Meghozták a kötetemet. Egyszerűségében is elegáns – a tördelő, a nyomda jó munkát végzett, Verebes György grafikái pedig érzékenyek, erőteljesek, szépek; 120 grammos a papír, a feleségem azt mondja, olyan, mintha egy vázlatfüzetbe lapozna, amiben a néhol kifutóra szerkesztett rajzokat valaki körbeírja, telerakja betűvel.
Szúrópróbaszerűen azért három könyvcsomagból is kiveszek egy-egy példányt, ellenőrzöm, hogy az oldalak rendben követik-e egymást. Ez persze kissé kényszeres cselekvés, de több mint harminc éve dolgozom különböző nyomdákkal, s megtanultam, bármit el lehet rontani: nemcsak kisautót, elemlámpát, magnót, házi feladatot, de folyóiratot, könyvet is.
Most viszont úgy tűnik, minden rendben van; következhet a terjesztés. Elégedetten tehetném le a kötetet balra, az asztal sarkára, de még egyszer átpörgetem, s hirtelen belekarcol a tekintetembe egy ékezet. Visszakeresem, rálapozok újra az oldalra, s nem akarom elhinni. Egy fejezetcím valamelyik magánhangzóján fölösleges vessző terpeszkedik: Szabadulószóba. A kötet címe is ez, nézem gyorsan a borítót – sokadjára. Ott nincs hiba. Hál’ istennek! Ám hogy a cikluscímben elütés van, kínos. Főként az bosszant, hogy én ütöttem mellé a billentyűzeten. Én hibáztam. Nem a tördelő, nem a nyomda. Korrektúrát is küldtek, viszont amikor azokat átnéztem, a szövegvakságom nem engedte, hogy észrevegyem a tévedést.
Szövegvakság: amikor az ember már annyira ismeri a saját írását, hogy nem azt olvassa, ami tényleg ott van, hanem aminek ott kellene lennie. Apróság persze, sejtheti mindenki, hogy elütés – ráadásul ettől nem lesznek jobbak vagy rosszabbak a kötet jegyzetversei.
Viszont zavar. Nagyon. Este van, fáradt vagyok, de még kigondolom, hogy reggel veszek egy lefestőt, és eltüntetem azt a néhány száz vesszőt.
Délelőtt nincsenek óráim, alhatnék, ám korán felriadok. Ránézek a hírportálokra, bekapcsolom a rádiót. Az oroszok bevonultak Ukrajnába. Elkezdődött a háború. Gyors reggeli után rohanok a papírboltba. Van tubusos hibajavító, aztán valami tollszerű és rolleres. Szaktanácsot kérek, egyáltalán hogyan kell használni, melyiket mennyire ajánlatos rányomni a papírra, gyorsan vagy lassan száradnak. Végül a rolleres mellett döntök.
Itthon nekifogok a javításnak. Eleinte lassan haladok, aztán egyre gyakorlottabban csinálom. De sok a könyv. Közben podcastokat hallgatok. Elemzők értékelik a helyzetet, olyanok, akik a múlt héten még azt állították, nem lesz háború, mert igazából senkinek nem érdeke; csupán diplomáciai kakaskodás, térnyerési kísérletek zajlanak. Most is mondanak valamit, most is meghallgatom őket. Majd lesz valahogy. Néha rákattintok a híroldalakra, már ömlenek a fényképek, videófelvételek: fény- és füstoszlopokról, lángoló kikötőkről, tankokról, városokban vonuló katonai konvojokról, földbecsapódott vagy éppen panelek fölött áthúzó harci repülőkről, találatot kapott lakóépületekről, törmelékkel borított szobabelsőkről, zsúfolt pályaudvarokról, búcsúzkodó családtagokról, maradókról, menekülőkről, határátkelőhelyre érkező magyarokról, ukránokról, akik gurulós bőröndjeikben húzzák maguk után a múltjukat, cipelik a reményt, hogy majdcsak vége lesz ennek is.
Unom a pepecselést, nem köt le, más dolgom is lenne, de azért serényen ténykedek, huzigálom a rolleres javítót, apró csíkokban viszem fel az öntapadó fehér filmréteget az ékezetet formázó nyomdafestékre.
A szomszéd országban meg összeszorul az emberek gyomra, próbálják kitalálni az életüket, hogy mit csináljanak, milyen napra virradnak holnap, holnapután. Hogy mennyire rajzolják át életüket ezek a napok.
Nagyon elrontottunk valamit. Nem figyeltem eléggé, szövegvakságomban nem vettem észre, amit észre kellett volna venni, s most milliméteres pontossággal igyekszem eltüntetni a fölös kis vesszőket a gyönyörű, vastag, fehér papíron, miközben a piacok újraosztásának kényszere, a nagyhatalmak természetes mohósága éppen átrajzolja a térképet. És továbbírja a történelmet, amiről fiatalkoromban egy bolond filozófus majdnem elhitette velünk, hogy vége.
