THOMAS MANN: A VARÁZSHEGY

kötet FORDÍTOTTA SZŐLLŐSY KLÁRA

Budapest, Magyar Helikon, 1969. (Thomas Mann művei 5.)

ELÖLJÁRÓ BESZÉD

Hans Castorp történetét akarjuk elbeszélni – nem Hans Castorp kedvéért (mert benne az olvasó egyszerű, noha kellemes fiatalemberrel fog megismerkedni), hanem a történet kedvéért, amelyet az elbeszélésre nagymértékben érdemesnek látunk (s itt Hans Castorp javára mégis hadd említsük meg, hogy az ő történetéről van szó, és nem akárkivel esik meg akármilyen történet) ; ez a történet régen esett, úgyszólván bevonta már a történelem nemes rozsdája, és föltétlenül a legmélyebb régmúlt igeidejében adandó elő.

Ez nem hátránya a történetnek, sőt inkább előnye; mert a történetnek múltnak illik lennie, s minél múltabb, mondhatnók, annál kedvezőbb a történetnek a maga történeti minőségében, és annál kedvezőbb az elbeszélőnek, a múlt idő varázsigét mormoló felidézőjének. Hanem úgy áll a dolog történetünkkel, mint manapság az emberekkel, és közöttük nem utolsósorban a mesemondókkal: történetünk öregebb, mint ahány esztendős, élettartama nem mérhető időtartamokkal, napjai a nap pályafutásával; egy szó mint száz – múltsága fokát voltaképpen nem az időnek köszönheti, s ezzel a kijelentéssel hadd célozzunk s utaljunk futólag e titokzatos elem kétes és sajátosan kettős természetére.

Nehogy azonban mesterségesen elhomályosítsuk a tiszta helyzetet: történetünk réges-régmúlt jellege onnan ered, hogy egy bizonyos, életet és tudatot mélyen meghasító határ és fordulat előtt játszódik…

Játszódik pediglen, vagy – hogy mindenjelen időt gondosan kerüljünk – játszódék és játszódott ez a történet egykoron, valaha, a régi világban, a nagy háború előtt, melynek kezdetével annyi minden kezdődött, aminek kezdődése alighanem még most sem maradt abba. Előtte játszódik tehát történetünk, ha nem is sokkal előtte. De vajon a történet múlt-jellege nem annál mélyebb, teljesebb és meseszerűbb-e, minél közvetlenebbül „előtte” játszódik?

Amellett könnyen meglehet, hogy történetünknek, rejtett természeténél fogva, még egyéb köze is van a meséhez.

Részletesen akarjuk elbeszélni, behatóan és alaposan, mert vajon mikor függött egy történet időkurtítón szórakoztató volta, vagy unalmas hosszadalmassága a tértől s időtől, amelyet a történet elfoglal? A magunk részéről, a kicsinyes aprólékosság vádjától sem félve, afelé hajlunk, hogy csak az alapos lehet igazán szórakoztató.

Az elbeszélő ezek szerint nem készül el egykettőre Hansunk történetével. A hét hét napja nem lesz elegendő hozzá, de még hét hónap sem. A legokosabb, ha előre nem is tisztázza, mennyi földi idő múlik el fölötte, míg a történet bűvkörében él. Ha Isten segít, tán csak nem lesz belőle hét egész esztendő!

S ezzel kezdjük el. ELSŐ FEJEZET

MEGÉRKEZÉS

Egy egyszerű fiatalember nyár derekán szülővárosából, Hamburgból, a Graubünden-kantonbeli Davos-Platzba utazott. Látogatóba ment, három hétre.

No mármost Hamburgtól oda fel hosszú az út, szinte túlságosan hosszú ilyen rövid tartózkodás kedvéért. Több országon át visz, hegynek föl és hegyről le, a délnémet fennsíkról le a „sváb tenger”, vagyis a Bodeni-tó partjaihoz, majd hajón a tó táncoló hullámain, olyan mélységek felett, melyek azelőtt kifürkészhetetlennek számítottak.

Onnét azután elaprózódik az utazás, mely addig nagyvonalúan, egyenes utakon folyt. Itt-ott várakozás, körülményesség lassítja. Rorschachban, immár svájci területen, az ember ismét a vasútra bízza magát, de az első nekirugaszkodással csak Landquartig jut, a kis hegyi állomásig, s ott átszállásra kényszerül. Keskeny vágányú vasútba száll, miután hosszabb ideig ácsorgott a szeles és kevéssé vonzó tájon; és mihelyt a kicsiny, de szemlátomást rendkívül erőteljes mozdony elindul, megkezdődik az utazás igazán kalandos szakasza, a meredek, kitartó, szűnni nem akaró emelkedés. Landquart állomás tudniillik még viszonylag mérsékelt magasságban fekszik; onnét azonban a szertelen, felfelé törő sziklás út istenigazából a havasokba visz.

Hans Castorp – így hívták a fiatalembert – egyedül ült a szürkén párnázott kicsiny fülkében, krokodilbőr kézitáskájával, melyet nagybátyjától és nevelőapjától, Tienappel konzultól kapott ajándékba – hogy e helyt már ezt a nevet is mindjárt megemlítsük -, akasztón himbálózó télikabátjával meg összecsavart útitakarójával; leeresztette az ablakot, s mivel a délután egyre hűvösödött, Hans Castorp, mint afféle elkényeztetett úrigyerek, felhajtotta divatosan bő, selyembélésű nyári felöltője gallérját. Mellette az ülésen egy Ocean Steamships című fűzött könyv hevert, melyet utazása elején olykor olvasgatott; most azonban elfeledve feküdt ott, s a hangosan szuszogó mozdony becsapó lehelete koromszemekkel mocskolta be borítólapját.

Kétnapi utazás sokkal jobban eltávolítja az embert – kivált a fiatal, az életben még kevéssé gyökerező embert – köznapi világától, mindattól, amit kötelességének, érdekének, gondjának, reménységének nevezett, mintsem a pályaudvarra menet, a bérkocsiban megálmodta volna. A tér, amely kerengve, hátrafelé elmaradozva közéje meg tenyészhelye közé furakszik, olyan erőkről tesz tanúbizonyságot, amelyeket többnyire csupán az időnek tulajdonítanak; óráról órára belső változásokat hoz létre, amelyek erősen hasonlítanak az idő okozta változásokhoz, bizonyos tekintetben azonban felülmúlják emezeket. Mint az idő, a tér is feledést szül: de olyan módon teszi ezt, hogy az ember személyét kioldja kapcsolataiból, eredeti és szabad állapotba helyezi, sőt még a pedánsból, a nyárspolgárból is szempillantás alatt amolyan csavargófélét csinál. Azt mondják, az idő a Léthe vize; de az idegen levegő is valami afféle ital, s ha hatása tán kevésbé alapos is, de annál gyorsabb.

Hans Castorp is tapasztalt valami effélét. Nem szándékozott nagyon komolyan venni ezt az utazást, nem akart vele sokat foglalkozni. Inkább az volt a szándéka, hogy egykettőre elintézi, ha már el kell intézni, ugyanolyan emberként tér vissza, mint ahogy elutazott, és életét pontosan ott folytatja, ahol egy pillanatra kénytelen-kelletlen abbahagyta. Még előző nap is teljesen szokott gondolatkörében mozgott, a közvetlen közelmúlttal – vizsgájával – foglalkozott, meg a közvetlen jövővel, belépésével a Tunder és Wilms céghez (hajó-, kazán- és gépgyár), s a küszöbönálló három hét fölött olyan türelmetlenül siklott el, amennyire csak a természete megengedte. Most azonban mégis úgy érezte, a körülmények megkövetelik teljes figyelmét, nem szabad őket félvállról vennie. Ez a fölemelkedés olyan régiókba, ahol még sosem lélegzett, s ahol, mint tudta, az élet feltételei merőben szokatlanok, vékonyak és ritkák – ez a fölemelkedés hovatovább izgalommal s némi aggodalommal töltötte el. Otthon és rend nemcsak messze elmaradt mögötte, hanem főként öles mélységben feküdt alatta, s ő még mindig tovább emelkedett. Az otthon és az ismeretlen közt- lebegve azt kérdezte magától, mi várhat reá odafenn. Talán oktalan és egészségtelen vállalkozás, hogy ő, aki odalenn született, és megszokta, hogy alig néhány méterrel él a tenger színe fölött, most hirtelen erre a szertelen vidékre viteti magát, anélkül, hogy legalább egy-két napot valami közepes magasságú helyen töltött volna. Szeretett volna már célhoz érni, mert ha már fenn van – gondolta – , akkor már úgy élhetne, mint másutt, s nem emlékeztetnék rá mindegyre úgy, mint most, felfelé kapaszkodtában, hogy milyen embertelen szférákban mozog. Kinézett az ablakon: a vonat keskeny hágón kanyargott, látszottak az első kocsik meg a mozdony; kéménye nagy igyekezetében barna, zöld és fekete füsttömegeket lövellt, amelyek megritkulva semmivé foszlottak.

Jobboldalt a mélységben vizek zúgtak; bal felől sötét fenyők nyúltak sziklák között a sziklaszürke égbe. Koromsötét alagutak következtek, s mikor újra nappal lett, tágas, meredek völgyek nyíltak a mélységben, a völgyek ölén falvak. Majd bezárult a völgy, újabb hágó következett, a hasadékokban, horhókban hómaradványok. Néha meg-megálltak nyomorúságos kis állomásépületeknél, fejállomásoknál, melyeket ellenkező irányban hagyott el a vonat; ez megzavarta az utast, már nem tudta, merre megy, rég nem tartotta már számon az égtájakat. Nagyszerű kilátások nyíltak a havasok szentségesen, fantasztikusan tornyosuló hegyvilágába, melybe felfelé-befelé furakodott a vonat; megnyíltak s a pálya egy-egy kanyarulatánál ismét elvesztek az ájtatos szem elől. Hans Castorpnak eszébe jutott, hogy a lombos erdők övezetét rég maga alatt hagyta, s valószínűleg az énekes madarakat is; a megszűnésnek, elszegényedésnek erre a gondolatára Hans Castorp kissé elszédült, fölémelyedett, és két másodpercre eltakarta szemét a tenyerével. Azután elmúlt a szédülés.

Észrevette, hogy az emelkedés véget ért, túljutottak a hágó legmagasabb pontján. A vonat most már sík völgyfenéken kényelmesebben robogott.

Nyolc órára járt az idő, de még tartott a nappali világosság. A tájkép távlatában tó jelent meg, tükre szürke volt, partján feketén kúsztak fel a fenyvesek a környező magaslatokra, feljebb ritkultak, majd elvesztek egészen, és ködös, kopár szikla meredezett. A vonat kis állomáson állt meg, Davos-Dorf volt, amint Hans Castorp megtudta, mikor kikiáltották; most már csakhamar célhoz érkezik. Egyszer csak Joachim Ziemssen hangja ütötte meg a fülét, unokaöccse tempós hamburgi hanglejtése. „Jó estét, no szállj ki már” – mondotta a hang, s mikor Hans Castorp kinézett, ablaka alatt a peronon ott állt maga Joachim, barna ulszterkabátban, teljesen hajadonfőtt, és olyan egészségesen festett, mint még soha életében.

Nevetve megismételte :

Gyere csak, szállj le, sose röstelld magad!

De még nem érkeztem meg – felelt Hans Castorp meghökkenve, és ülve maradt.

De igen, megérkeztél. Ez Davos-Dorf, a „Falu”, a szanatórium ide közelebb van. Kocsival jöttem. Addsza a holmidat.

S Hans Castorp nevetve, zavartan, a megérkezés és viszontlátás izgalmában nyújtotta le neki az ablakon át kézitáskáját, télikabátját, a takaróba csavart botot-ernyőt, s végül az Ocean Steamships című könyvet. Aztán végigszaladt a szűk folyosón, és leugrott a peronra, hogy most már istenigazában, és voltaképp csak most, személyesen üdvözölje unokaöccsét. Ez az üdvözlés minden fellengzősség nélkül zajlott le, ahogyan hűvös és tartózkodó emberek között szokás. Különösen hangzik, de az unokatestvérek mindig is kerülték, hogy egymást keresztnevükön szólítsák, csupáncsak azért, mert attól tartottak, hogy ez igen sok szívbeli melegségről árulkodnék. Mivel azonban vezetéknéven mégsem igen szólíthatták egymást, egyszerű tegeződésre szorítkoztak. Ez már megrögzött szokásukká lett.

Egy paszomántos sapkás, libériás férfi végignézte, amint a két unokatestvér gyorsan s kissé zavartan kezet szorított egymással (feltűnt a fiatal Ziemssen katonás tartása), majd odalépett hozzájuk, és elkérte Hans Castorp poggyászvevényét: a „Berghof Nemzetközi Szanatórium” portása volt, és hajlandónak mutatkozott arra, hogy a vendég feladott poggyászát elhozza a davos-platzi pályaudvarról, míg az urak egyenesen hazakocsizhatnak a vacsorához. A libériás ember feltűnően sántított, s Hans Castorp első kérdése Joachim Ziemssenhez ezért így szólt:

Hadirokkant ez az ember? Miért sántít így?

Köszönöm szépen! – felelte Joachim kissé keserűen. – Hadirokkant! A térde van megtámadva… vagy legalábbis volt, mert azután kivétette a térdkalácsát.

Hans Castorp igyekezett minél gyorsabban megemészteni a hallottakat.

Ahá! – mondta azután, menet közben fölemelte a fejét, és futólag körülnézett. – De te csak nem akarod azt állítani, hogy nálad még mindig szó van ilyesmiről? Hisz úgy festesz, mintha már megkaptad volna a tiszti kardbojtot, és most jönnél hadgyakorlatról. – És oldalvást unokaöccsére sandított.

Joachim magasabb, vállasabb volt nála, a fiatalos erő megtestesülése, valósággal egyenruhára látszott teremtve. Ahhoz a nagyon barna típushoz tartozott, amely szőke hazájában nem is olyan ritka; és egyébként is sötét arcbőre a sok napozástól szinte bronzszínűvé vált. Nagy, fekete szemével, sötét bajuszkájával, szép metszésű, telt ajkaival egyenesen szépnek lett volna mondható, ha nem áll el a füle. Ez az elálló fül volt egy bizonyos időpontig Joachim egyetlen bánata, fájdalma. Most azonban más gondjai voltak. Hans Castorp ekképpen folytatta:

Ugye, mindjárt le is jössz velem ? Igazán nem látom semmi akadályát!

Mindjárt veled? – ismételte Joachim, és feléje fordította nagy szemét, amelynek tekintete mindig szelíd volt, de az utóbbi öt hónapban kissé bágyadt, sőt szomorú kifejezés költözött beléje. – Mikor mindjárt?

Hát… három hét múlva.

Persze, te gondolatban már indulsz is haza – válaszolta Joachim. – Várj még egy keveset, hisz csak most érkeztél. Három hét, az persze nekünk idefenn semmi, de neked, aki látogatóbajöttél, és mindössze három hétig szándékozol maradni, neked mégiscsak töméntelen sok idő. Előbb akklimatizálódjál egy kicsit, az nem is olyan könnyű, majd meglátod. Meg aztán nem is a klíma az egyetlen érdekesség nálunk. Sok minden újat tapasztalsz majd, meglásd. Amit meg rólam mondasz, no hát az mégsem megy olyan ripsz-ropsz, tudod? „Három hét múlva megyünk haza”, ezek olyan lenti elgondolások. Barnának persze barna vagyok, de ez javarészt a hó visszaverődésének tulajdonítható, nincsen sok jelentősége, amint Behrens is mindig hangsúlyozza; és az utolsó általános kivizsgálásnál azt mondta, hogy egy fél évig még bizonyosan eltart.

Fél évig? Megbolondultál? – kiáltott fel Hans Castorp. Időközben a fészernél nem sokkal díszesebb állomásépület előtt beültek a könnyű, sárga hintóba, mely a kövezett téren várakozott, s mialatt a két pej elindult, Hans Castorp felháborodva dobta át magát a kemény ülésen, unokaöccse felé fordulva.

Még egy fél év! Hiszen idestova hat hónapja vagy itt! Az embernek nincs annyi ideje!…

Bizony, az idő! – mondta Joachim, és többször egymás után bólintott egyenesen maga elé, unokabátyja őszinte felháborodására nem is hederítve.

Ahogy ezek itt bánnak az ember idejével, ha te azt tudnád! Három hét annyi nekik, mint egy nap. Majd meglátod. Majd kitanulod – mondta, és hozzátette: – Az ember fogalmai megváltoznak idefenn.

Hans Castorp oldalról figyelte; le sem vette róla a szemét:

De hiszen remekül összeszedted magad – mondta fejcsóválva.

Igazán, úgy találod? – kérdezte Joachim. – Nekem is az az érzésem! – tette hozzá, és kihúzta magát a párnázott ülésen; de utána mindjárt hátradőlt megint. – Tagadhatatlanul jobban vagyok – folytatta -, de még korántsem gyógyultam meg. Baloldalt fenn, ahol azelőtt zörej volt észlelhető, most már csak érdes a hang, ez elég tűrhető, de lent még nagyon érdes, és a második bordaközben is van zörej.

Milyen művelt lettél – mondta Hans Castorp.

Isten tudja, szép kis műveltség! Szívesen elfelejteném az ezredemnél – válaszolta Joachim. Amellett még köpetem is van – tette hozzá hanyag s egyben heves vállvonogatással, ami rosszul illett hozzá, s azzal megmutatott unokabátyjának valamit, amit ulszterkabátja feléje néző zsebéből félig kihúzott, és mindjárt megint visszadugott: egy fémzáras, lapos, ívelt alakú, kék üvegkulacsot. – Ezt a legtöbben hordjuk idefenn – magyarázta. – Nevet is adtunk neki, afféle csúfnevet, nagyon mulatságos.

A tájat nézed?

Hans Castorp csakugyan a tájat nézte, s véleményt is nyilvánított róla:

Fenséges!

Igazán úgy találod? – kérdezte Joachim.

Egy darabig a vasúttal párhuzamosan futó, hézagosan beépített úton haladtak a völgy tengelyében, majd balra átkeltek a keskeny vágányokon meg egy hegyi patakon, s most enyhén emelkedő kocsiúton ügettek az erdős lankák felé, ahol laposan előreugró kis fennsíkon, délnyugatnak néző, kupolatornyos, hosszan elnyúlt épület gyújtotta ki éppen első világait; homlokzata az egymás mellett sorakozó páholyforma erkélyekkel likacsosnak, porózusnak tetszett, mint a szivacs. Gyorsan alkonyodott. A könnyű pír, amely egy ideig megélénkítette az egyenletesen borús eget, már elhalványult, a természeten az a színtelen, lelketlen, szomorú átmeneti állapot uralkodott, amely közvetlenül megelőzi az éjszaka beálltát. A hosszan elterülő, enyhén kanyargós, sűrűn lakott völgy mindenfelé megvilágosodott a kigyúló lámpák fényével, a teknőben csakúgy, mint kétoldali lankáin, kivált jobboldalt, ahol a lejtő előreugrott, s teraszosan emelkedtek rajta az épületek. Bal felől ösvények szaladtak fel a réteken, s elvesztek a fenyves tompa feketeségében. A távolabbi hegykulisszák, hátul a völgy szájánál, ahol elkeskenyült, rideg palakék színt öltöttek. Szél kerekedett, S emiatt erősen lehűlt az esti levegő.

Nem, őszintén szólva nem is olyan lenyűgöző a látvány – folytatta Hans Castorp. – Hol vannak a gleccserek, a havas csúcsok, a hegyóriások? Ezek itt nem valami magasak, úgy látom.

De igen, magasak – válaszolta Joachim. – Majd mindenütt láthatod az erdőhatárt, pontosan feltűnik a vonala, a fenyők megszűnnek, és azzal minden megszűnik, vége az életnek, csupa szikla, amint látod. Amott meg, jobbra a Schwarzhorntól, attól a csúcstól ott, ni, még egy gleccserrel is szolgálhatunk, látod amott azt a kékséget? Nem éppen nagy, de gleccser, annak rendje s módja szerint, Scaletta-gleccser a neve. A Piz Michel meg a Tinzenhom innét nem látszanak, csak ott a résben… azokat is mindig hó borítja, egész éven át.

Örök hó? – kérdezte Hans Castorp.

Örök, ha úgy akarod kifejezni. Bizony, magas hegyek ezek mind. De hát mi magunk is már iszonyú magasan vagyunk, ne felejtsd el. Ezerhatszáz méter a tenger színe fölött. Itt már nem érvényesülnek annyira a környező csúcsok.

Az ám, micsoda mászás volt ez idáig! Mondhatom, inamba szállt a bátorságom. Ezerhatszáz méter! Hiszen az majdnem ötezer láb, ha jól számítom. Soha életemben nem voltam még ilyen magasan. – És kíváncsin, kóstolgatva szívta be az idegen levegőt. Friss volt – semmi egyéb. Nem volt illata, tartalma, nedvessége, könnyen beszívódott, és nem mondott semmit a léleknek. – Kiváló! – jegyezte meg udvariasan.

Igen, az itteni levegő híres. Egyébként a vidék ma este nem a legjobb színben tűnik fel. Néha szebbet mutat, különösen hóban. De az ember megelégeli. Mi idefenn már valamennyien torkig vagyunk vele, elhiheted – mondta Joachim, és szája undorodva húzódott félre; de az undor kifejezése túlzottnak, féktelennek tetszett, és ez sem illett hozzá.

Olyan furcsán beszélsz – mondta Hans Castorp.

Igazán? Furcsán beszélek? – kérdezte Joachim aggodalmasan, és unokabátyja felé fordult…

Nem, nem, bocsáss meg, azt hiszem, csak képzelődtem! – bizonygatta Hans Castorp sietve. Voltaképpen a „mi idefenn” fordulatra célzott; Joachim már harmadszor vagy negyedszer használta, és Hans Castorpot ez megmagyarázhatatlan módon nyomasztotta, meghökkentette.

Szanatóriumunk, amint látod, még magasabban fekszik, mint az üdülőtelep – folytatta Joachim. – Ötven méterrel. A prospektus százat mond, de a valóságban csak ötven. A legmagasabban a Schatzalp-szanatórium van, odaát szemben, innét nem látni. Azok télen bobszánkóval szállítják le a hulláikat, mert az utak járhatatlanok.

A hulláikat? Vagy úgy! No, tudod-e!… – kiáltott fel Hans Castorp. És egyszer csak elfogta a nevetés; féktelen, hangos hahota rázta meg mellkasát, és a hűvös széltől kissé megmerevedett arcát fájdalmas grimasszá torzította. – Bobszánkón! És ezt ilyen higgadtan meséled?

Hiszen te cinikus lettél ebben az öt hónapban!

Egyáltalán nem vagyok cinikus – felelte Joachim vállvonogatva. – Miért ne mondanám? Hiszen a hulláknak mindegy… Egyébként meglehet, hogy az ember cinikussá válik idefenn. Behrens maga is vén cinikus, egyébként remek pofa, régi diákegyesületi tag, elsőrangú sebész, amint hírlik.

Aztán itt van még Krokowski, az asszisztense, fene nagy koponya. A prospektus külön is hivatkozik a munkásságára. Tudniillik lélekboncolást űz a pácienseivel.

Mit űz? Lélekboncolást? De hisz ez fertelmes! – kiáltott fel Hans Castorp, és derültsége most már minden gátat elszakított. Semmiképp sem tudott úrrá lenni rajta, a lélekboncolás végképp elbűvölte; úgy kacagott, hogy a könnyek csorogtak ujjai között – mert előregörnyedt, és kezével eltakarta szemét. Joachim is szívből nevetett, szemlátomást jót tett neki s így történt, hogy a két fiatalember igen derűs hangulatban szállt ki a kocsiból, mely az út vége felé már lépésben kocogva vitte őket a meredek, hurkosan kanyarodó feljárón a „Berghof Nemzetközi Szanatórium” főbejárata elé.

A 34. SZÁMÚ SZOBA

Mindjárt jobbra, a szélfogó meg a bejárati ajtó között, ott volt a portásfülke; onnét a pályaudvari sánta emberéhez hasonló szürke libériába öltözött, francia típusú szolga jött elébük, aki addig a telefonnál ülve újságot olvasott, s végigvezette őket a jól világított hallon, melyből bal felől a társalgóhelyiségek nyíltak. Hans Castorp elhaladtában benézett az ajtón, s egy lelket sem látott. Megkérdezte, hol vannak a vendégek, és unokaöccse így felelt:

Fekvőkúrán. Én ma kimenőt kaptam, mert érted mentem. Máskor én is kifekszem még az erkélyre vacsora után.

Hans Castorpból kis híján megint kitört a nevetés.

Micsoda? Éjnek éjszakáján is ott feküsztök még a balkonon? – kérdezte elcsukló hangon.

Igen, ez előírás. Nyolctól tízig. De most gyere, nézd meg a szobádat, moss kezet.

Beszálltak a liftbe; villamos hajtóberendezését a francia kezelte. Felsiklás közben Hans Castorp a könnyeit törölgette.

Magamon kívül vagyok, megszakadok a nevetéstől! – lihegte, száján át kapkodva a levegőt. – Annyi bolondságot beszéltél… Az a lélekboncolás, az már sok volt, azt nem lett volna szabad! Meg aztán egy kicsit kimerített az utazás. Mondd, neked is olyan hideg a lábad idefenn? És ugyanakkor ég az ember arca, nagyon kellemetlen. Ugye, mindjárt vacsorázunk? Azt hiszem, éhes vagyok, jó a koszt itt nálatok?

Nesztelenül haladtak végig a keskeny folyosó kókuszfutóján. A mennyezetről tejüveg-harangok világítottak bágyadtan. A lakkszerű olajfestékkel bevont falak fehéren, keményen ragyogtak. Valahonnét ápolónővér bukkant elő, fehér fityula volt a fején, orrán csíptető, melynek zsinórját füle mögé fektette. Feltehetően protestáns vallású volt, hivatását nem szerette igazán, kíváncsi természetű volt, és nyugtalanította, terhelte az unalom. Két helyütt a folyosón, a fehérre lakkozott, számozott ajtó előtt a padlón, holmi ballonok álltak, kurta nyakú, potrohos, nagy edények, melyeknek rendeltetése felől Hans Castorp egyelőre elfelejtett érdeklődni.

Itt vagyunk – mondta Joachim. – Harmincnégyes szám. Jobbra én lakom, balra egy orosz házaspár, kicsit lomposak és hangosak, azt meg kell adni, de hát nem volt más megoldás. No, mit szólsz?

A szobába kettős ajtó nyílott, a kettő között az üres részben ruhafogas. Joachim felkattantotta a mennyezeti világítást, a lámpa remegő fényében a szoba derűsnek, békésnek mutatkozott, célszerű fehér bútoraival, ugyancsak fehér, mosható, erős tapétájával, takaros linóleumpadlójával meg világos vászonfüggönyeivel, amelyeket modern ízlésű, tarka, de egyszerű hímzés díszített. Az erkélyajtó nyitva volt, belátszottak a völgybeli fények, a távolból tánczene szűrődött be. A derék Joachim kis vázában pár szál virágot is állított a sublótra, már amilyet kaszálás után a mezőn találni, néhány szál cickafarkkórót, harangvirágot; maga szedte a hegyoldalban.

Igazán kedves! – hálálkodott Hans Castorp. – Milyen csinos szoba! Itt valóban szívesen ellakik az ember két-három hétig.

Tegnapelőtt halt meg benne egy amerikai nő – magyarázta Joachim. – Behrens mindjárt mondta, hogy kész lesz, mire te jössz, és akkor megkaphatod a szobát. A vőlegénye is itt volt nála, angol tengerésztiszt, de nem viselkedett éppen katonásan. Minden percben kiment a folyosóra sírni, akár egy kisgyerek. Aztán meg tejkrémmel kente be az arcát, mert frissen borotválkozott, és égették a bőrét a könnyek. Tegnapelőtt este aztán volt még két, mindent felülmúló bevérzése, és azzal befellegzett.

De már tegnap reggel elvitték, aztán persze alaposan kifüstölték a szobát formalinnal, az állítólag kitűnő erre a célra.

Hans Castorp szórakozott érdeklődéssel fogadta ezt a beszámolót. Kabátja ujját felhúzva állt a nagy, folyóvizes mosdó előtt, melynek nikkelcsapjai szikráztak a villanyfényben; alig egy futó pillantást vetett a csinosan letakart sárgaréz ágy felé.

Kifüstölték? Remek – fecsegte kissé összefüggéstelenül, mialatt megmosta, megtörülte a kezét. – Igen, metilaldehid, azt a legszívósabb baktérium se bírja ki. H2CO, de a szaga orrfacsaró, nem? A szigorú tisztaság persze alapvető feltétel… – Jellegzetes északnémet kiejtéssel beszélt, unokaöccse azonban diákkorában elsajátította az általánosan elterjedt ejtési módot.

Mit is akartam még mondani… – folytatta bőbeszédűen. – Igen, az a tengerésztiszt valószínűleg zsilettel borotválkozott, legalábbis feltehető; az ember könnyebben fölsebzi vele a bőrét, mint a jól megfent késsel, legalábbis nekem ez a tapasztalatom, tudniillik felváltva használom a kettőt… No és a kisebesedett bőrön persze fáj a sós víz, a szolgálatban megszokta, hogy tejkrémet használjon ellene, ebben nem látok semmi feltűnőt … – Aztán tovább fecsegett, közölte, hogy kétszáz darab Mária Mancinit – ez volt a kedves szivarja – hozott a poggyászában, a vámvizsgálat nagyon kedélyesen folyt le; végül átadta néhány otthoni jó barát üdvözleteit. – De hát nem fűtenek itt? – kiáltott fel azután, s odaszaladt a fűtőtesthez, hogy megmelengesse a kezét.

Nem, meglehetős hűvösen tartanak itt bennünket – válaszólta Joachim. – Ahhoz már igazi ítéletidő kell, hogy augusztusban megindítsák a központi fűtést.

Augusztus, augusztus! – méltatlankodott Hans Castorp. – De ha fázom! Rettenetesen fázom, mármint a testem; mert az arcom kifejezetten ég… fogd csak meg, hogy felhevültem!

Ez a felszólítás, hogy tapogassák meg az arcát, sehogy sem illett hozzá, s őt magát is kínosan megdöbbentette. Joachim nem is vetett rá ügyet, csak ennyit mondott:

Ezt a levegő teszi, nincs jelentősége. Behrensnek is egész nap kék az arca. Némelyek sose szokják meg. Na, go on, mert különben már nem kapunk semmit sem enni.

Künn a folyosón ismét feltűnt az ápolónővér, rövidlátón és kíváncsin leskelődött utánuk. Az első emeleten pedig Hans Castorpnak a földbe gyökerezett a lába, megállította egy elképesztően szörnyű zörej, amely eléggé közelről, a folyosó kanyarulatából hangzott; nem volt hangos ez a zörej, de olyan végletesen borzalmas, hogy Hans Castorp arca eltorzult, és tágra nyílt szemmel meredt unokaöccsére. Köhögés volt nyilván, férfi köhögése: de ez a köhögés semmiféle egyéb köhögéshez nem hasonlított, amit Hans Castorp valaha életében hallott; sőt ehhez képest minden más köhögés, amit addig ismert, pompás, életerős megnyilvánulásnak volt mondható; ebből a köhögésből hiányzott minden kedv és lendület, nem is löketszerűen tört fel, hanem úgy hangzott, mint valami kísérteties, erőtlen kotorászás egy felbomló szervezet pépjében.

Bizony, ennek rosszul áll a szénája – jegyezte meg Joachim. – Egy osztrák arisztokrata, tudod, elegáns férfi, tisztára úrlovasnak született. Most pedig idejutott… De még járkál.

Míg folytatták útjukat, Hans Castorp szüntelenül az úrlovas köhögését taglalta.

Gondold meg – mondotta -, hogy én ehhez foghatót még sosem hallottam, nekem ez teljesen új, nem csoda, hogy megrendít. Annyiféle köhögés van, száraz és oldott, és a kettő közül az oldott a jobbik, amint mondják, sokkal kellemesebb, mint az efféle ugatás. Mikor fiatal koromban (így mondta: „fiatal koromban”) torokgyíkom volt, akkor ugattam, mint a farkas, és mindenki örült, amikor feloldódott a köhögésem, tisztán emlékszem rá. De ilyen köhögés, mint ez itt, ilyen még nem volt, legalábbis én még nem tapasztaltam hozzá hasonlót… hiszen ez már nem is élő ember köhögése. Ez nem száraz, de oldottnak sem lehet nevezni, ez nem a helyes kifejezés. Hisz ez olyan, mintha belelátnék abba az emberbe, hogy mi van benne belül… csupa iszap és szotyogó…

Ugyan! – mondta rá Joachim. – Hiszen én mindennap hallom, igazán nem kell lefestened.

De Hans Castorp sehogy sem tudott napirendre térni az imént hallott köhögés felett, többször is elismételte, hogy az ember szinte belelát az úrlovasba, és amikor beléptek az étterembe, utazástól bágyadt szeme izgatottan csillogott.

AZ ÉTTEREMBEN

Az étterem világos volt, elegáns, kedélyes. Jobbra nyílt a hallból, a társas helyiségekkel szemben; amint Joachim elmagyarázta, többnyire újonnan érkezett és szabálytalan időben étkező vendégek használták, meg olyanok, akiknek látogatójuk érkezett. De születésnapot, küszöbönálló elutazást is szoktak benne ünnepelni, továbbá általános kivizsgálások kedvező eredményét. Néha nagy hangulat van itt az étteremben, mondotta Joachim; még pezsgő is járja. Most nem ült benne más, csak egy magános, harmincéves-forma hölgy; egy könyvet olvasott, közben azonban maga elé dünnyögött, és bal keze mutatóujjával könnyedén ütögette az abroszt.

Mikor a fiatalemberek leültek, a hölgy helyet változtatott, hogy hátat fordítson nekik.

Emberkerülő – magyarázta Joachim halkan -, és mindig könyvet visz magával az étterembe. Úgy hírlett róla, hogy már fiatal lány korában tüdőszanatóriumba vonult, és azóta nem élt a világban.

Ezek szerint te fiatal kezdő vagy hozzá képest az öt hónapoddal, és még akkor is kezdő leszel, ha kitöltötted az esztendőt – mondta Hans Castorp az unokaöccsének; Joachim válaszul csak megvonta a vállát, azzal a mozdulattal, amelyet Hans Castorp azelőtt nem ismert nála, és az étlap után nyúlt.

Az ablak előtti emelvényen álló asztalt választották, a legkellemesebb helyet az egész teremben. A krémszínű függöny tövében ültek egymással szemben, arcuk melegen parázslott a vörös ernyős asztali lámpa fényében. Hans Castorp összekulcsolta frissen mosott kezét, és kedélyesen, várakozón megdörzsölte, ahogyan mindig szokta, ha asztalhoz ült – talán azért, mert elődei imádkoztak a leves előtt. Fekete ruhás, fehér kötényes, falusias beszédű leány szolgálta ki őket nagyon kedvesen, széles arca majd kicsattant az egészségtől, és Hans Castorp, igen nagy derültségére, megtanulta, hogy a pincérnőket a szanatóriumban „teremleányok”-nak hívják. Egy butélia Gruaud Larose-t rendeltek nála, s

Hans Castorp még egyszer visszaküldte a bort, hogy a kívánt hőmérsékletre temperálják. A vacsora kitűnő volt. Spárgalevest szolgáltak fel, töltött paradicsomot, sültet sokféle körítéssel, utána élvezetesen elkészített édes tésztát, többféle sajtot és gyümölcsöt. Hans Castorp alaposan bepakolt, noha étvágya nem bizonyult olyan hatalmasnak, mintsem hitte volna. De megszokta, hogy sokat egyék, akkor is, ha nem éhes, mégpedig önbecsülésből.

Joachim nem valami nagy étvággyal evett. Torkig lakott az itteni koszttal, mondotta, valamennyien így vannak vele, és nagy divat közöttük a konyhát szidni; mert ha az ember idefenn kuksol, míg a világ s még hét nap… Ezzel szemben élvezettel, sőt odaadón szürcsölte a bort, és gondosan kerülve az érzelmes fordulatokat, több ízben is kifejezte, milyen kellemes, hogy van valaki, akivel az ember egy értelmes szót válthat.

Igazán remek, hogy eljöttél! – mondotta, és nyugodt hangját megindultság fűtötte át. – Mondhatom, az én számomra valóságos esemény. Mégis változatosság… úgy értem, cezúra, tagolja ezt az örök, határtalan egyformaságot…

Pedig azt hinném, voltaképp gyorsan telik itt az idő – jegyezte meg Hans Castorp.

Gyorsan is, meg lassan is, ahogy nézed – válaszolta Joachim. – Egyáltalában nem telik, vedd, kérlek, tudomásul; nem is idő ez, és nem is élet… nem, nem élet ez idefenn – ismételte fejét rázva, és ismét poharáért nyúlt.

Hans Castorp is ivott, noha az arca úgy égett most, mint a tűz. De a teste még mindig fázott, és tagjait örömteli s mégis kínzó nyugtalanság bizsergette. Szavai egymáson át bukfenceztek, többször is megbotlott a nyelve, de legyintett és elsiklott fölötte. Egyébként Joachim is megélénkült, s annál is fesztelenebbül, vidámabban társalogtak, mert a dünnyögő, kopogó hölgy hirtelen felállt és elment. Evés közben villájukkal handabandáztak, egy-egy falatot szájukban tartva, fontoskodó képet vágtak, nevettek, bólogattak, vállukat vonogatták, és még le sem nyelték a falatot, amikor már tovább beszéltek. Joachim Hamburgról akart hallani, és az Elba tervezett szabályozására terelte a szót.

Korszakalkotó! – jelentette ki Hans Castorp. – Korszakalkotó, és felmérhetetlenül fontos hajózásunk fejlődésének szempontjából.

Ötvenmilliót állítunk be a költségvetésbe, mint egyszeri és azonnali kiadást, és meg lehetsz róla győződve, tudjuk, hogy mit csinálunk!

Egyébként azonban, akármilyen korszakalkotóan fontosnak tekintette az Elba-szabályozást, nyomban elkanyarodott ettől a témától, és kérte, hogy Joachim beszéljen neki még az életről „idefenn” és a vendégekről; Joachim ezt szívesen meg is tette, mert örült, hogy könnyíthet a lelkén, és közölheti benyomásait. Meg kellett ismételnie, amit a bobpályán leszállított hullákról mondott, és még egyszer nyomatékosan megerősítette, hogy ez a színtiszta igazság. Mivel Hans Castorpot megint elfogta a nevetés, Joachim is vele nevetett, s ezt látszólag roppantul élvezte; további furcsaságokat is közölt, hogy táplálja derültségüket.

Asztalszomszédja, egy Frau Stöhr nevű, meglehetősen súlyos beteg hölgy, a férje muzsikus Cannstattban – hát ennél a Frau Stöhrnél műveletlenebb személlyel még soha életében nem találkozott. Azt mondja: „dezinfiszkálni”, s méghozzá teljesen komolyan! Krokowskit, az asszisztenst, „fomulusz”-nak nevezi. És mindezt le kell nyelni, anélkül, hogy az embernek egy arcizma rándulna! Amellett pletykás, mint egyébként a legtöbben idefenn, és egy másik hölgyről, Frau Iltisről, [1] azt állítja, hogy „sterilettet” visel. „Sterilettnek nevezi… hát ez igazán megfizethetetlen!” És székük támlájának dőlve, szinte hanyatt esve, úgy hahotáztak, hogy a hasuk remegett, és majdnem egyszerre csuklás fogta el mindkettejüket.

Joachim közben-közben nekibúsult, szomorú sorsát emlegette.

Bizony, most itt ülünk és hahotázunk – mondotta fájdalmas képpel, rekeszizma rázkódásaitól félbeszakítva -, pedig teljességgel beláthatatlan, hogy mikor szabadulok innét, mert ha Behrens azt mondja, még egy fél év, akkor ez szűken van számítva, többre kell elkészülni.

Mégis keserű sors, mondd meg magad, hogy nem szomorú-e az életem! Most már soroztak, bevettek, jövő hónapban letehetném a tiszti vizsgámat, és ahelyett itt dangubálok, szájamban a hőmérő, számolom annak a műveletlen Frau Stöhrnek a gikszereit, és elmulasztom az időt. A mi korunkban egy év nagy idő, annyi változást, haladást hoz magával odalent. Én pedig itt poshadok a pocsolyában… igen, olyan vagyok, mint egy rothadó pocsolya, a hasonlat nem túlzás…

Hans Castorp erre furcsa módon csak azzal a kérdéssel válaszolt, hogy lehet-e idefenn portersört kapni, s amikor unokaöccse kissé meglepetten nézett rá, észrevette, hogy Hans Castorp már elalvóban van – sőt voltaképpen már alszik is.

Hiszen te alszol! – mondta Joachim. – Gyere, legfőbb ideje, hogy lefeküdjünk mind a ketten.

Egyáltalán nincs idő – dadogta Hans Castorp nehezen forgó nyelvvel. De mégis követte Joachimot, kissé görnyedten, merev térdekkel, mint akit szinte földre terít a fáradtság; de erőszakkal összeszedte magát, amikor a most már csak derengő fénnyel megvilágított hallban Joachim hangja ütötte meg a fülét:

Ott ül Krokowski. Azt hiszem, mégis illik, hogy még gyorsan bemutassalak.

Dr. Krokowski a világosban ült, az egyik társalgó kandallójánál, a nyitott tolóajtó mellett, és újságot olvasott. Felállt, amikor a fiatalemberek feléje közeledtek. Engedje meg, doktor úr – mondta Joachim katonás tartással -, hogy bemutassam unokabátyámat, Castorpot. Most érkezett Hamburgból.                                                                                                                                  .

Dr. Krokowski derűs, robusztus és bátorító szívélyességgel köszöntötte az új lakótársat, mintha azt akarná éreztetni, hogy vele szemben minden elfogódottság fölösleges, az egyetlen helyénvaló magatartás a bizakodó bizalmasság. Harmincöt éves lehetett, széles vállú, köpcös férfi,jóval kisebb, mint a két előtte álló fiatalember, fejét így kénytelen volt ferdén hátravetni, hogy a szemükbe nézhessen; arca rendkívül halvány volt, átlátszón, szinte foszforeszkálón halovány; sápadtságát még jobban kiemelte szemének sötét tüze, koromfekete szemöldöke meg kétfelé váló, meglehetősen hosszú, fekete körszakálla, melybe már néhány fehér szál vegyült. Kétsoros, fekete, kissé kopottas zakóöltönyt viselt, fekete, lyuggatott, szandálszerű félcipőt, benne vastag, szürke gyapjúfuszeklit, és fehér, puhán kihajló inggallért, amilyent Hans Castorp addig csak egy danzigi fényképészen látott; Krokowski doktor megjelenésében így csakugyan volt valami bohémes, műterembe való. Szívélyesen elmosolyodott, hogy szakállából kivillantak sárgás fogai, megrázta a fiatalember kezét, és zengő bariton hangján, kissé idegenszerű, vontatott kiejtéssel szólalt meg:

Üdvözlöm, kedves Herr Castorp! Szívből kívánom, hogy mihamarabb szokjék bele új környezetébe, és érezze magát jól körünkben. Ha szabad kérdeznem: mint páciens érkezett hozzánk?

Megható látvány volt, hogyan fáradozik Hans Castorp, hogy udvariasan viselkedjék, és úrrá legyen álmosságán. Bosszankodott, hogy olyan rossz formában van, és a nagyon fiatal emberek gyanakvó önérzetével elnéző gúny jeleit vélte látni az asszisztens mosolyában, bátorító szívélyességében. Válaszában megemlítette háromhetes látogatását, beleszőtte vizsgáját is, és hozzátette, hogy hál’ istennek teljesen egészséges.

Igazán? – álmélkodott Krokowski doktor, fejét incselkedve kissé ferdén előrebökte, és fokozta mosolygását. – Akkor hát ön valóban tanulmányozásra érdemes jelenség, Castorp úr! Én tudniillik még sohasem láttam teljesen egészséges embert. Milyen vizsgát tett le, ha szabad kérdeznem?

Mérnök vagyok, doktor úr – válaszolta Hans Castorp szerény méltósággal.

A, mérnök! – Krokowski doktor mosolya mintegy visszahúzódott, egy pillanatra veszített valamelyest erejéből, szívélyességéből. – Ez már derék. Itt tehát semmiféle orvosi kezelést nem szándékozik igénybe venni, sem testi, sem lelki vonatkozásban?

Nem, nem, köszönöm! – felelte Hans Castorp, és szinte hátrahőkölt egy lépést.

Krokowski doktor mosolya akkor ismét diadalmasan felragyogott, újra megrázta a fiatalember kezét, és jó hangosan így kiáltott:

Nos, akkor aludjék jól, Herr Castorp… makulátlan egészsége büszke tudatában! Aludjék jól, és a viszontlátásra! – Azzal elbocsátotta a fiatalembereket, és visszaült újságjához.

A liftnél már nem volt kiszolgálás, így hát gyalog mentek föl az emeletre, szótlanul és kissé még felizgatva a Krokowskival való találkozástól. Joachim elkísérte Hans Castorpot a harmincnégyesbe (a sánta pontosan odaszállította az új vendég poggyászát), és még egy negyedórácskát elbeszélgettek, mialatt Hans Castorp kicsomagolta hálóingét, mosdóholmiját, és egy vastag, gyenge cigarettát szívott hozzá. Szivarozáshoz aznap már nem jutott, s nem győzött álmélkodni ezen a rendkívüli eseten.

Nagyon jelentékenynek látszik – mondta, s beszéd közben lehelte ki a beszívott füstöt. – Milyen viaszsápadt az arca! De a lábbelije, hallod-e, istentelen állapotban van! Szürke gyapjúfuszekli meg ez a szandál…

Mondd, a végén tulajdonképpen megsértődött?

Meglehetősen érzékeny – hagyta helyben Joachim. – Nem kellett volna olyan erélyesen visszautasítanod az orvosi kezelést, legalábbis a pszichikait. Nem szívesen látja, ha valaki kivonja magát az alól. Engem sem néz jó szemmel, mert nem vagyok hozzá elég bizalmas. Hébe-hóba azért elmondom neki egy-egy álmomat, hogy legyen valami boncolnivalója.

No, akkor biztosan megsértődött – mondta Hans Castorp kedvetlenül; elégedetlen volt önmagával, amiért megbántott valakit, és így újult erővel támadt rá a kimerültség.

Jó éjszakát – mondta. – Összerogyok.

Nyolckor érted jövök, együtt megyünk le reggelizni – ígérte Joachim, és elment.

Hans Castorp csak felületesen tisztálkodott. Mihelyt eloltotta az éjjeliszekrény-lámpát, elnyomta az álom, de még egyszer fölriadt, mert eszébe jutott, hogy az ágyában két nappal azelőtt meghalt valaki.

„Bizonyosan nem az első volt – biztatta magát, mintha ez a tény megnyugtathatná. – Mert ez egy halálos ágy, közönséges halálos ágy.” Azzal elaludt.

De mihelyt elaludt, álmodni kezdett, és jóformán szünet nélkül álmodott másnap reggelig. Többnyire Joachim Ziemssent látta: furcsán kificamodott tagokkal feküdt egy bobszánkón, és lejtős pályán siklott lefelé. Olyan foszforeszkálóan sápadt volt, mint Krokowski doktor; elöl a szánon pedig az úr-lovas ült, a formája eléggé határozatlan volt, mint valakié, akit az ember éppen csak köhögni hallott, de a szánt ő kormányozta. „Hiszen ez nekünk édesmindegy – nekünk idefenn” – mondta a kificamodott Joachim, és azután ő volt az, nem az úrlovas, aki olyan fertelmesen, kásásan köhögött. Hans Castorp keserves sírásra fakadt emiatt, és belátta, hogy szaladnia kell a patikába, hogy tejkrémet vegyen. De az útfélen ott ült Frau Iltis, hegyes volt az orra, mint a görényé, és valamit tartott a kezében, ami nyilván a „sterilett”-je lett volna, de voltaképpen nem volt egyéb, mint egy zsilett-borotvakészülék. Ezen aztán nagyot kellett nevetnie Hans Castorpnak, s így hánykolódott ellentétes indulatok között, amíg a hajnal derengése be nem hatolt félig nyitott erkélyajtaján, és föl nem ébresztette.

MÁSODIK FEJEZET

A KERESZTELŐTÁLRÓL ÉS A NAGYAPA KÉTFÉLE ALAKJÁRÓL

Hans Castorp csak halványan emlékezett igazi szülőházára; apját-anyját alig ismerte. Rövid időn belül haltak meg Hans Castorp ötödik és hetedik életéve között; előbb édesanyja, egészen váratlanul: második gyermeke születését várva, visszér-gyulladás következtében fellépő véredény- eltömeszelődés okozta halálát – embólia, ahogy Heidekind doktor nevezte, és ez az embólia abban a pillanatban szívbénulást okozott. Ágyában ült, és éppen nevetett, úgy tetszett, mintha a nevetéstől hanyatlanék hátra, holott azért tette, mert meghalt. Hans Hermann Castorp, Hansunk apja, ezt nem egykönnyen fogta fel, s mivel bensőségesen szerette feleségét, és szervezete egyébként sem volt éppen a legerősebb, sohasem heverte ki a csapást. Szelleme némileg dúlt volt azóta és kicsorbult; kábulatában üzleti baklövéseket követett el, olyannyira, hogy a Castorp és Fia cég érzékeny veszteségeket szenvedett; a felesége halálát követő második tavaszon raktárszemlét tartott a szeles kikötőben, tüdőgyulladást kapott, s mivel megviselt szíve nem bírta el a magas lázat, Heidekind doktor minden gondossága ellenére öt nap alatt meghalt, és a városi polgárság tekintélyes részének kísérete mellett követte hitvesét a Castorp-féle családi sírboltba, mely a Szent Katalin-temetőben volt, igen szép kilátással a Botanikus Kertre.

Apja, a szenátor, túlélte Hans Hermann Castorpot, ha nem is sokkal; és a rövid időt, amíg ő is elhalálozott (egyébként ugyancsak tüdőgyulladás ragadta el, méghozzá nagy kínok és nehéz tusakodások közepette, mert fiával ellentétben Hans Lorenz Castorp nehezen elpusztítható, az életben erősen gyökerező szervezettel bírt), ezt a rövid időt tehát, mindössze másfél esztendőt, az elárvult Hans Castorp nagyapja házában töltötte, a múlt század elején az északi klasszicizmus ízlésében épült s borús-szürke színre festett keskeny házban az Esplanade-on, melynek kétoldalt féloszlopokkal keretezett kapuja öt lépcsőfok magasságban vezetett be a földszintre, első emeletén a padlóig értek le a kovácsolt vasráccsal ellátott ablakok, és afölé még két felső emelet épült.

Az első emeleten csupán reprezentációs fogadóhelyiség volt, ideszámítva a stukkódíszes, tágas, világos ebédlőt, melynek három borvörös-függönyös ablaka hátrafelé, a kiskertre nézett, s ahol nagyatya és unokája tizennyolc hónapon át minden áldott nap négy órakor együtt ebédelt kettesben; a vén Fiete szolgálta ki őket, a fülbevalós, frakkos, ezüstpitykés vén Fiete, aki frakkjához éppolyan batiszt nyakravalót viselt, mint gazdája, simára borotvált állát is éppen úgy mélyesztette a nyakravalóba, s akit gazdája tegezett, alnémet nyelvjárásban szólva hozzá nem tréfaképpen, mert a nagyapa nem volt tréfálkozó természet, hanem tárgyilagos komolysággal, és mert általában így beszélt a népből származó emberekkel, rakodómunkással, postással, kocsissal, cselédekkel. Hans Castorp szerette hallgatni, és azt is szerette hallgatni, ahogy Fiete – ugyancsak alnémet dialektusban – válaszolgatott neki, felszolgálás közben balról áthajolva ura mögött, hogy a jobb fülébe beszélhessen, mert a szenátor azzal sokkal jobban hallott, mint a ballal. A szenátor megértette, amit a vén Fiete mondott, bólintott, és evett tovább, derekát nagyon egyenesen tartva a szék magas, mahagóni támlája meg az ebédlőasztal között, alig hajolva tányérja fölé; és unokája vele szemben ülve, mélységes, öntudatlan figyelemmel, szótlanul leste az ápolt, takarékos mozdulatokat, amelyekkel nagyapja szép, fehér, csontos, domború és kihegyesedő körmű, öreg kezei – jobb keze mutatóujján zöld köves pecsétgyűrű – a villa hegyén elrendeztek egy falatnyi húst, burgonyát, főzeléket, és azt feje alig látható odahajlásával, szájához emelték. Hans Castorp lenézett a maga, még ügyetlen kis kezeire, és megsejtette bennük a csírázó lehetőséget, hogy később majd ő is ugyanúgy fogja, mozgassa a kést meg a villát, mint nagyapja.

Más kérdés, hogy eljut-e valaha odáig, hogy állát olyan nyakravalóba mélyessze, amilyen a nagyapja különös alakú, éles sarkával az arcát súroló kemény állógallérjának tágas nyílását kitölti. Mert ehhez már olyan öregnek kell lenni, mint a nagyapa, és rajta meg a vén Fietén kívül már ma sem hord az égvilágon senki olyan gallért és nyakravalót. A kis

Hans Castorp ezt nagyon sajnálta, mert roppantul tetszett neki, ahogyan a nagyapja a magasra tekert, hófehér nyakravalóba mélyeszti állát; s még később is, felnőtt korában, emlékeiben is roppantul tetszett neki: volt benne valami, amit a lelke legmélyéből helyeselt.

Amikor elkészültek az ebéddel, és összehajtották, összecsavarták és az ezüstgyűrűbe dugták asztalkendőjüket – amivel Hans Castorp akkoriban még nehezen boldogult, mivel a szalvéta akkora volt, mint egy kisebbfajta abrosz -, akkor a szenátor felállt székéről, Fiete elhúzta alóla, és csoszogó léptekkel átment a „kabinett”-be a szivarjáért; és unokája néha követte oda.

A kabinett úgy keletkezett, hogy az ebédlőt háromablakosra tervezték, és így a ház teljes szélességét elfoglalta; ezáltal nem maradt hely három szalonnak, ami egyébként az ilyen típusú háznál szokásos volt, hanem csak kettőnek, s a kettő közül az egyik – az ebédlőre merőlegesen fekvő s csak egy ablakkal az utcára néző szoba – aránytalanul mély lett volna. Azért körülbelül negyedrészét leválasztották, ebből lett a kabinett, egy borongós, felsővilágítású, keskeny helyiség, melyet gyéren bútoroztak csak be; volt benne egy falipolc, rajta a szenátor szivarosládikája, egy játékasztal, melynek fiókja mindenféle vonzó holmit tartogatott, whistkártyát, játékzsetont, felcsapható fogú kis jelzőtáblácskát, palatáblát, hozzávaló krétával, papír szivarszipkát, miegymást; végül a sarokban rokokó üvegszekrény állt, paliszanderfából, melynek üvegajtaját sárga selyemfüggöny takarta.

A kis Hans Castorp a kabinettben olykor-olykor lábujjhegyre állt, s nagyapja füle felé ágaskodva kérlelte az öreget:

Nagyapa, kérlek, mutasd meg a keresztelőtálat!

Nagyapa már előbb visszahajtotta nadrágzsebéről hosszú, puha gérokkja szárnyát, és előhúzta kulcscsomóját; most kinyitotta vele az üvegszekrényt, melynek belsejéből furcsa, kellemes szag csapta meg a fiúcska orrát. A szekrényben mindenféle sosem használt s épp ezért lenyűgözően érdekes tárgyat őriztek; egy pár kacskaringós ezüst karosgyertyatartót, figurális fafaragással díszített, törött barométert, daguerrotyp-albumot, cédrusfa likőrösszekrénykét, egy kis török bábut, amelynek kemény volt a hasa tarka selyemköntöse alatt: óramű volt benne, amely annak idején képessé tette rá, hogy végigszaladjon az asztalon, de már réges-rég felmondta a szolgálatot; volt ott még ódon hajómodell is, sőt legalul egy patkányfogó. A szenátor azonban a szekrény középső polcáról erősen megfeketedett, kerek ezüsttálat vett elő, amely ezüsttányéron állt, és mind a két darabot odamutatta a fiúcskának, miközben leemelte egymásról, és immár nem először elismételt magyarázatok közepette ide-oda forgatta.

A tál meg a tányér eredetileg nem tartozott egymáshoz, ez látszott is rajtuk, s a gyerek újra meg újra elmagyaráztatta magának; de kereken száz esztendeje együtt használják őket, mondogatta a nagyapja, tudniillik a tál beszerzése óta. Szép formájú volt a tál, nemes és egyszerű, meglátszott, hogy a múlt század kezdetének szigorú ízlése alakította.

Sima, tömör felsőrésze kerek lábon nyugodott, belseje eredetileg aranyozva volt, de az arany az idők folyamán sárgás, sápadt fénnyé fakult. Egyetlen díszéül domborművű rózsakoszorú futott körül a tál felső szélén, a virágok között fűrészes szélű levelekkel. Ami a tányért illeti, sokkalta tiszteletre méltóbb kora leolvasható volt a belsejéből:

„Ezerhatszázötven” volt oda belevésve cirkalmas számjegyekkel, s a számot mindenféle kacskaringós minta fonta körül, az akkor idők „modern” stílusában, dagályosan, önkényesen, címerpajzsok és arabeszkek, félig csillag-, félig virágalakban. A tányér hátára pedig változó írással, pontozva bevésték a családfők nevét, akik az idők folyamán a tányér birtokosai voltak, immár heten sorakoztak ottan, mindegyik név mellett az örökség átvételének évszáma, és a tekert nyakravalós szenátor mindegyikre külön-külön odabökött gyűrűs mutatóujjával. Ott volt Hans Castorp apjának neve, majd a nagyapáé – aki mutogatta -, dédapjáé, ükapjáé, s azután az „ük” szótagocska megkettőződött, megháromszorozódott, és megnégyszereződött a magyarázó ajkán, és a gyerek oldalt billentett fejjel, elgondolkozva, vagy talán csak gondolattalanul, ábrándosan kimeresztve tekintetét, és ajkát ájtatosan, álmosan elpittyesztve fülelt erre az ük-ük-ük-ükre, erre az idők mélyéből feltörő síri hangra, mely egyúttal mégis jámborul őrzött összefüggést fejez ki a jelenkor, az ő kis élete meg a rég elsüllyedt életek között; ez a hang egészen különösen hatott rá, s arca világosan kifejezte érzéseit. Úgy rémlett, dohos, hűvös levegőt szív be, a Szent Katalin-templom vagy a Szent Mihály-kripta levegőjét, olyan helyek leheletét érzi, ahol az ember, kalapját kezében tartva, önkéntelenül bizonyos tisztelettudón előrebillenő, himbáló járásba esik, és gondosan ügyel, nehogy a cipője sarkára lépjen; hallani vélte az efféle visszhangos helyek védett, világtól elzárt csendjét; egyházi benyomások vegyültek a halál és a történelem benyomásaival a tompán zúgó szótag hallatára, s mindez valahogyan jólesőn érintette a gyermeket, és könnyen meglehet, hogy csak ennek a szótagnak a kedvéért kérte, hadd nézhesse meg ismét a keresztelőtálat – csakis azért, hogy újra hallja és utánamondhassa ezt a hangot.

Nagyapja azután visszaállította az edényt a tányérra, és megmutatta a fiúcskának a tál sima, halványarany belsejét, amely fölfénylett a mennyezeti világításban.

Idestova nyolc éve lesz – mondotta a szenátor -, hogy föléje tartottunk, és a víz, amellyel kereszteltek, belefolyt a tálba… Lassen, a Szent Jakab-templom sekrestyése töltötte a derék Bugenhagen tiszteletes úr tenyerébe, onnét csörgött a kis hajbóbitádra és ide a tálba. A vizet előre megmelegítettük, nehogy megijedj és sírva fakadj: nem is sírtál, sőt ellenkezőleg; azelőtt óbégattál, úgyhogy Bugenhagennak nem volt könnyű dolga, amíg elmondta a beszédét, de amikor rád csörgött a víz, akkor elcsöndesedtél, s ezt minden bizonnyal a szent szakramentum tisztelete tette, legalábbis reméljük, hogy így volt. Annak pedig negyvennégy esztendeje lesz a közeli napokban, hogy boldogult atyádat keresztelték, s az ő fejéről csörgött ebbe a tálba a víz. Itt történt ebben a házban, atyád szülőházában, odaát a nagy ebédlőben, a középső ablak előtt; őt még az öreg Hesekiel keresztelte, az a lelkész, akit fiatal korában kis híján agyonlőttek a franciák, mert fosztogatásuk, gyújtogatásuk ellen prédikált… most már ő is réges-rég visszaadta lelkét teremtőjének. Hetvenöt esztendőnek előtte pedig én magam voltam, akit kereszteltek, megint csak itt az ebédlőteremben, az én fejemet tartották a medence fölé, ahogyan itt áll a tányéron, a lelkész ugyanazokat a szavakat mondotta, mint neked, mint atyádnak, s a tiszta, langyos víz az én hajamról csörgött (nem volt sokkal több, mint amennyi most a fejemet borítja…) ide az aranyozott tálba.

A gyerek fölnézett nagyapja agg, keskeny fejére, amely most is a tál fölé hajolt, mint ama régmúlt órán, amelyről beszélt, s furcsa, már próbált érzés lepte meg, félig ábrándos, félig ijesztő érzés – valami vonzás és mégis egy helyben állás, változó maradás, ami visszatérés volt és egyben szédítő örök-ugyanaz; régebbről ismerte már ezt az érzést, várta, kívánta, hogy újra megérintse, részben ennek az érzésnek a kedvéért szorgalmazta, hogy nagyapja újra megmutassa neki a vándorló s mégis egy helyben maradva öröklődő családi darabot.

Ha a fiatalember később önmagába tekintett, úgy látta, hogy nagyatyja képe sokkal mélyebben, pontosabban, jelentősebben vésődött beléje, mint szüleié; ennek talán a szimpátia és a feltűnő fizikai rokonság volt az oka – mert az unoka valóban hasonlított nagyapjához, már amennyire egy rózsás arcú kis pocok hasonlíthat egy nyolcadik évtizedét taposó fakult, merev aggastyánhoz -, de legfőképpen mégis az öregre volt ez jellemző, mert kétségkívül ő volt a család legjellegzetesebb, legszínesebb egyénisége.

A nyilvánosság értelmében szólva, Hans Lorenz Castorp lénye, szándékai és nézetei fölött már jóval halála előtt eljárt az idő. Meggyőződéses keresztyén úr volt, a protestáns vallásfelekezethez tartozó, szigorúan konzervatív, oly csökönyösen törekedett a vezetésre hivatott társaság körének arisztokratikus beszűkítésére, mintha a tizennegyedik században élne, amikor az iparosság csak éppen kezdett teret és hangot kiharcolni magának a városi tanácsban a régi, szabad patríciusokkal szemben.

Semmiféle újításnak nem volt híve. Működése a rohamos fellendülés, a gyökeres változások évtizedeire esett, olyan évtizedekre, midőn a haladás hétmérföldes csizmában járt, és állandóan nagy követelményeket támasztott a közösség áldozatkészsége és merészsége iránt. Az öreg Castorpon azonban

Isten látja lelkét – nem múlott, hogy az újkor szelleme a maga széles körökben ismert, ragyogó győzelmeit arathatta. Ő a maga részéről mindig többet adott ősi szokásokra, régi, meggyökeresedett intézményekre, mint nyaktörő kikötőbővítésekre meg istentelen nagyvárosi hóbortokra; fékezett, mérsékelt, ahol csak tudott, és ha az ő akarata érvényesül, a városi közigazgatás még ma is éppolyan idilli, ódivatú stílusban folyik, mint annak idején a Castorp-irodában.

Ilyennek mutatkozott az öreg életében és halála után a polgári szemnek, és ha a kis Hans Castorp nem is értett semmit az államügyekből, csendesen szemlélődő gyermektekintetével azért nagyjából ugyanezeket észlelte; észleletei szótalan, tehát kritikátlan, inkább csak élettel telített észleletek voltak, s később is, tudatos emlékképpé válva, csorbítatlanul megőrizték szó- és boncolásellenes, fenntartás nélküli igenlő jellegüket. Amint mondottuk, a szimpátia játéka volt ez; nem ritkaság az efféle, egy nemzedéket átugró szoros kapcsolat és lelki rokonság. Gyermek, unoka azért szemlél, hogy csodáljon, azért csodál, hogy megtanulja és kifejlessze azt, aminek örökölt lehetősége már eleve benne szunnyad.

Castorp szenátor szikár volt, magas növésű. Az esztendők meggörbítették tarkóját, hátát, de ő megpróbálta ellennyomással kiegyenlíteni a görbületet, s ebben az erőlködésben a szája, melynek ajkait fogak immár nem támasztották, hanem közvetlenül a fogatlan ínyen nyugodtak (mert fogsorát csak étkezéshez tette föl), szája, mondom, méltóságteljesen és kínlódva lefelé húzódott; ez, meg talán a védekezés a fej kezdődő remegése ellen hozta létre azt a bizonyos tiszteletparancsolón merev fő tartást, az áll megtámasztását, amely a kis Hans Castorpnak annyira tetszett.

A szenátor a burnótot kedvelte, hosszúkás, aranyberakásos teknőcszelencét hordott, s e célból vörös zsebkendőt használt, melynek csücske többnyire kilógott gérokkja hátsó zsebéből. Megjelenésének ez a derűs gyengéje mindenképpen az öregség előjogának tetszett, afféle hanyagságnak, amilyent az aggkor vagy tudatosan és kedélyeskedve megenged magának, vagy pedig tiszteletre méltó öntudatlanságban magával hoz; mindenesetre ez volt az egyetlen hanyagság, amelyet Hans Castorp gyermeki éleslátása valaha is észlelt nagyapján. A hétéves Hans szemében azonban, csakúgy, mint később a felnőtt fiatalember emlékeiben, nem az öreg köznapi megjelenése volt a valódi, az igazi. Igaz valóságában az öreg Castorp másképpen festett, sokkal szebben, igazibban, mint rendesen – tudniillik úgy, ahogyan a festményen, életnagyságú képmásán megjelent, amely régen szülei nappalijában lógott, majd a kicsi Hans-zal együtt átköltözött az Esplanade-ra, s ott a fogadószobában kapott helyet a nagy vörös selyemkanapé fölött.

A kép városi tanácsosi díszruhában ábrázolta Hans Lorenz Castorpot – letűnt századok e komoly, jámbor polgári viseletében, melyet egy méltóságos és egyben merész közigazgatás továbbvitt az időben és megtartott az ünnepélyes használatban, hogy szertartásosan jelenné tegye a múltat, múlttá a jelent, s ezáltal is tanúsítsa a dolgok tartós összefüggését, önmaga kereskedelmi tevékenységének, aláírásának tekintélyét és megbízhatóságát. Egész alakban ábrázolta a festmény Castorp szenátort, vöröses kőpadlón állt, pilléres-csúcsíves háttér előtt. Állát lefeszítette, száját lefelé húzta, könny zacskós kék szeme merengve nézett a messzeségbe; térden alul érő, talárszerű fekete felsőkabátja elöl nyitva állt, s alul dús prém szegélyezte szélesen. Bő, buggyos, szegőzött felsőujjából egyszerű posztóból szabott szűkebb alsóujj bújt elő, keze fejére csipkemanzsetta borult. Öreges, karcsú lába fekete selyemharisnyában feszített, lábán ezüstcsatos cipellő díszelgett. Nyaka körül pedig széles, keményített, százráncú fodorgallér feküdt kereken, elöl lenyomva, kétoldalt fölfelé kunkorodva, s alóla ráadásul még ráncolt batisztzsabó csüngött le mellényére. Karja alatt az ismert széles karimájú, ódon formájú kalapot fogta, melynek feje csúcsosan elkeskenyedett. Kitűnő kép volt, neves festő alkotta, biztos ízléssel abban a régies stílusban, melyet a tárgy megkövetelt, s a kép így a szemlélőben spanyol- németalföldi-későközépkori elképzeléseket keltett. A kis Hans Castorp gyakran megnézte, persze nem művészi szakértelemmel, de mégis bizonyos általános és beható értelemmel; s noha nagyapját úgy, ahogyan a vászon ábrázolta, személy szerint csupán egyetlenegyszer látta, egy ünnepélyes városházi felvonuláskor, és akkor is csak futólag, mégis – amint már mondottuk – akarva, nem akarva ezt a képszerű megjelenést érezte nagyapja valóságos, igazi énjének, és a köznapi nagyapában úgyszólván amolyan átmeneti jelenséget, az élethez csak szükségből és tökéletlenül alkalmazkodó valakit látott. Mert a köznapi nagyapában észlelhető másság, különbség nyilvánvalóan e tökéletlen s kissé ügyetlen alkalmazkodásából eredt, mindezek valódi, tiszta alakjának kiirthatatlan nyomai, maradványai voltak. A „fátermörder” meg a széles fehér nyakra való például régimódi volt; de ezt a jelzőt lehetetlen lett volna arra a csodálatra méltó ruhadarabra alkalmazni, amelyre amazok csupán ideiglenes jelleggel utaltak – tudniillik a spanyol nyakfodorra. Ugyanígy állt a dolog a szokatlan görbületű kürtőkalappal, amelyet nagyapa az utcára hordott, s amelynek a valóság magasabb síkján a képen látható széles karimájú nemezkalpag felelt meg, valamint a hosszú, bőráncú gérokkal, melynek eredeti képét, igazi valóját a kis Hans Castorp a szegőzött, prémszegélyes talárban ismerte fel.

Ezért hát lelke mélyéből helyeselte, hogy nagyapja a maga igazi, tökéletes alakjában díszelgett, amikor egy napon búcsúzni kellett tőle. Az ebédlőteremben történt, ugyanott, ahol olyan gyakran ültek egymással szemben az asztalnál; a terem közepén most ott feküdt Hans Lorenz Castorp, ezüstveretes koporsóban, a ravatalon, megtámasztott és lefektetett koszorúk közepette. Végigküzdötte a tüdőgyulladást, sokáig, szívósan tusakodott, holott úgy tetszett, a jelen élethez amúgy is csak átmenetileg alkalmazkodott volt, és most ott feküdt parádés ágyán, győzedelmesen vagy legyőzötten, ki tudja! – mindenesetre szigorú, megbékélt arckifejezéssel, erősen elváltozott arccal, a hosszú harcban kihegyesedett orral; alsótestét takaró borította, melyen pálmaág feküdt, fejét selyempárnák támasztották fel olyan magasra, hogy álla gyönyörűen illeszkedett a díszes nyakfodor elülső öblébe, kezét félig elfödte a csipkemanzsetta, ujjai közé – melyeknek hideg élettelenségét mesterkélten-természetes elrendezésük sem tudta elleplezni – elefántcsont feszületet dugtak, s úgy tetszett, arra függeszti tekintetét lesütött pillái alól.

Hans Castorp többször látta nagyapját utolsó betegségének kezdetén, vége felé azonban nem látta már. A tusa látványától megkímélték, javarészt amúgy is éjszaka folyt; csak közvetve érintette őt a ház nyomott légköre, a vén Fiete vörösre sírt szeme, az orvosok kocsijának érkezése-távozása által; az eredményt azonban, amellyel az ebédlőteremben szembesítették, abban foglalhatta össze, hogy nagyapa most már ünnepélyes felmentést kapott az ideiglenes alkalmazkodás alól, és végképp megtért valódi, méltó alakjába – s ez helyeslendő eredmény volt, még ha a vén Fiete könnyezve rázta is fejét, s ha Hans Castorp maga is sírt, mint ahogyan sírt, amikor meglátta váratlanul elhalálozott anyját és nem sokkal később ugyancsak hallgatva, idegenül ottfekvő apját.

Mert hiszen immáron harmadszor történt ilyen rövid időn belül és ilyen zsenge korban, hogy a halál megragadta a kis Hans Castorp értelmét és érzékeit – kivált érzékeit; a látvány, a benyomás nem volt számára idegen, hanem nagyon is jól ismert, az első két alkalommal is illedelmesen, megbízhatóan viselkedett, idegzete semmiképp sem mutatkozott gyengének, noha természetesen gyászt és szomorúságot tanúsított, s ugyanúgy viselkedett most is, csak még fokozottabban. Az események gyakorlati jelentőségét életmenete szempontjából nem tudta felmérni, vagy talán csak gyermek módjára közönyös volt iránta, bízván benne, hogy a világ így vagy úgy, de mindenképpen gondoskodik majd róla; így a ravataloknál bizonyos, ugyancsak gyermekekre jellemző, hűvösséget és tárgyi érdeklődést tanúsított, s ezt harmadszorra még sajátosabban, koravénen színezte a tapasztalt szakértelem érzése és kifejezése – hogy megrendülése és a mások könnyei mindamellett több ízben könnyekre fakasztották, ez természetes reakció, és egyébként nem is említésre méltó. A néhány hónap alatt, mióta apja meghalt, Hans Castorp elfelejtette a halált; most újra eszébe jutott, s akkori benyomásai mind egyszerre, pontosan, erőteljesen jelentkeztek a maguk semmihez sem hasonlítható sajátosságában.

Feloldva, szavakba foglalva körülbelül ilyesformán festenének ezek a benyomások: a halálnak van egy áhítatos, bensőséges, szomorúszép, vagyis egyházi-szellemi oldala, de ugyanakkor van másik oldala is, az előbbivel merőben ellentétes, nagyon is testi, nagyon is anyagszerű oldala, melyet nem mondhatunk sem szépnek, sem bensőségesnek, sem áhítatosnak, de voltaképpen még csak szomorúnak sem. Az ünnepélyes, egyházi vonatkozás kifejeződik a tetem pompás felravatalozásában, a virágerdőben, a pálmaágakban, melyek köztudomásúan a mennyei békét jelképezik, továbbá – és még pontosabban – a néhai nagyapa halott ujjai közé illesztett feszületben, Thorvaldsen Áldást osztó Megváltójában, mely a koporsó fejénél állt, meg a ravataltól kétoldalt ágaskodó karos gyertyatartókban, amelyek ez alkalomból ugyancsak egyházi jelleget öltöttek. Mindezek a szertartások nyilván abból a gondolatból fakadtak, onnan nyertek pontosabb és helyesebb értelmet, hogy a nagyapa immáron örökre megtért valódi, igazi alakjába. Ezenkívül azonban ennek az elrendezésnek – amint a kis Hans Castorp észrevette, ha nem is foglalta szavakba még magamagának sem -, az egész elrendezésnek, de kivált a virágok tömegének s ezek között is kivált a nagy számmal szereplő tubarózsáknak, volt még másik értelme és kijózanító rendeltetése, tudniillik az, hogy megszépítse, feledtesse vagy ne engedje a tudatig hatolni a halálnak azt a másik, se nem szép, se nem szomorú, hanem majdnem illetlen, alantasan testies oldalát.

Ez tette, hogy a halott nagyapa olyan idegennek látszott, mintha nem is nagyapja volna, hanem életnagyságú viaszbáb, melyet a halál csempészett oda személye helyett, s amellyel most ezt a sok tisztes és jámbor ceremóniát űzik. Aki ott feküdt, vagy helyesebben: ami ott feküdt, tehát nem a nagyapa volt, hanem csak a hüvelye; s ez a hüvely, amint Hans Castorp tudta, nem viaszból volt, hanem a maga anyagából – csupáncsak anyagból: ez volt benne épp az illetlen, szomorúnak aligha mondható, mert ez oly kevéssé volt szomorú, mint mindaz, ami a testtel és csak a testtel kapcsolatos. A kis Hans Castorp szemügyre vette a viaszsárga, sajátosan tömör, sima anyagot, amelyből az életnagyságú halálbáb állt, valaha volt nagyapja arcát, kezét. Légy szállt le mozdulatlan homlokára, ormányát ide-oda mozgatta. A vén Fiete óvatosan elhessegette – vigyázva, nehogy megérintse a halott homlokát, tiszteletteljesen elborult arccal, úgy, mintha arról, amit itt cselekszik, nem illenék és nem is akarna tudomást venni, s jámbor arckifejezése nyilván arra a tényre vonatkozott, hogy nagyapa már csak test és semmi egyéb; a légy azonban tétova felrepülés után rövid időre ismét helyet foglalt, ezúttal nagyapa ujjain, az elefántcsont feszület közvetlen közelében. Mialatt mindezt figyelte, a kis Hans Castorpnak úgy rémlett, tisztábban érzi azt a régebbről ismert halk, de sajátosan orrfacsaró szagot, amely megszégyenítőn emlékezteti egy kellemetlen nyavalyában szenvedő s ezért általánosan került iskolatársára; a tubarózsák illata voltaképp titokban arra szolgált volna, hogy ezt a szagot legyőzze, erre azonban a virágok minden dús és szigorú szépségük mellett sem voltak képesek.

Többször állt a koporsó előtt: először kettesben a vén Fieté-vel, másodszor dédnagybátyjával, Tienappel konzullal meg James és Péter nagybátyjaival együtt, végül harmadszor, amikor ünneplőbe öltözött kikötőmunkások kicsiny csoportja járult a nyitott koporsó elébe, hogy elbúcsúzzék a Castorp és Fia cég elhunyt főnökétől. Azután következett a temetés, az ebédlőterem megtelt emberekkel, az emlékbeszédet – nyakán ugyancsak spanyol körgallérral – Bugenhagen tiszteletes úr, a Szent Mihály-templom lelkésze tartotta, ugyanaz, aki Hans Castorpot keresztelte; a hintóban, mely mindjárt a halottaskocsi után következett, s amelyet még hosszú kocsisor követett, nagyon kedvesen elbeszélgetett a kis Hans Castorppal; és azután ez az életszakasz is befejeződött, és Hans Castorp lakást, környezetet változtatott, immáron másodszor kis életében.

TIENAPPELÉKNÁL, HANS CASTORP ERKÖLCSI KÖZÉRZETE

Kárt nem vallott, mert Tienappel konzulékhoz került, kirendelt gyámjához, és ott nem nélkülözött semmit, sem közvetlenül személyét illetően, sem ami távolabbi érdekeinek képviseletét illeti – melyekről ő maga egyelőre még mit sem tudott. Tudniillik Tienappel konzul, Hans megboldogult édesanyjának nagybátyja, kezelte a Castorp-hagyatékot, ő adta el az ingatlanokat, s ugyancsak ő vette kezébe a Castorp és Fia exportimport vállalat felszámolását; a likvidálásból végül mégis körülbelül négyszázezer márkát facsart ki Hans Castorp örökségéül, s ezt az örökséget óvadékképes értékpapírokba fektette, minden évnegyed kezdetekor azonban, rokoni érzelmei épségben tartása mellett, két százalék jutalékot vont le önmagának az esedékes kamatokból.

A Tienappel ház kert mélyén feküdt a Harvestehuder úton, és ablakai zöld pázsitra néztek, melyben a legkisebb dudvát sem tűrték meg, azon túl a nyilvános rózsakertre s azon túl a folyóra. Noha szép kocsija volt, a konzul minden reggel gyalog ment be óvárosi üzletébe, hogy valamelyes testmozgást végezzen, mert olykor vértolulást érzett a fejében; gyalogosan tért is haza délután öt órakor, amikor is Tienappeléknál a legnagyobb kultúrával nekiláttak az ebédelésnek. Súlyos, nagy darab ember volt a konzul, a legjobb angol szövetből készült ruhákat hordta, vizenyőskék, kissé dülledő szeme aranykeretes okuláré mögött bújt meg, borvirágos orra volt, deres tengerészszakálla, s balja zömök kisujján tüzes briliánsot viselt. Felesége rég meghalt. Két fia volt, Péter és James; az egyik a tengerészetnél szolgált, és ritkán tartózkodott otthon, a másik apja borkereskedésében dolgozott, s a cég kijelölt örököse volt.

A háztartást évek óta Schalleen vezette, egy altonai aranyműves leánya, akinek henger alakú csuklója körül mindig frissen keményített, tiszta fodor fehérlett. Schalleen gondoskodott róla, hogy a reggeliző- meg a vacsoraasztal bőségesen el legyen látva hideg ételekkel, rákkal, lazaccal, angolnával, libamellel, s a rosztbifhez legyen Tomato Catchup; éber szemmel ügyelt az inasokra, ha Tienappel konzul férfivacsorát adott; s a kis Hans Castorpnál is ő látta el az anyaszerepet úgy, ahogy tudta.

Hans Castorp pocsék időjárásban nőtt fel, szélben és párában, sárga gumikabátban cseperedett, ha szabad így kifejeznünk, és mindamellett eléggé virgoncul érezte magát. Kissé vérszegény volt ugyan már születésétől fogva, ezt Heidekind doktor már megállapította, és ezért mindennap, az iskola után elköltött második villásreggelihez egy jó pohár sört rendelt neki; a sör, amint mindenki tudja, tápláló ital, Heidekind doktor vérképző hatást tulajdonított neki, Hans Castorp élénkségét mindenesetre kellemesen csillapította, s jótékonyan mentegette „báváskodó” hajlamát, amint nagybátyja, Tienappel konzul kifejezte – tudniillik azt, hogy szeretett néha tátott szájjal álmodozni, és gondolattalanul a semmibe nézni. Egyéb tekintetben azonban egészséges, szabályszerű ifjú volt, használható teniszjátékos és evezős, ámbár evezés helyett szívesebben üldögélt nyári estéken zeneszó meg egy pohár finom ital mellett az uhlenhorsti csónakház teraszán, s nézte a kivilágított csónakokat, amelyek közt hattyúk úszkáltak a tarkán tükröző vízen; s aki beszélni hallotta: higgadtan, értelmesen, kissé tompán és egyhangún, az alnémet tájszólás halk árnyalatával, sőt, aki csak látta szőke és korrekt megjelenését, kellemes metszésű, sajátos módon régivágású arcát, amelyben az örökölt, öntudatlan gőg bizonyos rideg álmosságban nyilvánult, az egyetlen percig sem vonhatta kétségbe, hogy ez a Hans Castorp a hamburgi talaj hamisítatlan, eredeti produktuma, ide illik, ide tartozik, s mindezt Hans Castorp maga sem vonta volna kétségbe, ha önmagát ebből a szempontból vizsgálja.

A nagy tengeri város levegőjét, ezt a világkalmárságból és jólétből összetett nyirkos atmoszférát, amely atyái éltető levegője volt, mélységes egyetértéssel, természetesen, jólesően szívta be. Víz, szén, kátrány kigőzölgése, felhalmozott gyarmatáru erős, fűszeres illata töltötte meg az orrát, a rakpartokon hatalmas gőz-emelődarukat látott, amelyek szolgáló elefántok nyugalmát, tanulékonyságát, óriás erejét utánozták, és tonnaszám rakták a zsákokat, bálákat, ládákat, hordókat, ballonokat pihenő tengerjáró hajók hasából vasúti kocsikba meg raktárépületekbe. Látta a kereskedővilágot sárga gumiköpönyegben – amilyet ő maga is hordott – délben a tőzsdére áramlani, ahol tudomása szerint késélre ment a harc, és akárki könnyen abba a helyzetbe kerülhetett, hogy nagy sietve vacsorameghívókat kelljen szétküldenie hitele meghosszabbítása céljából. Látta (s később erre a területre összpontosult különös érdeklődése) a hajógyárak nyüzsgő világát, Ázsia- meg Afrika-járó hajók mammuttestét a szárazdokkban, toronymagasan, tőkéjük, csavarjuk fatörzs vastagságú cölöpökkel megtámasztva, pucéron a szárazra vetve, mint esetlen szörnyeteg, s rajta nyüzsögve, törpe hadseregként, sikáló, kalapáló, mázoló munkások; látta födött műhelyekben, füstös ködhálóba szőve, épülő hajók bordás csontvázát magaslani, látta a mérnököket, amint az építőknek utasításokat osztogatnak, kezükben tervrajzok, táblázatok. Mindez fiatal korától jól ismert látvány volt Hans Castorp számára, és csupa meghitt, otthonias érzést keltett benne; ezek az érzések olyasféle helyzetekben hágtak tetőpontjukra, amikor például vasárnap délelőtt James Tienappellal vagy a Ziemssen-ágról való unokaöccsével, joachim Ziemssennel, az Alster- pavilonban villásreggelizett, friss, meleg zsömlét evett füstölt hússal s hozzá egy pohár óportóit, majd odaadóan ízlelve szivarja füstjét, jólesőn hátradőlt székében. Mert ebben is, sőt ebben elsősorban, valódi és tősgyökeres volt, hogy szeretett jól élni, s vékonypénzű, kifinomult külsejét meghazudtolva meghitten, erősen csüngött az élet durvább élvezetein, mint a kéjelgő csecsemő anyja kebelén.

Kényelmesen s nem minden méltóság nélkül hordozta vállán a magas fokú civilizációt, amelyet a kereskedelmet űző városi demokrácia uralkodó felső rétege örökít át gyermekeire. Jól ápolt volt, mint a csecsemő, ruháit annál a szabónál rendelte, akiben a köreihez tartozó fiatalemberek megbíztak. Szekrénye angol fiókjaiban gondosan monogramozott kis kelengye pihent, fehérneműjére Schalleen vigyázott féltő gonddal; még amikor Hans Castorp más városban látogatta az egyetemet, akkor is rendszeresen hazaküldte mosni, javítani (mert szentül vallotta, hogy Hamburgon kívül sehol sem tudnak vasalni a német birodalomban), és nagyon bosszantotta volna, ha észreveszi, hogy valamelyik csinos színes ingének a kézelője kirójtosodott. Keze nem volt ugyan különösen arisztokratikus formájú, de friss bőrén meglátszott a gondos ápolás, nagyapja pecsétgyűrűjén kívül egy láncforma platinagyűrűt is hordott rajta; fogazatát, melynek anyaga kissé lágy és romlékony volt, arannyal egészítette ki.

Állás, járás közben kissé előretolta alsótestét, és ez nem keltett éppen délceg benyomást; a fehér asztalnál azonban kitűnően tartotta magát. Egyenes felsőtestét udvariasan fordította a felé a szomszédja felé, akivel éppen társalgott (értelmesen, enyhén alnémet tájszólással), könyöke könnyedén simult testéhez, miközben a szárnyast aprította, vagy az arra szánt evőeszközzel egy homár ollójából húzta ki ügyesen a rózsaszínű húst. Étkezése után első szükséglete az illatosított vízzel teli kézöblítő csésze volt, a második az orosz cigaretta, melyet vámmentesen, kéz alatt, bizalmas vesztegetés útján szerzett. A cigaretta után a szivar következett, a Maria Mancini nevezetű, rendkívül ízletes brémai gyártmány, melyről alább még szó esik majd, s amelynek aromás mérge oly kielégítően vegyült a feketekávé mérgeivel. Dohánykészleteit Hans Castorp úgy óvta meg a gőzfűtés ártalmas hatásától, hogy a pincében tartotta, minden reggel leszállt oda, hogy tárcáját megtöltse a napi szükséglet szerint. Vajat csak viszolyogva evett volna, ha egy tömbben teszik elébe és nem recézett golyócskák alakjában.

Látni való: arra törekszünk, hogy mindent elmondjunk róla, ami szimpátiát kelthet, de fellengzősség nélkül ítéljük meg hősünket, s nem mutatjuk sem jobbnak, sem rosszabbnak, mint amilyen. Hans Castorp nem volt sem lángelme, sem tökfej, s ha a „középszerű” kifejezést kerüljük jellemzésére, ezt olyan okoknál fogva tesszük, amelyeknek semmi közük intelligenciájához, s alig valami közük egyszerű személyéhez: sorsa iránt érzett tiszteletből nem használjuk ezt a szót, mert hajlandók vagyunk sorsának bizonyos személy fölötti jelentőséget tulajdonítani. Elmebeli képességei megfeleltek a reálgimnázium követelményeinek, anélkül, hogy különösebben meg kellett volna erőltetnie magát; de megerőltetésre semmi szín alatt, semmilyen tárgy kedvéért nem is lett volna hajlandó – nem azért, mert félt, hogy megárt neki, hanem inkább azért, mert feltétlenül nem látta okát -, helyesebben: nem látta feltétlen okát; s talán épp azért nem nevezhetjük őt középszerűnek, mert e feltétlen s kényszerítő okok hiányát valamiképp mégis érezte. Az ember nemcsak egyéni életét éli, mint elkülönülő személy, hanem, tudatosan vagy öntudatlanul, kora és kortársai életét is; s ha olyan természetes, feltétlen adottságnak tekinti is egzisztenciája általános és személytelen alapjait, mint Hans Castorp, s ha olyan távol áll is tőle a kritikának még a gondolata is, mint ahogyan a derék Hans Castorptól állt, még akkor is könnyen meglehet, hogy erkölcsi közérzetét valamiképp módosítják ez alapok fogyatékosságai. Az egyes ember előtt sokféle egyéni cél, érdek, reménység, kilátás lebeghet, s ezekből meríthet ösztönzést erőfeszítéshez, fokozott tevékenységhez; de ha a személytelen közeg körülötte, azaz maga a kor, minden külső látszólagos mozgalmassága mellett is híján van a reménységnek és a kilátásoknak, ha titokban reménytelennek, kilátástalannak, tanácstalannak mutatkozik, és csupán kongó hallgatással válaszol arra a tudatosan vagy öntudatlanul feltett, de valamiképpen mindig feltett kérdésre, hogy mi hát az egyéni tevékenység és erőfeszítés személy fölötti, feltétlen és végső értelme, akkor épp az emberek becsületesebbik részénél menthetetlenül bekövetkezik ennek bizonyos bénító hatása, s e hatás a lelki, erkölcsi szférán keresztül az egyénnek még testi, organikus részére is átterjedhet. Az általánosan kötelező mértéket meghaladó rendkívüli teljesítményre hajlandónak lenni olyan korban, mely a „minek?” kérdésre nem tud kielégítő választ adni: ehhez vagy olyan fokú erkölcsi önállóság és közvetlenség kell, amely ritkán fordul elő, és már hősiesnek mondható – vagy pedig robusztus életerő.

Hans Castorpban nem volt meg sem az egyik, sem a másik, így hát végső soron mégiscsak középszerűnek mondhatjuk őt, noha igen tiszteletre méltó értelemben.

Midőn a fiatalember belső állásfoglalását jellemeztük, nemcsak iskolás éveiről szóltunk, hanem a rákövetkezőkről is, amikor már megválasztotta polgári pályáját. Ami iskolai pályafutását illeti, egy-egy osztályt bizony ismételnie is kellett. Mindent egybevetve azonban a nehézségeken átsegítette származása, urbánus modora, végül csinos, noha szenvedélymentes matematikai tehetsége; s mikor megkapta az egyéves önkéntességét igazoló végbizonyítványt, elhatározta, hogy végigcsinálja a tiszti iskolát is – őszintén szólva elsősorban azért, hogy meghosszabbítsa ezzel a megszokott átmeneti, eldöntetlen állapotot, és időt nyerjen annak megfontolására, hogy voltaképpen mi szeretne lenni; mert azt sokáig nem tudta, még a gimnázium utolsó osztályában sem, és amikor végre eldőlt (mert szinte túlzás lenne azt mondani, hogy Hans Castorp maga döntötte el), akkor tisztán érezte, hogy ennyi erővel másképp is eldőlhetett volna.

Annyi bizonyos, hogy mindig nagyon kedvelte a hajókat. Kisfiú korában notesze lapjait megtöltötte halászbárkák, zöldségszállító vitorlások, ötárbocosok ceruzarajzaival, s amikor tizenöt esztendős korában fenntartott helyről végignézhette a Blohm és Voss cég „Hansa” nevű új, kétcsavaros postagőzösének vízre bocsátását, utána vízfestékkel találó és a legkisebb részletekig pontos képet festett a karcsú hajóról, és Tienappel konzul a képet az irodája falára akasztotta; kivált a hullámos tenger áttetsző üvegzöldjét olyan ügyesen, olyan szeretettel ábrázolta, hogy valaki azt mondta Tienappel konzulnak, Hans Castorpban igazi tehetség mutatkozik, és idővel jó tengeri tájképfestő válhat belőle. A konzul bízvást visszamondhatta gyámfiának ezt a nyilatkozatot, mert Hans Castorp jót nevetett rajta, és egyetlen pillanatig sem vette komolyan az efféle nagyra törő éhenkórász-elgondolásokat.

Nagy vagyonod nincsen – magyarázta Hans Castorpnak Tienappel konzul. – Az én pénzemet lényegileg James meg Péter öröklik, vagyis az üzletben marad, és Péter megkapja az életjáradékát. A te pénzedet elég jól befektettem, biztosan kamatozik. De hát kamatokból élni manapság már nem valami szórakoztató, ha az embernek nincs legalább ötször annyija, mint neked; és ha valaki akarsz lenni itt a városban, és úgy akarsz élni, ahogy megszoktad, akkor bizony jócskán hozzá kell keresned, ezt jól jegyezd meg, édös fiam.

Hans Castorp megjegyezte, s olyan hivatás után nézett, amellyel megállhatja a helyét önmaga és az emberek előtt. És amikor végre választott – az öreg Wilms ösztönzésére történt, a Tunder és Wilms cég főnökének ösztönzésére; ő tudniillik a vasárnap esti whistparti közben azt ajánlotta Tienappel konzulnak, hogy Hans Castorp tanuljon hajóépítést milyen jó ötlet -, és lépjen be hozzá, akkor ő majd szemmel tartja a gyereket – tehát amikor végre pályát választott, akkor igen nagyra becsülte hivatását, és azt tartotta róla, hogy átkozottul bonyolult és megerőltető, de ennek fejében legalább értékes, fontos és nagyszerű hivatás, s az ő – Hans – békés személyéhez mindenesetre jobban illik, mint Joachim Ziemssené, boldogult anyja mostohanővérének fiáé, aki tudniillik mindenáron katonatiszt akart lenni. Amellett Joachim Ziemssennek mindig gyenge volt a tüdeje; igaz, hogy talán