A pincérlány irodalma

Ha Charles herceg írna monográfiát Bodor Ádámról vagy Kányádi Sándorról.

Nem a titulusok érdekelnek itt. De aki erdélyi vagy magyarországi, az rögtön a Ceaușescu-diktatúrára gondol, meg Trianonra, Kolozsvár sanyarú sorsára a második világháborúban és az után, a megváltozott nemzetiségi mutatókra, a Kárpátokra, Máramarosszigetre, a Duna-deltára, a transzilvanizmusra, és ki tudja, még mire. Egy angol herceg viszont nem alél el, ha azt hallja, fenyvesek, vagy azt, Erdély, vagy azt, hogy a nem-tudom-milyen hágó, és nem fogja azt mondani, hogy én is jártam a Radnai-havasokban.

Ne legyen Charles herceg, hanem legyen Charles Doe, egy akárki, egy ismeretlen, de még a nagyanyja se legyen magyar semmi szín alatt, vagy tényleg csak a nagyanyja, távoli emlékei legyenek csupán a magyarokról és a magyar kultúráról, hogy ne keverjen bele a monográfiába semmit, ami egyértelműnek tűnik. És ne legyen valamely elmélet zelótája sem, Derrida, Gadamer, Paul de Man, Jauss, Badiou papja, ami persze nem azt jelenti, hogy ne legyen művelt, de nagyon is legyen, csak a műveltségét éppen az jelezze, ahogy egyformán távol és tárgyilagosan tudja tartani magát a különféle teóriáktól, nehogy elhomályosítsák a látását.

Vagy ha például Rowan Atkinson írna Karácsony Benőről vagy Bajorról. Hátha nem azt látná meg, amit mi mindannyian, a könnyűséget a súlyosság ellenében, a súlyos könnyűt, a filozofikus humort, hanem valami egészen mást, valami újat és felkavarót, ami a humorról mélyebben szól, mert úgy, mintha mindenki számára ugyanúgy nevetést jelentene, melankolikus mosolyt vagy felszabadult röhögést. És Weöresről is egy indiai brahminnak kellene írnia vagy egy tibeti szerzetesnek, aki tudja, mit jelent Isten, mit egy világon túli szellemiség, és nem szüntelenül és fárasztóan a formaproblémákkal van elfoglalva, mintha Weöres egy végtelenül dekázó, semmire-se-jó focista lenne, egy látványsportoló.

Mint amikor Georges-Didi Huberman levelet írt Nemes Jeles Lászlóhoz, vagy mint amikor egy Mészöly-novellában egy férfi egy Tóth Árpád-verset idéz a nőnek, akinek udvarol, és aki nem tud magyarul, és ezért csak a nyelv zenéje ragadhatja magával meg a szerelem, a szavak terhelt mezőjében teljesen szabadon mozog.

Ha én Balassi Intézet lennék vagy bármi más, ami a magyar kultúra külföldön való terjesztésével foglalkozik, azt szorgalmaznám, hogy aki megtanulta a magyar irodalom történetét, az gyorsan felejtse el, és fogjon gyanút, ha olyasmit talál, aminek a beszélgetőtársa megörül. 1989 óta rendszerváltás zajlik, de még mindig túlságosan történelemalattian nyögünk, és nem úgy, mint egy boldog szerető, hanem úgy, mint egy fáradt kurva, akit a nap végén így is, úgy is felpofoz a stricije. A magyar irodalom még mindig túlságosan fővárosközpontú, tágasabb esetben Magyarország központú, de sehogy sem bír kifelé figyelni, és ha figyelmeztetik erre, akkor pislogva és némileg sértetten megjegyzi, hogy „nem minden jön át a határon”, mintha határ eleve csak egy irányban lenne, és nem országokat választana el egymástól, nem beszélve arról, hogy mit számít ma egy határ, minden rettenetes közéleti fejlemény ellenére, és ha valóban kíváncsiak vagyunk, nem pedig arra vágyunk, hogy előzetes ítéleteinket jól megerősítsék.

Vagy ha az ember elbaktatna egy bécsi kávéházba, és az ismeretlen pincérlánynak a kezébe nyomna valamit, Tóth Krisztina verseit vagy Barnás Ferenc regényét vagy Perneczky Géza esszéjét vagy Tolnai Ottó Kisinyovi rózsáját, kifizetné a kávéját, és aztán elbúcsúzna.

Demény Péter