Volt, aki azt mondta, hogy az öreg Demeter megjárta az orosz frontot is. Ki tudja? Amikor itt voltam kezdő pincér, mert itt voltam, hiszen ez a lelakatolt épület bizony kocsma volt, mit kocsma?, igazi kisvendéglő,  a vénember ráncai már mélyebb barázdákat vájtak az arcába, mint traktor az esőről szétázott földúton. Táskás szemei alá lila erek rajzoltak színt, és körmei olyan karmokká keményedtek húsos ujjaiban, mint a vércséknek, ha nyúlra támadnak, hallottam a férfi szavait. A férfiét, aki „A szomszéd vagyok, nevem Janicsek!” kiáltással állt mellém pár perccel korábban, és harsány nevetéssel biztatott […]

Az út a part mentén kanyargott, közel a vízhez, amin jégtáblákat olvasztott a nap. Hiába volt szép, a buszsofőr a Retro rádiót hallgatta. A kibírhatatlan vernyákolástól feszülten szálltam le a kihalt település közepén, Tihanyban.
A kolostorban kaptam szállást. Nagydarab, szürke szakállú portás bácsi meg egy nagyon készségesen mosolygó, rövid hajú szállásszervező nő fogadott. A cipőm kopogott, a bőröndöm hangosan zakatolt végig a kerengőből átépített folyosó kövén. Kínosan éreztem magam, túl feltűnőnek egy ilyen helyen […]

Rendszerint éjfél után tört rá az éhség, amikor már mindenki az igazak álmát aludta. Az ágyban forgolódott, és nem tudott elaludni, mert tudta, hogy a spájzban ott van egy tál húsos tepertő. Szeretett volna aludni, de a lelki szemei előtt ott lebegett a sok jól átsült tepertődarab. Persze azt tervezte, hogy majd reggel, amikor felkel, szépen felöltözik a reggelizéshez. És akkor majd befalja az egész tállal. De az ügy, hogy úgy mondjam, nem tűrt halasztást. Megkordult a gyomra […]

A lelkében lakott a sivatag. Itt-ott kibukott a futóhomok alól egy-egy szikla, mint valami sírkő. Ahogy öregedett, úgy maradtak el a fakuló alakok mellőle, egy darabig jöttek újak, de nem helyettük. Most még az e-mailek is elkoptak, találkozások sincsenek. Ha lesznek is, nem bírja el a lába. Már azt hitte, hogy kétannyi idős korában, mint kellett volna, befutott. Hogy valamit majd csak kérdeznek tőle. Úgy vélte bölcsnek számít, de most szép lassan felkapta őt is a szél, épp csak egy percre. Ő maga a sivatag közepe […]

A szemem pedig hol folyik, hol nem, ki tudja, miért. Viszont reggel nem viszket semmim. Viszketőzni csak este szoktam, úgy látszik, estére lesz elegem. Mert azt tanultam, a vakarózás önnyugtatás, de a rossz élmények levakarása is egyben. De jó is lenne, így, ősi módon elhessinteni minden rosszat, akár egy szúnyogot […]

– Mami, olyan sötét van odakinn. Nagyon sötét. Mikor lesz már reggel?
– Aludj, kisfiam! Soká lesz még reggel. Aludj!
Azon az éjszakán a vadak is aludtak az erdőben, és még a tücskök sem muzsikáltak. Az égen a hold magányosan tündökölt, a zajos nap után a föld is fáradtan fordult a tengelye körül.
Anton kényelmesebb pozíciót keresve megfordult az ágyában. Mindkét kezével megragadta gyűrött párnáját, magához szorította, nehogy leessen, és megpróbált visszaaludni… – BODA MAGDOLNA FORDÍTÁSA

Mindennap ehettem párolt sárgarépát. Életem legboldogabb három hete volt. 
Szeretem a sárgarépát ez volt a titka.
De nagy sora van ám annak a répának!
Beszirénázott velem a mentő az intenzívre. Az ékágé olyan szép szarkalábakat rajzolt a rózsaszín papírra. A főorvos néni szívét megdobogtatta az intim üzenet.
Egyébként még soha nem hallottam ilyen közelről a mentő hangjelzéseinek édes dallamát, pedig hangversenyteremben már a legmodernebb zeneszerzők tettek sikertelen és hatásvadász kísérleteket.
[…]

– Kicsoda?
– Én vagyok!
– Ja, bocs.
– Mi van? Nem ismered meg a hangomat?
– De, de… Dehogynem… Csak megy a meccs, és pillanatonként történik valami.
– Jó, most figyelj egy kicsit. Meg kéne nézned a szakács…
– Most? Most nem tudok megmozdulni se…
– Ne hülyéskedj! Felmész az emeletre, ott a szakácskönyvek…
– Ne viccelj, én most nem tudok felmenni az emeletre, 2:1, mi vezetünk… áááá, a rohadt életbe! 2:2.
[…]

Matt a konyhában azon töri a fejét, melyik szekrénybe kerüljenek a serpenyők, és melyik elég magas ahhoz, hogy beférjenek a gabonapelyhes dobozok. Én a hálószobában pakolom ki a ruhákat. A hálónk soha nem lesz ennyire üres, mint most. Még nem raktuk össze az ágyat. Darabokban hever, a falnak támasztva, olyan, mintha létrák vezetnének tőlünk a felettünk lévő lakásba. Tegnap éjjel törülközőkön aludtunk, párnák helyett összecsavart pulóvereken. Ébredéskor Mattnek összekuszált kábelszerű lenyomatok maradtak az arcán. Behunytam a szemem, végigfuttattam rajtuk az ujjaim, mint a Braille-íráson […]

ILYENEK VOLTUNK A gyermekkor velejárója volt a munka is. Bármily hihetetlenül is hangzik ez most, 30 vagy több év távlatából, kedves jogvédők. Merthogy a családok többsége akkoriban állatot tartott, zöldséget, gyümölcsöt termesztett a háztájiban. Természetes volt, hogy a gyermekek is dolgozgattak ezt-azt. A legtöbb kertben tengerit lengetett a szél. Csak a miénk volt eltérő, mert a kertész apuka éppen tengeriből vetett a legkevesebbet, de minden másból volt egy-egy kicsi. Kisiskolás korunkban még nem sokat zavartunk a kertben. Inkább a játék egyik helyszíne volt. Majd kértünk egy négyzetméternyi földterületet magunknak. Ez volt a mi kertünk. Amibe, apát utánozva, ültettünk mindenből egy kicsit. Egy-két epertövet, paprikát, paradicsomot, egyebet. Lelkesen gondoztuk, öntöztük, gyomláltuk, sőt szőlővesszővel be is kerítettük ezt a liliputi kertecskét. Később elmaradt a kertészkedő lelkesedés, de ahogy nőttünk, mi is egyre többször ki kellett vegyük a részünk a kert műveléséből. Főleg kapálás és ásás jutott a fiúgyerekeknek. Mindenki a maga módján […]