Édes reményillat töltötte meg a termet, amikor a férfi kinyitotta az ajtót. Nem is nyitotta, inkább vad dühvel rántotta, mint aki legszívesebben tokostól szakítaná fel a nyílást, hogy minél hamarabb bejusson, és meglesse, mégis hányan állhatnak sorban a gép előtt, hányan akarják elkapni Fortuna szoknyáját, hogy megcibálják, vagy éppen azon felkapaszkodva másszanak fel az istennő füléig, hogy belesúghassák: csak ma, csak most az egyszer, de az én könyörgésemet hallgasd meg.
Azta, micsoda tömeg van itt – motyogta a férfi maga elé, hangosabban annál, hogy bárki is ráfoghassa, ez a bolond magában beszél, de halkabban, mintsem bárki megértse a szavait.
– Az ajtót nyitva is hagyhatná az úr, ha már ilyen katonásan betört, mert vagyunk itt annyian, hogy pénzért sem kapni már levegőt várunkba. Hiába, no, ma mindenki nyerni akar – kiabált át az emberek feje fölött egy ifjú hölgy, kacagása plafonig röppent, mosollyá szelídítette a sorban állók mormogását.
És valóban: mintha a környék összes lakója egyszerre rohamozta volna meg a kis szerencsebarlangot. Kitöltött lottószelvényeket markoltak az ujjak, volt, aki kaparós sorsjegyről hitte, nem is papír van a kezében, hanem egy vékony ezüstlapocska, amiért majd vagyont fizetnek, csak jusson el a gépig, a nevetős asszonyig, aki úgy bűvészkedett a masinájával, mintha azt is tudná, hogyan kotyvaszthatna aranyat minden, nyereményben reménykedő sóhajtásból, miként lehetne megtalálni a gyémántot a gyűrt papír rései között, legyen az puttó, luxor, vagy akár egy zseb mélyén véletlenül előhúzott bolti számla.
De a sor nem mozdult. Egy magas fiatalember állt a pultnál, és halkan suttogva szórt kérdéseket a nevetős hölgynek, aki csöndben válaszolgatott, újabb és újabb variációkat keresett elő a világhálón kapaszkodva, és a férfinak úgy tűnt, kettőjük párbeszéde nem ér véget soha.
– Nem lehetne kicsit gyorsabban? – morogta, előbb csak az előtte álló zakójára fröccsentve a szavakat. Nem lehetne? – harsogta, amikor úgy érezte, egy órája áll a sorban, de inkább már egy hete, ő, aki évek óta Mercedes dzsipen száguld a városban, és ha a munkásai nem itt dolgoznának a közelben, eszébe nem jutna rongyos paneltelepen feladni a szelvényt.
– Maradjon már csöndben? Ejnye, de türelmetlen – fordult felé egy öregember, arcán ráncok táncoltak, ideg cibálta mindegyiket.
– És ha nem maradok? És ha kidobom azt a kölköt a sor elejéről, de úgy ám, hogy az utca túloldalán csapódik a falnak? – vágott vissza a férfi éles hanggal, de inkább éles baltának érezték az előtte állók.
– Nem vágsz te ki senkit, hamarabb térdelek bele a pofádba – lökte meg a férfit egy ököl, és akkor Fortuna kirepült az ablakon, többen a sírását is hallották. És kiröppent vele minden mosoly az arcokról, kiröppent a gépet kezelő fiatal asszony türelme is. Már éppen kiáltani akart, mégis ki maga? Mégis honnan jött? De hiszen soha nem láttuk? – amikor a pultablak felszabadult, és egy szemüveges arc bámult a semmibe.
– Bocsánat, sajnálom uram, hogy eddig raboltam a drága idejét – szállt a szó, mintha nem is ember mondaná, hanem maga az a sötét, nagyon sötét, fekete szemüveg, miközben gazdája egy vékony fehér botot, inkább csak egy pálcát emelt meg. No, nem nagyon, csak inkább jelezve, hogy utat keres, egy vékony ösvényt, amin kijuthat a barlangból, és aminek nem látja, de talán majd érzi a kijáratát.
– Csak erre Jánoska, csak ügyesen, most fordulj, sok szerencsét, ugye, holnap is lejössz? – simított el minden kéz egy-egy ráncot a fiú kopott kabátján. Csak a férfi, az ajtót tépő férfi keze nem mozdult. Mert nem is voltak már kezei, csak vasból kovácsolt, súlyos csonkok lógtak a teste mellett, és vasból volt a lába is, remegős vasból, mint a sín, amin éppen akkor szaladt a körúti villamos. És vasból volt a nyelve is, tüzes vasból, forrón tapadt a szájpadlásához, mintha ki akarná égetni még a fogait is.
– Bunkó! – fortyant egy hang.
– Nagyon bunkó! – roppant még kettő.
A terem kiürült, és amikor a szépasszony éppen kérdezte volna: Na, most akkor miben segíthetek?, a férfi is kibotorkált az ajtón. Lassan csoszogott, majd lépései egyre gyorsabbra váltottak, ment a fiú után, vagy éppen maga elől menekült, ezt akkor nem tudta volna megmondani. Mint később azt sem, hogyan bukkant rá a vak fiúra a buszra várók tömegében, honnan vett erőt ahhoz, hogy megkérdezze: fiatalember a (és ekkor két koreai kosárlabda csapat nevét súgta a fiú fülébe), meccsét megjátszotta-e?
– Nem, sajnos nem, tudja, én csak focira fogadok – mosolygott a fiú, és mosolygott arcán a szemüveg.
– Akkor játssza meg, de azonnal. Megálmodtam, hogy döntetlen lesz. És tizenötös a szorzója. És tuti a tipp, nekem elhiheti. Ötszázra hétezret és még ötszázat hoz – hadarta a férfi.
– Ötszázra? Nem bánom. Hiszen csak egyszer élünk – nevette el magát a fiú, és már nyújtotta is az ötszázast, a férfi meg rohant, itt várjon meg, de el ne mozduljon, mindjárt jövők, kiabálta. És valóban jött is, döngő léptekkel, majd úgy adta a fiú kezébe a szelvényt, hogy közben kibukhasson a száján egy hosszú, dadogós mondat.
– Elnézését kérem, ne haragudjon rám, bunkó voltam, nagyon bunkó, mert tudja, siettem nagyon, mert ez a meccs már közben el is kezdődött, de ne aggódjon, mert én megálmodtam azt a döntetlent, és az álmom úgy világított, mintha angyalok gyújtottak volna fáklyát a fejemben – hadarta. Még akkor is beszélt biztos tippről, nagy nyereményről, amikor a fiút elnyelte a busz, a felhőkön meg kinyitottak minden csapot, hogy esővel áztassák a napok óta forrósodó aszfaltot.
– Istenem, mekkora szerencséd van, Jánoska! – nevetett másnap az asszony a pultja mögött, istenem mekkora szerencse, nevetett a pult is, meg a tippeket sugárzó tévé a falra szerelt állványon.
– Tudom – nevetett Jánoska. – Döntetlen lett a meccs, és tizenötszörös volt a szorzó. Soha nem nyertem még ötszáz forintra hétezer-ötszázat.
– Most sem – bámulták a szelvényt hárman is. Majd a nevetős asszonyra nézve, kezüket széttárva, szavak nélkül küldték a kérdést: mikor mondja meg, drága hölgyem ennek a vak fiúnak, hogy húszezer forinttal tették meg tegnap az angyalok fáklyafényében megálmodott tippet?
Bátyi Zoltán
