Tiszatájonline | 2016. október 2.

A gyömbércsík nyugtalanító íze

BARTÓK IMRE: LÁTTAM A KÖDNEK ORSZÁGÁT
Bartók Imre legújabb regényének olvasója olyan, mint a könyvesboltba betévedt főszereplő: egy szöveglabirintusban tapogatózik, számos beszédmód, műfaji mintázat, történetcsíra között próbál tájékozódni anélkül, hogy egymásba futó ösvények közül megtalálná azt, amelyik kivezet belőle. Vagy már ezzel is túl sokat mondtam? – BALAJTHY ÁGNES KRITIKÁJA

BARTÓK IMRE: LÁTTAM A KÖDNEK ORSZÁGÁT

„Kilencszáz négyzetméternyi falszakasz, számtalan polc, különböző színekkel jelölt ösvények, alanyiság, természettudomány, gyerekkönyv, krimi.” (242) Bartók Imre legújabb regényének olvasója olyan, mint a könyvesboltba betévedt főszereplő: egy szöveglabirintusban tapogatózik, számos beszédmód, műfaji mintázat, történetcsíra között próbál tájékozódni anélkül, hogy egymásba futó ösvények közül megtalálná azt, amelyik kivezet belőle. Vagy már ezzel is túl sokat mondtam? Azért nem könnyű feladat rövidkritikát írni a könyvről, mert az embert folyamatosan az az érzés kerülgeti, hogy egy-egy mondatával spoilergyanús területre téved – miközben többszöri olvasás után sem tudom eldönteni, hogy pontosan melyik megállapításom is minősülhetne spoilernek. Elöljáróban mindenesetre fogalmazzunk úgy, hogy a Láttam… egy, az európai könyvipar díszletei között játszódó, a metafizikai krimi és a pszichothriller cselekménysémáiból építkező regény, mely szatirikus képet fest a napnyugati kultúra válságáról,  és fontos kérdéseket tesz fel arról, hogy mi is az irodalom.

Habár ebben a műben is sok szó esik a válságról, az apokalipszis nem ölt olyan wagneri méreteket, mint a szerző monumentális trilógiájában – először csak a könyvpiaci mutatók között lappang. Bartók szerencsére nem a jellegzetes, önsajnálattal átitatott bölcsészkliséket használja fel a díszletezésnél (éhező írók, omladozó kiadói épület, turkálóból öltözködő szerkesztők stb.), hanem egy valószínűtlenül csillogó-villogó, high-tech cégként jeleníti meg a kiadót, ahol az én-elbeszélő könyvügynökként dolgozik.  Hősünk munkája részeként Európa nagyvárosai között repked, egy-egy könyvfesztivál alatt sokcsillagos hotelekben száll meg és pezsgőt hozat a szobaszervízzel, miközben Kindle-jét böngészgeti, lassanként azonban valamiféle titokzatos nemzetközi összeesküvést érzékel maga körül, melynek egy frissen előkerült Swedenborg-kézirathoz van köze. A Láttam… legfontosabb hatáseffektusa a rejtély-kód szándékolt túlpörgetése: a mellékszereplők szájából állandóan többértelmű figyelmeztetések hangoznak el, a makacsul ismétlődő motívumok rejtett összefüggéseket sejtetnek, egymás után sorjáznak a horrorfilmes kliséket idéző történések, és mindezt tetézik azok az enigmák, melyeket a főszereplő saját elméje termel. Történetmondását ugyanis rendszeresen álomleírások szakítják meg, melyek (nem véletlenül származik a mottó az Inland Empire-ből) a Lynch-mozik szorongató atmoszféráját hívják elő. A főszereplő rémálmai és az elbeszélés világának valósága között egyre nehezebbé válik a különbségtétel, ráadásul az általa idézett kézirat-részletek és saját önéletrajzi elbeszélése is szétbogozhatatlanul egymásra montírozódnak. Arra, hogy miért veszti el világérzékelésének támpontjait, a regény felkínál egy lélektani magyarázatot, hiszen, mint a legelején megtudjuk, a férfi öt éve nem tudja kiheverni öccse nyomtalan eltűnésének sokkját. Többről van azonban szó egy személyes identitásválság lenyomatánál: a műben senki és semmi, azaz a helyszínek, a kéziratok és a mellékszereplők sem identikusak önmagukkal. A Láttam…-on töprengve arra ébredtem rá, hogy egy általam réges-régen forgatott Bret Easton Ellis-könyv, a Glamoráma olvasása közben ért hasonló tapasztalat. A karakterek üressége, az utazás bármiféle célképzetet vagy változást nélkülöző megjelenítése, az ismétléses szerkesztésmód, a fikció matrjoska babaként egymásba rakódó szintjei, a szöveg önmagára visszahajló mozgása, a referenciapontok állandó elcsúszása mind-mind erre a regényre emlékeztetett, anélkül, hogy Bartók műve egy pillanatig is Ellis-utánérzésként hatna.

A könyvet behálózó reflexiók azt az irodalmi mezőt is érintik, amelybe maga is beágyazódik. Akadnak olyan kiszólások, melyekben egyértelműen jelenünk bestsellereire ismerhetünk („Legyen szó vámpírokról, Provance-ba szökött háziasszonyokról, vagy az első szerelmet kereső fiatalokról… Azt hiszem, minden hősömben van egy csipetnyi belőlem.” 20), máshol az én-elbeszélő töprengései összevágnak azzal, ahogy a szerző interjúkban nyilatkozik a magyar próza túllépésre váró tendenciáiról („ha ki szándékozunk mászni […] a húsleves, Isten és a nyomor Bermuda-háromszögéből” 159), de a legizgalmasabb számomra az volt, ahogy a Láttam… az eddigi Bartók-életművet (öt publikált regény esetén már bátran használhatjuk ezt a kifejezést) értelmezi újra. Nemcsak az egyértelmű kikacsintásokról van szó (lásd A Sáska évszázada című regényt és a kiadónak állandóan gondot okozó hibbant szerzőjét), hanem sokkal inkább arról, hogy Bartók által művelt, a kortárs magyar prózában kifejezetten kísérletezőnek számító epikai világlétesítő stratégiák a regény által vizionált világban mintha a mainstream irodalom részét képeznék. A kiadók között eladásra vagy megvételre kínált kéziratok répák, fák, tengeri malacok, nácik, erszényes állatokká átalakuló városlakók életét mutatják be, műfaji tekintetben pedig maguk is hibridek, magas- és zsánerirodalmi mintázatokat vegyítő szövegek. „[F]élig horror, félig romantikus kísérleti regény”, „pszichedelikus álszocio-dráma”, „kisállat-gótika”, „biohorror”: sorolhatnám még műfaji megnevezéseiket, melyek valamiféle kombinatorikus logikát követve egyre groteszkebb összetételekbe rendeződnek, szüzséik pedig egyszerre tűnnek önparódiáknak és zseniális ötletek tárházának.  A Láttam… tehát voltaképp a szerző nevével fémjelzett írásmód (és a bele kódolt világhoz való viszony) dilemmáival vet számot. „Ezek a mesék az elváltozott emberről lényegében variációk a Lassie hazatérre.” (151) – mutat rá a főhős a maga száraz humorával arra a korlátra, amelyet a poszthumán látásmóddal kacérkodó poétikáknak sem feltétlenül sikerült átlépnie.

Habár a regény által megrajzolt közegben egyértelműen szimpla fogyasztási cikként kezeli a könyveket, a munkatársak szólamában olykor mégis ott kísértene a rég letűnt „valódi” irodalom vágyképe. Elbeszélésének nyitányában a főszereplő szomorúan konstatálja, hogy „milyen messzire kerültem mindattól, amiért egykor fontos volt számomra az irodalom.” (10.) A regény végére érve főnöke bejelenti, hogy kilép a cégtől, és innentől azt csinálja, amit tényleg „fontosnak” tart: áttér a lírára. Az elbeszélő egyszer azt is kifejti, hogy „a receptkönyvben árult narratívák működtetésének vagy a bűbájos klapanciákba szedett szerelmi sirámoknak éppoly kevés közük van a valódi irodalomhoz, mint a nyolclábú borjúnak az anyatermészethez.” (96) Csakhogy a többi könyvügynökkel együtt mintha csupa ilyen nyolclábú borjút igyekeznének egymásra sózni. Sőt a benne ábrázolt kéziratokhoz helyenként kísértetiesen hasonuló, műfaji klisékből összeszőtt regény sem az „anyatermészet” tisztaságát hirdeti. Adódik tehát a kérdés: hol helyezkedik Láttam…  a szörnyszülöttekhez és a „valódi” irodalomhoz képest?

Nos, a krimiről folyó metadiskurzus, a hermeneutikai zsákutcákba csalogató effektusok háromszáz oldalon keresztül valószínűleg nem tudnák fenntartani a befogadó figyelmét, ha nem lenne olyan az elbeszélés nyelve, amilyen: hol minimalista, pontos és szikár, máskor reklámszövegeket imitáló, de ugyanakkor megdöbbentően lírai és eleven. Nem is a látomásos szövegrészek megalkotottságát emelném ki (erre irányuló tehetségét Bartók már a regényhez sok szálon kapcsolódó Fémben megcsillantotta), inkább a látszólag köznapi történések elbeszélésébe bevitt különös ízeket. Egészen pontosan az ilyen mondatokra gondolok: „Az étel remek, a rántotta ízletes, a felvágott a regionális hústermelés fontosságára emlékeztet, a kiterített gyömbércsíkokat azonban nyugtalanítónak találom.” Nyugtalanító – igen, épp ezt érzem, amikor olyan metaforákra bukkanok, hogy „[n]éhány óra múlva ilyenkor már a fesztiválon imbolygok, tömör robotporszívóként, buzgón bólogatva.” Vagy amikor a regény csúcspontját jelentő szeretkezési jelenetben ezt olvasom: „Combjának íve feszes, lüktető korallzátony. […] A feneke két egymáshoz csavarozott, zsírral teli ónedény.” (167.)  A Láttam a ködnek országát ismét csak azt bizonyította számomra, hogy Bartók Imre prózája az a bizonyos gyömbércsík a kortárs magyar irodalom jól ismert ízekkel teli svédasztalán.

Balajthy Ágnes

bartoki_lattamakodnekJelenkor Kiadó

Pécs, 2016

320 oldal, 3499 Ft