Irodalmi kérdések

Péter László, akinek minden szavára érdemes odafigyelni, hiszen egész életműve Szeged európaiságáért hozott lankadatlan erőfeszítésének bizonyítéka, keserű hangon szólalt meg a minap a Tiszatáj folyóirat áldatlan helyzetének kritikájával. Mint alapító programadó és első szerkesztő azt a lehangoló megállapítást teszi közzé, hogy a szegedi és környékbeli adófizetők pénzén megjelenő folyóiratban a város és a táj valós kulturális értékeit szinte teljesen figyelmen kívül hagyó szerkesztéspolitika érvényesül. Megállapításainak lényege, amit ismételni kell, hogy a Tiszatáj csupán Szegeden szerkesztett, de a város és a környék életétől idegen szellemi termékek lerakóhelye, enyhén szólva olyan személyes szemléletet képvisel, amellyel teljes mértékben feladta eredeti célját, hogy “a város és Délkelet-Magyarország tollforgatóinak író nevelését, olvasóinak a táj múltjával, jelenével, jövőjével való megismertetését, a hely szelleméből fakadó föladatok öntudatosítását” szolgálja. Hogy milyen mulasztásokról lehet szó, amelyek szerintem nem is csupán a legutóbbi szerkesztés óta látszódnak, megemlítem, hogy a magyar vidéki sajtóban páratlan módon, már régen — úgymond: a provincializmus ellenében! — önkényesen mellőznek jeles helyi alkotókat, aminek sajnálatos következménye lett, hogy például a közelmúltban meghalt Katona Judit, aki az ország egyik legnagyobb költőnő ígérete volt, évtizedekig nem kapott teret a folyóiratban (újabban Simai Mihály kis gúnyversében panaszolta fel az őt sértő nyegle modort), de nem segítették Tóth Bélát sem hatalmas nyelvi tehetségének magasába, vagy a legdurvább elutasítással zárták el Rakonczi János közeledésének útját, aki kilenc remek könyvet jelentetett meg anélkül, hogy egyetlen sort írtak volna róla. — Mindez vajon nem a legsilányabb provincializmus? E sorok írója, aki a Tiszatáj második születésénél (1957) szerkesztőként is bábáskodott, az új szerkesztőség választása előtt levélben fordult a megyei vezetés illetékeséhez, figyelmeztetve az anyagi és erkölcsi felelősségre, hogy ne engedjék tovább a folyóiratot a főváros hulladéklerakójává tenni, helyi egyetemi emberek kiadványává kisajátítani. Felesleges mondanom, hogy mindhiába. Egyetlen szó válaszra sem méltattak, nemhogy felkínált tanácsaimra idényt tartottak volna. De jól mutatja a politikai vezetés nyilván kellő irodalmi műveltség hiányával magyarázható közönyét, hogy éppen a közelmúltban hagyták veszni a Szegedi Szép Szó havi reprint kiadványt is, amely hosszú idő óta csupán Majzik István, Polner Zoltán és Tandi Lajos önzetlen, egyéni áldozatából tudta megjelentetni a város kulturális színeit. 
Jó volna pedig egy egyszerű igazságot szem előtt tartani. Ahol az énekes madarak elhallgatnak, ott hamarosan meghal az erdő!

Kovács Miklós