Menni a tévébe. Menni be. Azt hiszem, viccel. Hiába mondja, hogy nem. Hallom a hangján, nem érti, miért nem értem. Tévé. Hű, az nem jó. Rohadtul nem. Mert szerepelni ugyan szeretek, sőt, nincs még egy ekkora majom, pofázni élőben, rádióban, vicceskedni, okoskodni, naná, de a tévé az más tészta. Az konkrét halálfélelem. Pedig nincs mese, kellene, kellenék, mert. Szóval nincs más, aki. Legszívesebben nem lennék most én sem, de a Rohadék meg a Vakarék közül most utóbbi győz. Miről lenne szó, kérdezem. Az Ünnepi Könyvhétről a Duna Tv-ben. Nem egyedül lennék, Balázs K. Attilával meg az új kötetével hármasban, tegnap jött ki A zöld fotel lakója. Na, erről például tudok. Mert véletlenül engem hívtak fel itthon, hogy megérkezett a mikrobusz a könyvekkel a szerkesztőséghez, de nem tudnak bemenni. (Meg is lepődtem rendesen, miért pont én és honnan a számom?) Végül rábólintok. Letesszük. Mintha a fogam húznák, ciki bevallani talán, de parázom rendesen. Nem kellemesen, mint amikor tudod, hogy miután vége a filmnek, nem maradnak a szobában a kísértetek, nem lesz több megszállás, ektoplazma, gyermekáldozat, mifene. Kérlelhetetlenül beáll a horror, nem nézője, részese vagyok. Az a fiú, aki majdnem megmenekül, de aztán mégsem. Egy rossz döntés, egy rossz kanyar a ház emeleti folyosóján, egy rábólintás a tévés szereplésre, ennyin múlik az élet. Jaj, a Duna az komoly hely, mint az egész MTVA, komoly és félelmetes, én meg nem vagyok egyik sem vagy, ha igen, akkor sem úgy. Félelem. Mert a Duna az olyan, hogy izzad a tenyér, normális nadrágot húz az ember, szigor és éberség, szóval nem az én világom.
Tíz perc sem telik el, megszólal a telefon. Ismeretlen szám. Krákogok, mielőtt felvenném. Kérdez a hívó, tudom-e mikor kellene és leginkább azt, miről lenne szó. Jelzem, hogy igen, Árpi már tájékoztatott. Kérdezem, kell-e valami rólam, azt mondja a hölgy, tudnak már mindent, amit kell. Amit kell. Nagyot nyújtózik bennem a paranoia. Ekkor érzem először úgy, hogy tényleg komoly bajba kerültem. Az utolsó kérdés, hab a tortán, hová küldhetik értem a taxit. Diktálom a címet, már azt is tudják, hol lakom.
Másnap délben már fel-alá járkálok, egyre jön az autó. Fejemben sötét függönyök, zord, öltönyös, rezzenéstelen tekintetű sofőr. Ha hibázom végem. De lehet, hogy már rég végem, csak nem tudok róla. Mantrázom halálom lehetséges módjait. Dobálom ki a szekrényből a ruhákat, mit lenne jó, mit nem. Végül előkerül a legszebb farmer (ok, igazából az összes farmerem ugyan az a márka, ugyanaz a fazon, csak ez a legkevésbé kopott) meg egy ing, ami még soha nem volt rajtam, legalább vasalni ne kelljen ezen a félelmetes napon. Nem mintha tudnék. Maradt azért bennem még némi büszkeség, szolidan lázadok, az inga alá FISZ-es pólót veszek, majd meglátjuk rám szólnak-e, hogy mégis hogyan képzelem? Hogy begombolni, most!
A taxisofőr szimpatikus, nem zavarja, hogy hátraülök, készülnöm kell, ha a FISZ tisztviselőjeként a könyvheti rendezvényeinkről kell beszélni, amik szerevezéséből nem vettem ki a részem, akkor legalább hülyeséget semmiképp nem mondjak. Nem volt időm korábban, meló, konferencia, könyvbemutató. Érvek nekem, remélem, érvek Istennek is. Olvasok, olvasok, olvasok. És belém hasít, itt van még Balázs K. könyve is, ha téma lesz, akkor majd mit mondok? Nem ismerem, nem olvastam a kéziratot. Ráadásul csak most lenne időm megnyitni a Zsidó Feri által küldött szinopszist és a szöveget, de mindkettő rtf, az én telefonom meg úgy látszik másként okos. Kár, hogy ezt nem tudtam eddig. Mire a lakástól a Kunigunda utcáig tartó 23 kilométerből ötöt megteszünk, már patakokban folyik a hátamon az izzadtság. Mi lesz, ha nem tudok válaszolni? Mi lesz, ha a nézők majd azt mondják, ilyen hülyék ezek? FISZ? Írók? Könyvhét? Kultúra meg irodalom? Na, már csak ez kellett a jó, kurva életbe! Egyre jobban érzem, hogy rám telepszik a felelősség nyomasztó súlya, de nem csak rohadt nehéz, de szaga is van, olyan, mint a medvecukoré, a medvecukoré, amit mindig utáltam. A szuroké, amit az óvoda udvarán ettünk. Basszus, ki lehetett az az állat, aki először mondta rá, hogy ez bizony medvecukor. Sodródom időben és térben. Dehogy sodródom, süllyedek, de nem puhán, nem kellemesen. Az Úrhoz fohászkodom, hogy segítsen, most mutassa meg, amikor mentenem kell a haza becsületét, ha haza az irodalom, a könyv, az írók, ha egy helyen összegyűlnek. 35 percet taxizunk, kicsit lecsillapodom, magolom a programjainkat, könyvbemutatók, felolvasások, fényírás és irodalmi városnézés, dedikálások ekkor meg ekkor. Olvasom Balázs K. életrajzát, a könyvön lévő szerkesztői ajánlót, mindent, amit csak a google elárul, bár néha ellentmondó adatokkal találkozom. Szemétség.
Megérkezünk a gyárhoz. Mert gyár ez. Fotóról is látszik, de így élőben, hú. Én még soha nem voltam a Kunigunda utcában. Elsőre nem olyan félelmetes, ahogy elképzeltem, hanem sokkal, de sokkal. A taxis látja, hogy kicsit félek, nyugtat, nem lesz semmi gond. Mondja, nem nekem kell fizetni, majd bent a portán, ahová elkísér. Nehéz parkolni, ennyi autó, azt hittem, a világon nincs. Pocsolyák közt és biztonságiak között lavírozom. A csarnokban beléptető kapuk sora, a recepcióhoz lépek. Köszönés után, elmondom, ki vagyok, miért jöttem. Elkérik a személyimet, már várom, hogy bezárják mögöttem az ajtót. A taxis hátranéz, visszaint. Magamra maradtam. A kapun persze fennakadok, nincs még egy ilyen béna ember a világon. Kísérőt kapok, a srác arcán elnéző mosoly. Udvar, büfé, étkező, mindenhol emberek. Mindenhol idegenek. A folyosón egy legalább három méteres tévémaci mosolyog, pizsamájában és arcán egyszerű örömével egészen félelmetes. Örkény Babikjára gondolok. Felkísérnek egy terembe, át egy másikba, utána kérésemre nyomtatunk, de a gép és a nyomtató máshol van, lift, üres folyosók, elveszítem tájékozódási készségemet. Nem csak én, kísérőm is eltéved. Megismerkedem Györffy Rékával, szóval tart, ez kicsit old a feszültségemen. A stúdió előtt találkozom Balázs K-val, zakó, szövetnadrág és ing, hű, egy picit alulterveztem a dolgot. Némi erőt ad, hogy kiderül, ő még nálam is sokkal jobban fél. Nem győz hálálkodni, milyen jó, hogy eljöttem, mennyire köszöni, hogy nem egyedül kell. Szimpatikus, halk srác. Beszélgetünk, mit mondjunk, ha kérdeznek. Már kezdenék oldódni, ekkor megy el mellettünk vigyorogva a komplett Dolly Roll, aminek tagjairól kiderül, hogy nem csak lehetetlenül furcsa hatalmas fekete és fehér műselyem téglalapokból varrt ruhát viselnek, de épp harminc évesek így együtt. Windszörny, ezt nem hiszem el. Olyan, mint valami LSD-tripp. De mégis mit keresnek ők itt és most? Ekkor ébredek rá, nem viccből mondták, hogy a Kívánságkosár lesz, amiben mi irodalomról és könyvhétről fogunk. Szürreális, mondod. Szerintem nem kifejezés. Beülünk a stúdióba. Néhány szót váltunk, kik vagyunk, miért jöttünk. Aztán visszaszámolnak. A műsorvezetők kedvesek, mosolyognak. Fut a szalag, látszik, hogy profik. A fene se érti, mivel oldják meg az arcidegzsábát. Kigombolom az ingem, kihúzom a pólóm, inkább látszón a logó, mint a hasam. Rövid kérdések, rövid válaszok. Ki mit csinál, miért jött, mi lesz a Könyvhéten? Tényleg egy fotelról szól a könyv? Ha nem, miért nem? Ha igen, akkor? Mit csinál ez a FISZ? Mióta, legfőképp minek? Lesznek-e programjaink a Nemzetközi Könyvfesztiválon? Ezt ötször javítom automatikusan, erőt ad, hogy már tudom, bármit mondhatok. Lemegy az öt perc, elhagyjuk a stúdiót. Utánunk majd jön valaki más. Talán a Bodri kutyámat küldik Szakács Sanyi bácsiék és a rokonság Ágikának és mindenkinek, aki szereti. Iszom egy nagy pohár vizet, kapok egy dedikált könyvet. És azon gondolkodom, mennyire örülnöm kellene. Hányan mondhatják el, hogy a Dolly Roll után beszélhetnek kortárs irodalomról meg irodalmi programokról. Aztán meg arról, hogy mennyire mosolyogva beszéltem a Poétika tereiről, a könyvsorozatainkról, magyaráztam, honnan a Hortus Conclusus elnevezés, miközben a Kívánságkosár nézői figyelték a szavainkat. Hogy beszélhettem volna bármiről, hogy valahol elveszett az élet, hogy évente egyszer sok stand között végig nézni az akciós kínálatot kulturális dózisként kicsit kevés, hogy miért kevesebb élőben a kedvezmény, mint webshopon, hogy mi a fenéért tradícióról beszélünk, ahelyett, hogy életet lehelnénk belé. Aztán bevillan, valószínűleg ez se érdekelne senkit jobban.
Kint már vár a taxi, újra esni kezd az eső. Mázli, hogy hoztam esernyőt. Réka kikísér a kocsihoz, közben beszélgetünk még, a Kívánságkosár magazinná alakul, már elindult a folyamat meg persze irodalmi szervezetekről és szépirodalomról. Beülök az autóba, megmondom a címet, újabb 23 kilométer jön, amit más fizet, a végén aztán változtatok, nem haza szeretnék menni, elvitetem magam a közeli állatkereskedésbe, korábban megrendeltem egy mérleghintát tengerimalacoknak, oda kellene eljutnom, ha haza már többet úgyse tudok. Meg persze a Dolly Roll után így kerek a történet.
Csepregi János
