Angyali Alpok 3.

De a jegyzetem nem a biharsági tanyasi kutyákról szól, akiknek kinn a helyük az udvar félreeső sarkában. Sokkal inkább egy huszonegyedik századi kutyafajtáról szeretnék írni, a Canis lupus familiaris turistarumról, azaz a turistakutyáról. Ami elterjedési területét illeti leginkább dögnagy terepjárók első vagy hátsó ülésén bukkanhat fel. Ez tehát aktuális areája. Unatkozva, hanyag eleganciával bambulja az elsuhanó tájat, aztán ha kinyílik az ajtó, fürgén kiugrik. Nos, akkor induljunk el a kályhától, akarom mondani a hotel halljából lévő kandallótól. A kandalló előtt birkabőr. Nem kell felszisszenni, nem pattan rá szikra, nem perzselődik meg, mint nagyapán bekecsének eleje az izzó pipadohánytól. Írtam már, a kandalló elektromos. Nocsak, nocsak. Egy kutya fekszik a finom, puha bőrön. Hűségesen várja a reggeliző gazdikat. Jé, ez egy kutyás hotel, mondom rémülten a fiamnak. Na, és akkor mi van, feleli, miért baj ez? Hát nem baj, csak, felelem, és tudom, tétova kijelentésem akkor lenne hiteles, ha nem állna ott az a fránya ’csak’ szócska. Mi csak?, legyél már elfogadóbb, édesanyám. Meg kell jegyeznem, hogy akkor hív édesanyámnak, ha nyomatékosítani szeretné, hogy ha nem vettem volna észre, rég felnőtt, és kötelessége egyfajta visszanevelési szándékot érvényesítenie.

Reggeli teázás közben bambulom az angyali Alpokot, és a kandalló előtt henyélő kutyvaszt. Őszintén szólva kutyául érzem magam. Először is önvizsgálatot kell tartanom. Kutya úr, én, én készültem, dadogja bennem egy hang Karinthy Frigyes után szabadon, én tényleg szeretem a kutyákat. Nincs veletek semmi bajom. Akkor? Akkor idd meg a teát, és menj dolgodra, sandít rám a kutya, és felvakkant. Nekem csak a tartási szokások nem tetszenek. Kandallós kutyám négy lábra áll, és elindul felém. Vagyis, izé, nincs semmi bajom a kutyákkal, motyogom, csak nem találom szerencsésnek bizonyos velük kapcsolatos dolgokat. Milyen dolgokat, ha szabad kérdeznem, hölgyem, ül le velem szemben a kutya, és farkaskutyaszemet néz velem. Mondja csak, hallgatom, hegyezi a fülét ebem. Igen tisztelt kutya úr, kérem, ne nevessen ki, nekem egyszerűen nem esik jól olyan szállodai ágyban aludni, ahol előtte Önök heverésztek.

Szóval itt van a fajtársam elásva, sandít rám a turistakutya. Tudja, tudja, dadogom, ha Önök az ágyban alszanak, akkor én ennyi erővel, szóval ennyi erővel a kutyaólban tölthetném az éjszakát. Érti ugye? Nem tudom, Önöknek van-e Bibliájuk, de nekünk, embereknek van. Abban az van írva, hogy mindennek rendelt helye és ideje van. Asszonyom, vakkant rám, drága asszonyom, kezdi németül, ne kerteljen, mire kíváncsi? Ha megkérhetem, használjuk az angolt, indítványozom, mindkettőnk jobb lesz úgy. Nos, hol is tartottunk, vonyít fel diszkréten a benne rejlő farkas fojtott hangján, igen, kutyaól. Képzelje, karácsonyra egy fűthető, kétszintes kutyaólat kaptam a gazdámtól. Még erkély is van hozzá. A földszinten vannak a higiéniai és szépségápolási helyiségek, fent meg egy kutyanagy franciaágy, ha esetleg vendégem érkezik éjszakára. Érti ugye?

Zavaromban a teásbögrém fényes alját bámulom, nincs már benne tea, megittam. Nyeldeklem a levegőt, hadd tűnjön úgy, hogy teázom. Végre! Szedelőzködnek a gazdik, középkorú hölgy és jóval idősebb férje. Elnézést kérnek, amiért a kutyájuk szemtelenül feltartott. Nem probléma, felelem. Nézem elhaladó alakjukat, újabb teát hozok. A lesiklópályán már javában sikamlanak és suhannak a repülés szerelmesei. Békésen kortyolgatom a mézes borsmenta teámat. A pincérnőket vizslatom, akik fiktív népviseletben serénykednek. Libben a szoknya, rezzen a csipkeszélű, puffos ujjú blúz. Az utolsó reggeliző vendég vagyok. Ideje indulnom. Nézz jobbra, morog bennem egy hang, ami furcsa módon kutya uram hangja. A belső hangokkal nem érdemes lacafacázni, jobbra kapom a fejem. Mit látok? Az izgalomtól alig bírom leírni. A lesiklópályán kutyák siklanak a legtrendibb sícuccokba öltöztetve. Nem lehet nem észrevenni, hogy az idei télen a neontrikolor, a márvány és a harlekin szín a menő.

Halász Margit