SZIJJ FERENC: NÖVÉNYOLIMPIA
A Növényolimpiában szövegelő férfi tudattartalma magában foglalja az 1958-ban született Szijj nemzedékének tudását egyrészt arról a korszakról, a Kádár-rendszerről, amelyben, tetszik, nem tetszik, felnőttek, és másrészt arról a korszakról, a több sebből vérző demokráciakísérletről, amelyben felnőttként élni kénytelenek – meg persze a kettő szövevényességében is egyértelmű kapcsolatáról… – BAZSÁNYI SÁNDOR KRITIKÁJA

(VISSZAFORDULÁS / VESZELSZKY)
Ha elég messzire látnánk,
mert nagyobb lenne a szemünk
a mostaninál, akkor a csillagos ég
szinte egyetlen fényes felület lenne,
legfeljebb itt-ott egy fekete ponttal,
ahol a kihűlt és összeomlott csillagok
elnyelnek egy szűk nyalábot
abból a fényből, amely a világegyetem
túlsó végéből tart felénk a kezdetek óta.
[…]

SZIJJ FERENC: AGYAG ÉS KÁTRÁNY
Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan – ha szabad napjaink egyik honi kultfilmjének fordulatával élnem – abban, hogy Szijj Ferenc Agyag és kátrány című új, 150 oldalas verseskötetéről itt és most, 2015-ben, egy információszegénynek, lelassultnak éppen nem nevezhető korban szólunk, mely­­ben rögtön az első hosszúversek elolvasása után mintegy tüntetőleg vetül ránk a könyv súlyos árnyéka, háttérben ama morajló felismeréssel, hogy bizony nem úgy élünk, ahogy kellene… – HERCZEG ÁKOS KRITIKÁJA

Az életből mi kevés megmaradt még,
Hetek, napok, legyen neked ajándék.

Legyen tiéd a görcs, a vágy, legyen mind
A könny, mit hervadt arcomra szemem hint.

Már alig élek. Nálad mit keresnék,
Bús öledben bolyongó, puszta emlék?

Megőrzöm ízét lázas ajkaidnak,
Legyen velem, ha nagy utamra hívnak.
[…]

SZIJJ FERENC A JAK RETRÓBAN
A JAK Retró (a József Attila Kör régi JAK füzetek újraolvasását indítványozó beszélgetéssorozata) vendége ezúttal Szijj Ferenc (költő, író, műfordító) volt, akivel Krusovszky Dénes és Nemes Z. Márió beszélgetett október 19-én az Örkény István Könyvesboltban A lassú élet titka és A futás napja című kötetek kapcsán, de hellyel-közzel a teljes életmű ilyen-olyan vonatkozásban tárgyalásra került […]

Vissza kellett volna mennem apámhoz
a kórterembe, miután beszéltem az orvossal,
elmondani neki, hogy mit mondott: túléli,
meg fog gyógyulni, de azt gondoltam,
holnap úgyis jövök megint, majd akkor
elmondom, legalább lesz egy téma, amiről tudunk
beszélni, nemcsak a „hogy aludtál?”, „rosszul”,
és a hallgatás a nyilvánvaló halálfélelemről,
mert elmondhatta neki is az orvos […]

fák sohazöldek, állok
érzem a remegő
széleket a bőrömön a bőrén
a két ág között feszülő pókhálóén
benne kis rovar, és vadul
rózsaszín bokorindák és szélsepert gyapjas
bogáncsfejek („a te fejed az”)
[…]

(1) Túl korán ébredtem, mert a telefonom be volt állítva a szokásos időre. Kinéztem az ablakon, fátyolos volt ég, alig derengett át a nap. Akkor most mit csináljak, utazzak rögtön haza? Az állomás itt van nem messze, öt perc, és felszállhatnék a vonatra, de az nem jó, hát én még akartam itt egy kis időt magamnak. De a belvárosba se szívesen mennék be a nehéz hátizsákommal, viszont errefelé beülni valahová és olvasni, ahhoz nincs elég pénzem. Nem kellett volna este annyit költeni.   Volt egy újabb utolsó felolvasás, vagy legalábbis lehetőség az önző kötelességben, hogy majd előadódik mellesleg az elzárkózás végső, tán némileg irodalmi kalandja, de most is csak a keserűség maradt reggelre, hogy túl sok vagy túl kevés volt a szavakból, és még a nap se süt, hogy az utazásnak valami értelme lenne.   Még jutott kávéra pénz a közeli cukrászdában (sőt, maradt egy későbbi kávéra és egy újságra […]