Ilyenek voltunk

Aki a sírásunkat nevetésre gyógyította

FÁBIÁN TIBOR

Nem tudom, hogy csinálta. És ahogy telik az idő, és mind inkább bonyolódik az életünk, egyre kevésbé értem. Kézben tartani a hat gyermeket, a háztartást, az óvodai, iskolai programot, ételt tenni az asztalra, sorban állni ezért-azért, és közben még át-átruccanni Magyarországra is, hogy az eladható holmik árából megvegye azt, ami itthon, a romániai kommunizmus árnyékos világában nem kapható. 

Mi csak önmagunkat láttuk. A saját aprócska életünket, kicsinyke bolygónkat. Ahogy az óvoda és az otthon között elballagunk, vállunkon a miniatűr óvodás táskával. Amit, ha uzsonna-időben kinyitunk, piros alma gurul ki belőle és zsíroskenyér jellegzetes illata csapja meg az orrunk. 

Nem kellett egész nap kézügyben tartson minket. Elég volt pár óránként utánunk kiáltani és ellenőrizni, megvagyunk-e még. Tudtuk, mettől meddig mehetünk. Az utca tabu volt. A nagyok helyszíne, ahová az akkori, nem túl népes autóforgatag ellenére is, mi, gyerekek csak felnőttkísérettel mehettünk. 

Ellenben az udvar és a kert valóra váltotta a mesét. Ott megmenthettük a királylányt, elnyerhettük a fele királyságot. Várat építhettünk a góréban, házat a szőlőlugasok közé. Eljátszhattuk a tévében látott indiános filmet. 

Aztán, ha túl későre járt, ha már vacsoraidő közeledett, ha mosakodni kellett lefekvés előtt, egyszerre felhangzott anyánk erős, határozott hangja és mi, ha nem akartuk túlságosan próbára tenni türelmét, megiramodtunk is a hang irányába. Tudtuk, aznapra véget ért a kinti mesevilág, de kalandjaink másnap folytatódnak a kertben, az udvaron vagy a legelőn. 

Mentünk és gyakran hallgattuk korholását, mert vittük magunkon a játékban ránk ragadt piszkot, sarat, port. A nadrágunkra tucatjával ránk ragadt farkasfogat. Mert hiszen mindenhová belemásztunk, így a nap végére ruhácskánk merő kosz volt már. A korabeli öreg mosógépnek sok munkát adtunk. Az udvar tele is volt ruhaszárító-kötéllel, amiken a száradó, csepegő ruhák gyakorta siratták csibészségünket. 

Így volt. 

Ő indított és ő fogadott minket. Vele mentünk a városba és neki sírtunk, meggyőző krokodilkönnyekkel egy-egy különleges játék láttán. Ami sokba került, ahhoz könnyekből is több kellett, míg végül anyánk megenyhült és a nagycsalád kevéske pénzéből megvette a játékot. Ami azonban így, kézbe kapva, tulajdonunkba kerülve, hipp-hopp elveszítette bűvös elérhetetlenségét és varázslatosságát. Szívtelenül és hamar elprédáltuk, mert csak addig volt számunkra a világ legfontosabb játéka, míg le nem került az áruház polcáról és haza nem értünk vele.

Ezek az emlékeink. Amelyek ugyanúgy darabokra töredeztek időközben, mint a járda az udvaron, amit még apánk öntött, talán 40 éve már. Amelyen gyerekként annyit futkostunk és számtalanszor elestünk. Ilyenkor mindig anyánkhoz szaladtunk a vérző térdünkkel, karunkkal. Mindennel. Ő volt az, aki a sírásunkat nevetésre gyógyította. Hogy aztán könnyeinket letörölve, percek múltán újra serényen pedálozzunk a háromkerekű tricikliken. Minden megállóban megálltunk, mert azt játszottuk, hogy mi vagyunk a busz. Ami jön, érkezik és indul is tovább.

Végigsétálunk az udvaron és keressük az egykori gyermekeket. Akik mi voltunk. És keressük őt, a harsány hangú, aprónépét egybeterelő, erőskezű, határozott, fiatal anyukát. De csak egy ősz hajú nénit találunk, akihez ma már türelem kell, kibogozni és figyelemmel követni elkalandozó szavait. 

Aki ma már nem kiált utánunk hangos szóval a kertbe, mert elcsatangoltunk, mert este van, mert az asztalon vár a forrón gőzölgő tejbegríz. Cukorral és fahéjjal megszórva. Messzibb vetődtünk, mint a kert vége, nehéz onnan hazatérni, a szeme elé kerülni. De tán’ nem is annyira a kilométerek, mint inkább az évek távolsága ez. A könyörtelen időé. Ami egyre csak pereg mindannyiunk felett. 

Egy ősz hajú asszonyt találunk hát, akire gyakran dühösek vagyunk, miért nem olyan szép és harsány, szigorú és határozott, mint rég. Amikor még kézen fogva hordozott minket a világban. Ma már az emlékezete is kihagy és sokszor jelentéktelen dolgokkal traktál. Ismeretlen emberekkel, mert mára a legtöbb ismerős is meghalt a szomszédból. Ott bent kicsit fáj, miért nem utasít rendre bennünket ma is? Miért olyan megértő velünk? Miért kényezteti olyan túlzó imádattal a sok unokát?

Néha felemleget rólunk egy-egy régi történetfoszlányt. Arról, hogy milyenek voltunk. Talán csak most, régi gyermekénünk történeteit hallva, önmagunkkal sok évtized elvágtatása után szembesülve döbbenünk rá, hogy mennyi baj volt velünk, mennyit küszködött, mennyit cipelt, vitt az orvoshoz, és bárhová. Olyan magától értetődő természetességgel tárja elénk azt a sok-sok, értünk végzett mindennapos munkát, utánajárást, aminek hallatán legbelül, mélyen megdöbbenünk és egyszerre fényleni kezd a szem.

A tekintetünk pedig hosszasan megpihen rajta. Csendben, szavak nélkül. Úgy, mint egykor, gyermekkorunkban. Amikor a sírásunkat nevetésre gyógyította.