FRAGMENTUMOK A NAPLÓJEGYZETEIMBŐL (1991–2014)
(Egy Goethe-idézetről – ma) A tüntetők elvonultak Újvidék városközpontjából. A Duna utca közepén ácsorogva fontolgatom, hogy vajon hova vet bennünket ez a viharos idő. Félek, hogy mind közelebb az idő, amikor nem merjük kimondani, hová jutottunk. Nem tudom, szabad-e még Goethet idézni? „A patriotizmus teszi tönkre az emberiség történelmét”. Hol húzható meg a határ a honpolgári, a republikánus erények gyakorlása és a nemzeti kizárólagosság között? (2008)
(Plebejus kozmopolitizmus) A bécsi Canetti éteremben Annemarie Türk asszonnyal egyeztetjük az őszi vendégszereplés időpontját. Beszélgetés közben felmerül, hogy miért ne folytatnám az Alkímiát Bécsben? Húsz év után? – kérdem döbbenten. Igaz már régóta tervezgetem, ugyanis a Hungaricumban elindított sorozatban szeretném megírni a folytatást, az előzményekkel együtt, viszont még mindig a szenttamási Zöld utcánál tartok. Én ugyanis a faluvégen tanultam meg szeretni a nagyvilágot. Esténként a házak előtti kispadokon meg sámlikon ücsörögve, az utcabeliek arról ábrándoztak, hogy egyszer eljutnak Kanadába vagy Amerikába. Sokuknak az Új kontinens felfedezése álom maradt, nem jutottak el soha, de voltak családtagjaik, akik Németországban kötöttek ki. Mind gyakrabban érzem úgy, hogy követem őket, afféle értelmiségi Gastarbeiter vagyok, ugyanazon okok miatt, mint ők. Csak egy a biztos, és ezt határozottan tudom: túl kell élni! Túlélő vagyok. Andreas Röhtzmerrel, a berlini kiadómmal folytatott párbeszéd jut az eszembe, amikor azt elemezgettük, hogy tulajdonképpen miért vonzódom Berlinhez. Újvidéken félig-meddig idegen vagyok, pontosabban ismerős idegen. Csak a puszta élet köt ehhez a városhoz, ezen kívül semmi sem kapcsol vele össze, semmiféle közös szellemi azonosulás. Kitagadott értelmiséginek érzem magam a saját városomban. Budapesten külhoni, többé-kevésbé ismerős idegen vagyok. Barátaimmal sincsenek közös nemzedéki élményeim. Csak közös intellektuális elképzelésünk van, amelyből hiányzik az élet. Az életem valahol máshol zajlik. Visszafordíthatatlan folyamat. Berlinben azonban teljesen idegen vagyok, ott senki sem kéri számon rajtam a közös élményeket, természetesen így a különbségekre helyeződik a hangsúly. (2008)
(Idegen és árva) Napi rendszerességgel jár az autóbusz Újvidék és Bécs között. Mindössze hat, esetleg hét órát tart az út. Újvidéknek jobb összeköttetése van Béccsel, mint Budapesttel. A bécsi belvárosban kóborolva a régi újvidéki polgárok jutnak az eszembe. Döme úr, a katolikus portai töltőtolljavító mester, Bécsbe járt alkatrészekért és nem Budapestre. A Gizella kalapszalon tulajdonosa is a Császárvárosból hozta a legújabb divat szerint készült fejfedőket az újvidéki hölgyek részére. Ugyanezt tették a szerb kereskedők meg mesteremberek is. Hozták a portékát meg az európai szellemiséget is. Számomra furcsa érzés a bécsi tartózkodás. Ha Berlinben vagyok, megnyugszom, mert tökéletesen idegennek érzem magam, és ez az állapot jól eső érzést vált ki bennem. Bécsben, apám egykori fővárosában viszont nem vagyok idegen, hanem árva. (2010)
Végel László
