Ablakban

Én mindig időben kezdek neki a készületeknek. Beírom a telómba, hogy kinek mit akarok venni. Van valamennyi pénzem arra, hogy meglephessem az enyéimet. Nem nagy dolgokkal, mert az már nem is ajándék. Hanem apróságokkal, amik engem fejeznek ki. Én vagyok az ajándék. Jó, nem azért, mert olyan szupernek gondolom magam, hanem mert szeretem őket. Ez így kommersz. Akkor hogy mondjam: igazán a részeim és én is a részük vagyok. Főleg a gyereknek. Ez a kisfiú, már nem is annyira kisfiú, olyan édes, olyan igazian kisfiúsan kisfiú. Én értem, hogy mit értek ezen, nehéz elmondani. Például amikor elesik és megüti magát, nagyon tud sírni. Először csak görbül le a szája, meg valahogy a mandula alakú szeme is. Kinyílnak az orrcimpái. Még nem hallani semmit, csak feszül az egész kis teste. Aztán kitör. Akkorára nyitja a száját, hogy egy teniszlabda is beleférne. És torka szakadtából ordítani kezd, hosszan. És azt ordítja, anyaaaaa. Aztán vesz még egy mély lélegzetet és megint, anyaaaa. Lehet, hogy ciki bevallani, de szeretem, ha így sír. Nem azért, mintha azt szeretném, hogy fáj neki valamije az esés miatt. Hanem azért, mert gátlástalanul sír. Mert nincs senkire tekintettel, mindent belead, egészen. És persze, hogy az anyai szívem majd meg szakad. És azt kívánom, hogy bár inkább nekem fájna. De ahogy látom, és ahogy beleüvölti az egész világba, az ő világába, hogy anyaaaa, vagyis engem, az meghat. Akkor olyan közel van hozzám, mintha itt ülne az ölemben, mintha itt lenne megint a méhemben. És ami utána jön, az a legmeghatóbb és legkisfiúsabb. Azt mondja, ugye milyen bátor vagyok. Dehogy bátor, nagyon is félős. Meg néha azt érzem, ügyetlenke is. Ja, persze vannak nála az oviban sokkal ügyetlenebbek is. Akiken mindig van valami kötés, meg akiknek az anyukája kénytelen mindent úgy előkészíteni, hogy a gyereknek csak ki kelljen vennie. Hogy ne kelljen semmit egyedül csinálnia. Az én kis hercegem, lovagom, igenis bátor, meg ügyes; csak hát nem szabad másokhoz hasonlítani.

És akkor itt van a Karácsony! Itt van a todo list a telómban, már egy csomó feladatot ki is pipáltam. De megint beüt a krach. Elég egy szót rosszul mondanom. Nem is igazán rosszul, hanem félreérthetően, és bumm, már el van rontva az egész. Nem értem, hogy miért nem lehet valakit megkritizálni. Én sem vagyok tökéletes és nem várom el tőle sem, hogy tökéletes legyen. Csak annyit, hogy arra a néhány dologra figyeljen oda, ami nekem sokat jelent. Fontos, na. Én tudom, hogy férfi aggyal a dolgok másképpen is rendben vannak. De könyörgöm, nekem nem férfi agyam van. És még inkább nem férfi lelkem. Nekem női lelkem van, én érzékeny vagyok. Nagyon érzékeny. Nem hisztis, bár lehet, hogy kívülről ez így látszik. De aki olyan régen ismer, mint ő, nagyon is jól tudja, hogy az én érzékenységem nem eltávolít. Meg különben is, minden okom meg van rá, hogy érzékeny legyek. Ne kelljen már ezt is felhoznom, meg újra és újra elmagyaráznom! Elég volt átélni, elég volt feldolgozni. Aki szeret, az megérti. Kimondom: kötelessége megérteni. Nekem pedig jogom van elvárni, hogy tekintettel legyen az érzékenységemre, a sérülékenységemre. Én is mindent igyekszem megtenni, hogy ne bántsam meg őt. Ha néha elszakad a cérna, azért van, mert rámtör, hogy igazából soha nem fogja megérteni, hogy mi játszódik le bennem, ha beszól. Ilyenkor elfutnék. Vissza anyámhoz vagy valakihez. Nem úgy értem, hogy lenne valakim. Jó, vannak flörtök, ilyenek, de nem is mernék belemenni semmi komolyba. Lehet, hogy vágyom rá, de félek is. Mint a munkahelyváltástól. Ahol vagyok, nem jó, de nem is a legrosszabb. Ahová meg mehetnék, ott meg milyen lesz, mennyivel jobb? És főleg, miben más? Kelepce ez az egész, valljuk meg. És amikor jön az ünnep, és már minden majdnem készen is van, hogy kicsit elfelejthessük a nehézségeket, meg súrlódásokat, mégiscsak a szeretet ünnepéről van szó, vagy mi, akkor muszáj elhangoznia egy pont olyan mondatnak, ami nem kellett volna, nagyon nem kellett volna.

Fizikai fájdalmat érzek. Érzem, hogy a hasam feszül, a vállaim beállnak, a torkom szorul. Nem akarok sírni. Nem fogok sírni. És nem fogok elmenekülni. Itt vagyok itthon, ez az otthonunk, amit együtt raktunk össze. Hová mennék, hová mehetnék. Annyit tehetek, hogy hátat fordítok mindennek és mindenkinek. Nézek ki az ablakon. Nézem az utcát. Nézem, ahogy a hó belepte a házakat, kerítéseket, a lámpaoszlop beton tuskóját. Itt van az én magányom, itt áll az ablakban. Kezem az ablakkilincsen. Leheletem párafoltja ütemesen tágul és szűkül. Vagy a szemem párás. Aztán meglátom az ablak tükrében a fiúkámat, ahogyan mögöttem áll, megszeppenve, kezében egy játékot emel. Nekem akarja megmutatni. Lassan elengedem a kilincset. Végigsimítom az arcomat. Visszafordulok.

2021. Karácsony