerül jobb állásba, igazgatótanácsba, kuratóriumba, fordul a kocka. Akkor annak a kedvencei örülhetnek, emezek meg kiesnek a jóból, mert az élet elég drága manapság, és nekünk a jóisten összes pénze se lenne elég. 

Szóval folyton egymásnak ugrunk, mi testvérek is, ütünk, vágunk, karmolunk, kurvaanyázunk. Újabban már kerüljük egymást, máskor reggelizünk, máskor vacsorázunk, nehogy összefussunk a konyhában. Még szerencse, hogy van elég szoba. Már csak a neten nézzük a másik idővonalát, megint miket ír, miket posztol, nyomja a hülyeségeit, aztán addig kommentelünk, míg szétkommentelődik a maradék testvéri szeretet, szolidaritás vagy micsoda. Már ha volt egyáltalán olyan. Anyánk meg apánk mintha nem is venné észre, hogy az örökös civakodásuk mennyire szétver mindent. Szétveri a családot. Jobban utáljuk már egymást a tesókkal, mint a hagyatéki közjegyzőnél szokás, pedig nekünk még él a fater meg a mutter, csak hát nyírják egymást, mi meg testvérek, nem tudjuk, hova álljunk, kinek a pártját fogjuk. Csak azt tudjuk, hogy egyiknek sincs igaza. Ahhoz igazodunk, aki néha hozzánk dob egy jó szót, és több zsebpénzt ad. Vagy egyáltalán: ad zsebpénzt.

Uszítunk és uszulunk mi is. Fel kéne nőni végre! Persze sokkal jobb akkor sem lenne. Ez a bántalmazó kapcsolat régen megmérgezte a jövőnket is.