Memento vivere

BALOGH ÁDÁM: NYERS

Balogh Ádám első kötetének legelső mondatában megjelenik az apa figurája, aki aztán az utolsó oldal utolsó soráig tulajdonképp végigkíséri a Nyers verseit. Balogh Ádám első kötetével emberi és poétikai értelemben is legyőzte a halált. Nem a saját majdani halálát, nem az apja hajdani halálát, hanem a legtöbbször biztosnak hitt, a mindenkori halált. Keresztény tettnek tűnhet mindez, és van is benne némi igazság. „Istenhez nem üres kézzel indul / apját visszaszerezni az ember”, írja Kenyértörés című versében, az utolsó lapok egyikén, amikor már az olvasó is helyeselhet: hát persze, hogy nem, mert az ember az apját visszaszerezni ezzel a kötettel indul.

A stratégia pedig a legkevésbé sem bonyolult: Balogh Ádám első kötete ugyanis nem a halálról, hanem az életről szól. Hiába telepszik rá olykor még a boldog gyermekkor verseire is a kötet második felétől egyre nyilvánvalóbban jelenlévő elmúlás, hiába képződik meg a Nyersen belüli legnagyobb poétikai töréspont a halálversek környékén a néhány soros, sokkal sűrűbb darabok révén (melyeknek köszönhetően a halál költői értelemben is redukcióvá erősödik), hiába szól ez a kötet az apa keserű haláláról: mégis az életről szól. És ez valóban nem túl körmönfont eljárás, ismerünk megannyi példát már erre.

A hagyomány szerint a karthauzi néma szerzetesek találkozásukkor mindössze két szóval köszönnek egymásnak: Memento mori. Húsvétvasárnap viszont módosítanak a szokáson, és egymásnak tavaszi kankalint átnyújtva az üdvözlést ekképp ejtik meg: Memento vivere! Balogh Ádám Nyers című kötete ugyanígy működik, és nagyon is sok köze van a húsvéti feltámadáshoz – különösen, ha elfogadjuk, hogy a költészet az élet ünneplő ruhája, s egy kötet pedig a költészeté.

A nyitóvers a Vanília Égbolt címet viseli, és már ennél a darabnál gyanút foghatunk a címadással kapcsolatban, hiszen a versnek önmagában semmi köze nincsen a Vanília égbolt fedőnév alatt futó amerikai remake-filmhez – annál inkább a Milli Vanilli nevű, felejthető, nyugatnémet hiphop-formációhoz. Asszociatívnak tűnhet tehát a címadás, noha az első vers még megannyi popkulturális utalást vonultat fel: Modern Talking, Szomszédok, Linda, Ice-T, a Tutti Frutti Party nevű pornóújság, nem beszélve a kisdobosnyakkendő és az amerikai MTV viszonyáról. A nyolcvanas évek vége felé játszódó, a kötet nagy részének történelmi, társadalmi és szubjektív kontextusát kijelölő költemény egy tárcavers. Könnyed hangvételű, messzemenően személyes, mégis sokak nevében szóló vallomás arról, hogy mit jelentett a nyugat beszivárgása egy elemista, történetesen magyarországi kisfiú és környezete életében. És ahogy a többnyire közélettel foglalkozó újságokba a líraiságot csempészi be a hátsó oldalak egyikén a tárca, úgy a Nyers lírai világába a vodka- és a kólaszagú, a bombafüstös, a málnasör ízű életet leheli bele már rögtön a legelső vers.

A Vanília Égbolt azonban nemcsak publicisztikai jellegét, de címét tekintve sem egyedülálló a köteten belül. Motivikus társcímei a Sörhabos égbolt, a Trágyafoltos égbolt, tágabb értelemben a Felettünk az ég, még tágabb értelemben az Időjárás című egysoros szövege: „A krematórium felett mindig szürke az ég.” Ezek a versek és címek ily módon a Vanília égbolton kívül a Berlin felett az ég című filmtörténeti klasszikust is megidézik (annyi különbséggel, hogy utóbbihoz képest Balogh Ádám kötete a vontatottság leghalványabb gyanúját is messziről, messziről elkerüli). És miről szólnak ezek a filmek? Hát arról, hogy az élettelen hogyan kívánkozik bármi áron, mindenáron: az elevenbe.

Nemcsak a Berlin felett az ég angyalfigurájáról van szó tehát, hanem a Vanília égbolt mintájára egy ideálisra csiszolt, ideálisra álmodott életről is – így válik a nyitóvers címe a kötet olvasatában asszociatívból szimbolikussá. A gyermekkor verseiben ugyanis nyoma sincs a szülői szigornak, az otthoni balhéknak, az alkoholizmusnak, a büntetésnek vagy verésnek, a nemtörődömségnek, a meg nem értettségnek, és egyáltalán, a legcsekélyebb problémának, mert minden a legnagyobb rendben van. A gyermekkor verseiből meg lehet tanulni, hogy hogyan lehet a legjobban egy eleven, egy csibész, ámde jó gyermeket felnevelni. Már csak ezért is érdemes elhinni, hogy Baloghéknál tényleg minden ennyire klappolt.

És igen, a referencialitás. Ezt a könyvet márpedig a leginkább így jó olvasni. Egyrészt azért, mert a szövegek egyébként is eléggé erősen ezt kívánják tőlünk: úgy vallanak a gyászról és egy kivételes emberi kapcsolatról, hogy nincs bennük egy hamis gesztus, egy őszintétlen félmondat sem. Balogh Ádám farkasszemet néz életének nagy részével, és nem pislog. A Nyers olvasója pedig viszonylag hamar elkezdi érezni, hogy ennek a könyvnek szerzői oldalról is mekkora személyes tétje van. Ezen felül Balogh Ádám kötete még az alanyi lírát művelő kortárs magyar költők munkái között is élen jár a költői anyag mögött húzódó megéltség tekintetében. „Megélt költészet.” Jól hangzik, nem?

Másrészt viszont azért is érdemes engedni a referenciális olvasatnak, mert így talán saját referenciáink is hamarabb kezdenek dolgozni. Eszünkbe juthat a mi apánk, a mi fiunk vagy születendő gyermekünk, a boldog vagy boldogtalan, a teljes vagy csonka, a mellettünk lévő vagy mellőlünk hiányzó családunk, virágzó vagy elrontott rokoni kapcsolataink – így igaza lesz András Lászlónak, aki a Nyers fülszövegében a könyvet tulajdonképp mindenkinek ajánlja, hiszen az őszinte olvasó csak épülhet belőle.

A címekre látszólag visszatérve: a nyers szó mindössze a kötet élén jelenik meg, a versekben viszont egyszer sem. Ez is mennyire gyanús. Aztán, ha végeztünk az olvasással, már több megoldásunk is akadhat a talány feloldására. Nyers, mint nyers hús vagy nyers gyümölcs: ahogy a nyers gyümölcsöt vagy húst daraboljuk, ugyanúgy csordul ki a szemünk láttára minden olaj és zsiradék és egyáltalán, minden életnedv Balogh Ádám történetnyi szeletekben szervírozott gyermek- és kamaszkorából. Vagy ha már a feltámadáson jár az eszünk, hát ott a nyers bor, mely egy kortynyi vízzel sincs elvegyítve; illetve a nyers, a meg nem alvadt vér. Vagy gondoljunk a nyers modorra, a nyers fogalmazásra. Balog Ádám ugyanis valóban nem köntörfalaz, abban az értelemben, hogy ezek a versek nincsenek mívesre munkálva, nincsen bennük hagyományos értelemben vett ritmus, egyáltalán nem rímelnek, nem alliterálnak, nem csilingelnek, ezeknek a verseknek egészen más díszük van: az apai és a fiúgyermeki szeretet.

Egy olyan fiút ismerünk meg a kötetből, aki türelmetlenül akar férfivé lenni, hogy hasonlíthasson az apjához, valamint egy olyan apát, aki többször is gyermekké akar még válni, hogy közelebb kerülhessen a fiához. A fiú az időt gyorsítani, az apa pedig visszafordítani szeretné, mígnem a haldokló apját ápoló fiú előtt is nyilvánvalóvá válik, hogy az időt siettetni soha sem érdemes. Ennek a végtelenben tényleg találkozó párhuzamosságnak egyik legszebb képe a tehénlepényben álldogálós, Isten hidege elől megmenekvős, Trágyafoltos égboltban, különösen annak zárlatában jelenik meg: „ha gyermek / apám felnőtt fiától kérdezné, / te ki vagy, azt válaszolnám, / aki a légvégéig őrzi a melegét.”

Balogh Ádám lírájának egyik igazi sármja, hogy csak nagyon ritkán lehet belőle mindössze néhány sornyit idézni. Ezeket a verseket a fokozatos, a nagyon finom építkezés jellemzi, így az olvasás közben igazán megérintő szöveghelyek önmagukban kiemelve gyakran alulmaradnak a versbeli, a kötetbeli értékükhöz képest. És ez jó, hiszen Balogh Ádám nem nagyokat mond, hanem szép dolgokról mesél. Próbáljunk meg a bennük rejlő magasztosság illusztrálása szándékával néhány sort idézni az olyan torokszorító versekből, mint Felettünk az ég, az Őrségváltás, a Gyermekkor elvitelre, a Féregjárat, a Halandóknak vagy a Füttyszóra. Nehezen fog sikerülni.

A szerkesztő „hangsúlyozottan szubjektív” szöveget kért, ami nemcsak azért felettébb kedvező, mert végre szabadon lehet rajongani egy valóban katartikus könyv iránt, hanem mert egy ilyen olvasmányélmény után egyszerűen szar érzés lenne a hozzászólás szakmaiságát mímelve nekilátni hézagokat keresgélni a köteten. Az viszont a legnagyobb objektivitás mellett is kijelenthető, hogy Balogh Ádám debütáló szerzőként még nagyon sokra hivatott, és hogy a Nyers az utóbbi évek egyik legfontosabb verseskötete. Sokunk számára meg bizonyára a legfontosabb.

Molnár H. Magor

_{Balogh Ádám: Nyers}

_{Műút-könyvek}

_{Miskolc, 2016}