RÉSZLET A CEAUȘESCU ELVTÁRS, PAJTÁS CÍMŰ REGÉNYBŐL

A hargitai megyeközpontban hajnalodott. A város az igazak álmát aludta, a nagy nap előtt. De nem mindenki. A Taps-térre vezető sugárúton, az éjszakai közvilágítás sápadt és halvány fényénél egy furcsa egyveleget alkotó társaság szorgoskodott. Talán negyvenen lehettek. Volt köztük salopétába öltözött munkás, öltönyös-nyakkendős úriember, sőt tányérsapkás, egyenruhás milicista is. „Na, még húsz méter a főtérig és megvagyunk”, sóhajtotta a megyei párttitkár […]

RÉSZLET AZ IGAZAK CÍMŰ KÉSZÜLŐ REGÉNYBŐL
[1818. január 1. előtt] A naplót, benne az Igaz Gergely, 1880. bejegyzéssel nem az a fölmenőm írta, aki odabiggyesztette a nevét és az évszámot az előzéklapra. Aki 1818. január 1-én belekezdett a jegyzetelésbe, 1880-ban már réges-régen nem élt. Kezdettől fogva biztosra vettem, hogy a diáriumot a naplóíró azonos nevű fia látta el tulajdonosi bejegyzéssel – s noha ez semmiben sem befolyásolja a könyvecske tartalmát, mégis lényegesnek éreztem tisztázni. Bár szemre nagyon kellemes az ősöm, Igaz Gergely kézírása, igen nehezen és módfelett lassan tudom csak kisilabizálni. Valamiért mégis olvasni akarom, sőt, azt szeretném, ha mások is így tennének […]

Otto csak valamivel tíz előtt érkezik a szilveszteri buliba. A zene és a hangos beszélgetés miatt nem is halljuk a csöngetését. De Boris meghallja. És ajtót nyit.
„Helló! Helló! Hogy szórakoztok, s mit hallgattok ma este? A Guns N’ Roses is üdvözöl? Welcome to the Jungle. Dzsungellé változtatjuk ma ezt a lakást?”
Otto, Ottiko, Ottissimo. Csupa energia, mint a régi szép időkben. Megöleljük.
Boris itallal kínálja… – TÓTH OZSVALD ZSUZSANNA FORDÍTÁSA

Amikor a Károly elhagyott, hallgattam a Fonográfot. Jöjj, kedvesem, odáig jutottam, sírtam, kikapcsoltam. Hallgattam a Zoránt. Hogy értsd, egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell. Idáig jutottam, sírtam, kikapcsoltam. Hallgattam a Sebőt. Rejtelmek, ha zengenek, csak idáig jutottam, olyan szomorú volt, sírtam, kikapcsoltam. Ha én szél lehetnék, egy lányt megkereshetnék, engem nem keresnek, kikapcsoltam, és sírtam, egy kis patak mindig rohant, s egyre csak énekelt, egy sziklafal útjába állt, s a dalnak így vége lett […]

RÉSZLETEK A SZERZŐ SÉTABOT –
ÁSATÁS 3. CÍMŰ KÖTETÉBŐL
Elpakolom a nagy zacskókat, amelyekben hazahoztam az állambiztonság, a titkosszolgálat és újabban a Történeti Hivatal Levéltárában rólam őrzött iratok, jelentések, kémkedések, besúgások följegyzéseinek, illetve azok egy részének a másolatait, amelyek a fordulat előtt mentek a titkosszolgálat főnökéhez, majd a belügyminiszterhez, és onnan fölemelkedhettek a pártfőtitkárig. Mindezek a szervek kénytelenek voltak foglalkozni velem, akinek a fedőneve – mint folyamatos nyomozás alatt álló célszemélynek – ez volt: elvakult […]

Azért csalódott vagyok egy kicsit. Végül is az én szívem, én uralom, nekem dolgozik. Más kizsákmányolhatóm nekem nincsen. Nekem ő az egyetlen profitabilitásom. És egyszer csak fogja magát, és nem engedelmeskedik. Pedig emlékszem, ahogy feküdtem, iszonyú erőfeszítéssel próbáltam felállni. Igen, én tényleg azt hittem, hogy sikerül, és tényleg azt hittem, hogy szégyenszemre nyomot fogok hagyni, feltúrom az útszéli kertecskét, vagy elszaggatom akarva-akaratlan a diófa gyökereit odalent. De tényleg, túl nagynak, túlméretezettnek gondoltam a fellökésemet, önmagam talpraállítását. Ehelyett pár óra múlva kórházban ébredtem fel. Folyosón, csövekkel, pelenkában, megfosztva minden méltóságomtól. Csak egy társam volt még, láttam a feje búbját olykor, aludt vagy kómában volt, vagy várta az újabb agyvérzését, én nem tudom. De csak ketten voltunk kórterem nélküliek, ketten vártuk Kharón ladikját, de nem jött értünk. És akkor is. Akkor is az én szívem, és akkor is az volt, mikor nem engedelmeskedett. A füle botját se mozdította a parancsomra. Bár ha […]

RÉSZLET A KATONA ÉS A DÉMON CÍMŰ REGÉNYBŐL
A gyanakvások újabb körei forgattak, és jött még egy és más, ha emlékszel? Többek között megszerettelek. – Igen, néz rám, és lehunyja a szemét. S megígérted, hogy feleleveníted utolsó beszélgetésed Strigoijal. Egy hajón menekültetek, Carmen, Kriszti és te, s ő is a hajón volt, beszélgetést kezdeményezett. De azután valami miatt elmaradt, soha nem mesélted el. És újra pörögni kezd minden, ott vagyunk, a La Speranta ebédlőjében […]

A sok üszkös lábtól már nem is undorodott a főorvos. Valakinek kifehérlettek a lábujjai a lyukas zokniból. Lefagyott róluk a hús. Fűrész, szike, törlés, fogó. Fogják le, ha már nem kötözték meg rendesen! Nap, mint nap. Egyszer egy rutinból műhiba lett. Szepszis. A legbonyolultabb és legkegyetlenebb műtétek rendben gyógyultak, csak az az átkozott bütyök.
– Minek is nyúltam olyan beteghez, akit nem a mentő hozott – sóhajtotta a főorvos. Szívességből vállalta el az elnök-vezérigazgató anyósát. Régen kártyapartnerek voltak. […]

Eleinte kedveltük az alkotmánytanórákat, mert ilyenkor hajtogattunk repülőt vagy kétkéményes gőzöst, ilyenkor tárgyaltunk a lekváros kenyér elcseréléséről paprikás-zsíros kenyérre, s eközben elég volt arra ügyelnünk, hogy Grentz Izabella mikor ordítja el magát, negyvennyolcas vagy ötvenkettes, akkor késlekedés nélkül darálni kezdtük a szöveget, és nem volt semmi baj. Ha mégis elkalandozott a figyelmünk, arra fenyegetődzés volt a válasz, gyűlnek ám az egyeseitek, gyűlnek, harsogta a tanárnő, és akkorát csapott a Naplónak nevezett mappára, hogy asztaláról leugrott a vizeskancsó […]

Amióta az eszét tudta, sohasem evett sokat. A vasárnapi ebédkor elsőnek állt föl az asztaltól, szertartásosan megköszönte, a szalvétát a szájtörlés után gondosan összehajtogatta, a kést, villát egymással keresztbe rakta az üres tányéron ügyelve, hogy ne koccanjanak. A borról hallani sem akart. Hogy az ő családjukban nem volt szokás a borivás. Meg hogy náluk az egész család madárétkű volt. Nem csináltak nagy ügyet az evésből. Különben is önmegtartóztatónak kell lenni. Nem zabálhatunk össze, amennyi jólesik. A megbotránkozástól szinte megbűvölten nézte, ahogy a férje, Gyula a hatalmas sült oldalassal birkózik, hozzá a zsírtól fénylő hasábburgonya-szeleteket egymás után tünteti el a tányérról […]