A rák segédigéi

ESTERHÁZY PÉTER: HASNYÁLMIRIGYNAPLÓ

Hogy a Mercedes Benz bemutatója után annak szerzőjét vagy a Hasnyálkát tapsolták-e meg jól, „ez [a műélvező és/vagy önmaga számára] már nehezen szétválasztható”, jegyzi fel 2015. november 19-ei dátummal a füzetébe a naplóíró Esterházy Péter, és ezt olvashatjuk az idei Könyvhétre kötetté szerkesztett, nyilvánossá tett Hasnyálmirigynapló 215. oldalán. Mintha a Javított kiadás kapcsán felmerült „realizmus diadala” (Bán Zoltán András) újult erővel törne hatalomra, és a testben élősködő, növekvő rák ténye, tárgyi létezése által háttérbe szorítaná a nyelvi valóság, a szavak teremtő erejét. „Próbáltam, próbálom a bajt nyakon csípni. Mondatok igájába hajtani. Mondatok igája – hát ilyenekből látszik a baj.” (5.) Ez a tény azonban nemcsak az önmaga azonosságával küzdő (a betegség előtti és a betegséggel harcoló én között mégis az írás aktusa által folytonosságot teremteni képes) szerzőt hozza zavarba és kényszeríti a kikerülhetetlen foglalkozásra, a szembenézésre és az írás-munkára, hanem az irodalom, a fikció terében otthonosan mozgó olvasót is. Utóbbi befogadói pozícióját is áthatja: egyszerre lép működésbe benne az esztétikum, az esztétikai hatás iránti vágy és egy etikai funkció is (a részvétképződés, a másik betegségének, EP halállal szembeni küzdelmének a megértése iránti intenció vagy a kukkolással kapcsolatos szégyenérzet).

A Hasnyálmirigynapló megrázó, brutális szépsége a zavarokban, a valóság és fikció közötti határsávban, a dolgozni akaró, a kezet irányító tudat beszédkényszere és az elfolyó napok némasága közötti ellenmozgásokban tárul fel elementáris erővel, és ez kulminál a szégyen és a részvét szenzualitásában. A Javított kiadás lapjain kibeszélt, jelölt könnyezéssel szemben a naplóbejegyzésekben jóval kevesebb a sírás – a zokogás az olvasó nehéz terhévé, tulajdonképp írói feladatává válik. Éppen ezért nem könnyű EP betegségnaplójáról írni: pontosabban úgy kellene róla sírni, ahogy azt Tolnai A kisinyovi rózsájának bécsi diplomata akadémiáján (Diplomatische Akademie Wien) tanítanák, vagy ahogy a kamrában, a ragasztón vergődő patkány, a forró vízbe dobott homár sír. A fájdalom nyelvén, a nyelven túli nyelven, mely a torokból úgy zuhog alá, mint a Niagara. De erre az irodalomkritika nem képes. „Olyan ez, mintha az embert meghatározó lényegi attribútum – a Logosz, a nyelv organonja – tönkrement volna a szánkban.” – írja George Steiner. Vagy – amennyiben eltekintünk EP személyétől, EP közeli halálától, és csak a szöveg irodalmiságára, a naplóírói funkcióra, a naplóírás mikéntjére koncentrálunk  – mintha a szívünk ment volna tönkre.

Pedig a betegségnaplóknak, haldoklásnarratíváknak, regényesített kórtörténeteknek van hagyománya, illetve jelene, és a naplóíró szerző maga is – állapotának, kórházba járásának, orvostapasztalatainak, gyógyszeradagjainak ismétlődő, unalomba írása, fáradozása mellett – olvassa, kommentálja, jegyzeteli ezeket. Harold Brodkey The Wild Darkness: The Story Of My Death című műve szerves része, intertextusa EP naplójának, de Kosztolányi betegségének és halálának dokumentumai, „rádiumélményei” is beépülnek, vagy áttételesen a Bevezetésből is ismerős, citált Gombrowicz („Én. Én. Én. Én.”) is megidéződik: minden napló az énnel kezdődik. Ám a Hasnyálmirigynapló kegyetlenül ironikus nyitószava nem az én, hanem az ént kvázi-helyettesítő, a naplóíró személyén élősködő, így a jelentésességében uralomra törő betegségszó: „Rák, ez a jó kezdőszó…” (5.)

A rák mint az én deterritorializációja és a rák mint a napló, az irodalom, az élet reterritorializációjának az eszköze a folyamatos újrainterpretáció munkájába (igájába) hajtja a szerzőt és rajta keresztül a naplót olvasó befogadót: valójában egyfajta teremtő, forradalmi erővé válik. Ez a forradalmi hév tehát, szemben a munkáját végezni akaró tudat gyöngeségeivel, fáradtságaival, más tempójával (106.), gyógyítónak hitt alvásaival, a feljegyzések unalmával (a betegség kontextusában minden ismétlődik, és egyre redukálódik, a hőkezelések fájó rutinná válnak, a felejtés, a napok kimaradása fokozódik, maga a szöveg – poétikáját tekintve – is a végső megszűnés felé mozog) a vágy titokzatos tárgyává tett, metaforizált ráknak köszönhetően a naplót Thanatosz és Erósz ellentétes mozgásaiban működteti. „Hogyan írná meg, mondjuk így, ennek a füzeteknek, nem, ezt a füzetet Stendhal? Mint szerelmes történetet, természetesen.” (127.) – jegyzi fel EP 2015. szeptember 3-án, majd később azzal folytatja, Stendhal szellemében, hogy „[h]a írni kezdek, fellobban a vágy a világban” (128.). A testben burjánzó, növekvő rák EP nyelvjátékaként nőneművé válik, nevet kap, Hasnyálka lesz, időnként Muci, Mucinger, a végén már csak H., bizonyos értelemben egy femme fatale, és a nem kívánt (a gomb köré építeni kabátot esete ez), halálos szerelmi narratíván vagy a beléépülő Kovalens-szövegen keresztül a naplót egyfajta vágyszöveggé alakítja. Ennek a megrázó vágyszövegnek az utolsó bejegyzése (2016. március 2.) az együttlét, egyesülés örökkévalóságának a tapasztalata, valójában a megszűnés erotikája (a H iniciálé mint Hasnyálka és mint Halál): „Most már soha nem leszek egyedül. H. mindig velem. A mindiget javítom örökre.” (237.)

A Bevezetésben sok helyütt idézett Gombrowicz mondja a naplójában, hogy „írni csak szenvedélyből szabad”. A Hasnyálmirigynapló ennek a szenvedélyből fakadó írásnak, a realizmus diadalával szemben fellépő, küzdő nyelverotikának is a dokumentuma. A redukálódó beszéd ellenére (ontológiai derűjének köszönhetően) teremtő ige, kikerülhetetlen és felejthetetlen élet- és irodalmi ima.

Bencsik Orsolya

_{Magvető Könyvkiadó}

_{Budapest, 2016}

_{238 oldal, 3490 Ft}