Tiszatájonline | 2023. október 10.

A szöveg

PAPP-SEBŐK ATTILA

Amikor elhatároztam, hogy hozzálátok ehhez az íráshoz, két dolog vált nyilvánvalóvá: az egyik, hogy nem rendelkezem elegendő ismerettel, a másik, hogy mégiscsak van valamennyi tapasztalatom, s e tapasztalat mentén a zsenge írásoknak is teret kell hagyni.

Mi a szöveg?, ezzel a kérdéssel keveredtem gép elé. Az objektív tényeken túl nekem mit jelent. A szöveg számomra annak a látható-kézzelfogható valósága, hogy vagyok. Pilinszkysen: feszült figyelmi állapotot megkövetelő „kreatúra”. Olyankor fegyelem van és rend. Szét lehet bontani, majd összerakni. Elvenni, hozzáadni, operálni. A legkisebb egységig darabjaira szedni, megnézni, miből áll. Ez a legfontosabb, ami történhet, aminek történnie kell. A hangulat, az érzelem leképeződik benne, de mindezektől később függetlenné kell válnia. Függetlenné abban az értelemben, hogy produktum, amit bírálok és kritizálok.

A húzásról: Nehéz, mert egyik este még azzal fekszem, hogy megírtam életem versét, többször átolvasom, küldeném is tovább legalább két szakmabeli ismerősnek és barátnak, hadd lássák, aztán másnap reggel teljes értetlenség, zavar, hogy tényleg én írtam-e azt a valamit, ami a legutóbb létrehozott dokumentumban pihen – s vele kisebb borzalom. E tekintetben a szöveggel való viszony nem egy transzparens viszony, hanem folyton változó, nekem például máig tudatosan kell ügyelnem, hogy rögtön ne küldjem tovább, hogy előbb rakjam el – jelképesen a fiók mélyére –, és ha eltelt legalább egy-két hét, újra vegyem elő, tanulmányozzam, járjam körül. Akkor majd érzem, hol kell rövidebbre venni, honnan hiányzik, mit kéne másképp. És talán jobban megértem, milyen motivációból született. Megvizsgálhatom a szóhasználatot, hogy a szavak jól vagy rosszul „tapadnak össze”, és ha nem követ semmiféle ritmikai képletet, akkor mi az, ami kiviláglik belőle, és az szükségszerűen indokolt-e. Persze nem kell mindent (túl)magyarázni. Ez nem a klasszikus esete a „Mire gondolt a költő?” -nek, hanem pusztán annyi, hogy tudjam valamelyest behatárolni, mit vállal a vers – és vele én.

Nem tartom célravezetőnek az „Így született meg, így van jól” típusú hozzáállást, mivel elvág a kihagyás fontosságának megértésétől. Ha a hiányról esik szó, Nemes Nagy jut eszembe. Nem mindent kell leírni és magyarázni, a képek és a képzetek között lehet egyfajta ugrás, a kihagyásokkal sok mindent lehet érzékeltetni, így a hiány jelentőségét kell megtanulni – ezt tőle hallottam.

A másik a címadás: Mostanság tudatosabban figyelek arra, hogy a cím szemantikailag mit készít elő, és igyekszem lebontani azt a kényszert, hogy a készülő írásnak (prózának, versnek) egyből címet keressek. A szövegegységből való kiemelés talán megoldja, de sok esetben ez annyit jelent, hogy félmunkát végzek. 

Vannak szövegeim, melyekhez ragaszkodom és olyanok, melyekhez kevésbé. Ha meg kellene határoznom, azt mondanám, hogy egészséges módon kötődöm hozzájuk, épp annyira, hogy egy friss darab esetén ne tudjak objektív lenni. Nemrégiben zártam le egy nagyobb anyagot, amit félreraktam pihenni, és ennek a nagyobb anyagnak a verseit egy számomra fontos költő véleményezte és osztályozta. A technika azért szimpatikus, mert a gyengébb osztályzat egyértelműen azt üzeni, hogy írjak jobbat, mindezt úgy, hogy nem azt mondja: rossz, érdektelen, netán értéktelen, hanem kiemelve a jókat megmutatja a kontrasztot. Gyakorlatilag az ötlet jó, a kivitelezés sántít. Elemelkedem a narratívan megírható családtörténettől, inkább versbe gyúrom. Hogyan tegyem, hogy ne legyen túl öncélú? S közben transzparens is, mert ami nekem jelent valamit (például egy utcanév), az nem valószínű, hogy az olvasónak is összekötő kapocs a szövegvilág és az érzelmi válasz tekintetében. Így próbálgatom, milyen „eltartani” magamtól a szöveget. Nézem, mintha nem én írtam volna. Persze, ez megmosolyogtató elképzelés, mert megvalósíthatatlan. Ahhoz abszolút ki kellene kapcsolni az érzelmi síkot és az alkotói tapasztalatot. De gondolhatok rá a fent említett produktumként, mint egy elvégzett munkára, amit felmérek, rátapintok a hiányosságaimra. Ez metakognitív szinten erősít. Persze a versírás nem logikai szabályszerűségeken alapul, legalábbis nem olyan formában, mint egy matematikai egyenlet megoldása vagy egy szerkezet összerakása (még ha kötött formáról beszélünk, akkor sem lehet kizárólag logikai úton magyarázni). Közel esik hozzá, ám van egy olyan intuitív része, mely számomra megfoghatatlan.

Nem olyan rég kezdtem hozzá az államvizsga szakdolgozatomhoz, és a témavezető tanárommal tárgyaltuk, hogyan kényelmes felépíteni a struktúrát, megírni az elméleti részt. Javasolta, írjak tartalomjegyzéket, és ha segít, gondoljak arra, hogyan írok verset, hátha az a technika működőképes lehet. Bevallom, kissé zavarba is jöttem, és hirtelen azt feleltem, nem tudom, hogyan írok verset. Így marad a tartalomjegyzék.

Vissza a lezárt anyaghoz: Mivel hónapokig pihent, már látom gyerekbetegségeit. Jöhet a húzás. Legtöbb esetben nem szó szoros értelmében törlök, hanem kimetszem a versből, és lementem, hátha később még jó lesz. Van, hogy egész egységekkel teszek így; aztán vagy lesz helye, vagy nem. Mindenekelőtt, komolyan kell vennem. Ha nem megy, ne erőltessem. Ha megvan hozzá a lendület, csináljam, de ne azon törjem magam, milyen lesz. Hagyjam megszületni. Ezután jöhet a szerepek tisztázása. Ha hagyom, hogy irányítson, előbb-utóbb elveszik a lényege. Magabiztosnak kell lennem, hatást gyakorolni rá. Minden tekintetben önző viszony ez: hiszen rá kell bírnom, változzon, mégpedig úgy, hogy nekem megfelelő legyen. A többiről döntsenek mások.