Nem tereptárgy

BESZÉLGETÉS
MILBACHER RÓBERTTEL
SZŰZ MÁRIA JEGYES C. KÖTETE KAPCSÁN

Egy falu valahol Magyarországon, valamikor a közelmúltban vagy a lassított jelenben. Egy hely, ahol minden megtörténik, ami emberrel megtörténhet. A történetekben a mendemondák, a pletykák, a tabuk és a hiedelmek működésükben mutatják meg a trauma, az amnézia és a közösségi emlékezet összekapcsolódásait. Elbeszélői nyelve rétegzett: eleven, lendületes és ironikus. A Szűz Mária jegyese ötletesen gondolja újra a novellaciklus műfaji lehetőségeit és kereteit. Ebben a könyvben az otthonos és az otthontalan, az ismerős és az idegen nem ellentétei, hanem inkább következményei egymásnak. Mert mindenkinek jár egy külön bejáratú Macondo.

– A könyvben a traumáról mintha úgy lenne szó, hogy a traumatizált egyének mit sem tudnak saját traumáikról. Vagy ha igen, akkor „imádsággal” igyekeznek sebet gyógyítani. Mit jelent a könyv számára a jelen, vagy éppen a közelmúlt, milyen viszonyban van ezek elbeszélhetőségével?

– Azt tanultam kedvenc prózaírómtól, Mikszáth Kálmántól – mondjuk úgy, hogy a magyar Michel Foucault-tól – hogy a valóságot különféle erős nagyelbeszélések alakítják. Az egyik legerősebb elbeszélő a mindenkori hatalom, amely mindig fölvázolja az adott valóság határait, vagyis azokat a koordinátákat, amik között a szerencsétlen egyén él. Ezeket a határokat nyilván senki sem látja – nemcsak szereplőim, hanem mi sem, jegyzem meg – csak azt érzékeli, hogy mennyire szűk és fojtogató, vagy éppen hol lehet nagyobb levegőt venni. A különféle hatalmi játszmák ellen az egyén megpróbál kialakítani különféle élhető stratégiákat, amik ideig-óráig levegőhöz juttatják (vagy ahogyan pl. Bakter Sanyika végül legalább odaszart nekik egyet), de az alap traumát, az alávetettség érzését/élményét nem képes föloldani. Csak az a kérdés, hogy mennyire van szüksége a hatalomnak az egyénből (akarja-e pl. a testét szabályozni, vagy elég az adószám, meg a Facebook-profil), ettől függ a levegőtlen prés (hogy egy klasszikust idézzek) nyomása. A transzcendens felé fordulás (az ima vagy a káromkodás) ennek a levegőtlenségnek a fölszámolását vagy inkább annak az illúzióját ígéri, hiszen közben a hatalom is kialakítja a maga transzcendencia formáit. Ezért van szükség a transzcendens saját arcra formálására, vagy újraformálására, akár a blaszfémia árán is.

– A kötet narrátora sok esetben, ha nem mindig, szemlélődő kívülálló. Mit jelent számodra a szemlélődés és a kívülállás?

– Faluban nőttem föl, vidéki városokban tanultam, most egy vidéki egyetemen tanítok, ráadásul nem is a városban élek. Örök bejárós vagyok. Valahogy mindig úgy alakult, hogy sosem kerültem semminek a centrumába, igaz, nem is törekedtem rá, vagy ha rövid ideig mégis, akkor rosszul éreztem ott magam, és menekülhetnékem támadt. Persze lehetne ebből mítoszt csinálni, ebből a peremen létből – néha próbáltam is, de aztán hülyeségnek láttam, és hagytam a fenébe –, de egyszerűen így alakult. Nem túl kényelmes helyzet ez, mert közben persze időről-időre vonz a centrum, mint kedvenc klasszikus költőmet, Arany Jánost – már bocsánat a szerénytelen párhuzamért –, és olyankor vesztesnek látom a pozíciómat. Ugyanakkor ennek a peremen létnek az az előnye megvan, hogy sokszor a centrum számára nagy és döntő jelentőségű dolgok innen nézve viccesek, sőt szánalmasak, ebből fakad egyfajta ironikus szemléletmód. Mondjuk, az is igaz, hogy innen sohasem látszik a „lényeg”, viszont nem is nagyon érdekel, mindig is a határhelyzetekre voltam kíváncsi, még irodalomtörténészként is. Szóval, figyelek, de ha kedvem támad hozzá, simán hátat fordítok, ez meg a szabadság illúzióját nyújtja, ami meg egy ideig jó, még ha illúzió is. Mert persze önámítás ez is.

– A traumatizált tudat sok esetben egyfajta amnéziás tudat, amelynek forrása a tudat mezejének beszűkülése, a fájdalmas emlékek lehasítása a hétköznapi tudatról. A kötetben mégis a kibeszélés, az elbeszélés, a trauma csöndjének megszólalásra kényszerítése zajlik. Ez csak is a narrátor kívülállásának tudható be? Sohasem keveredik bele a „dolgokba”? Vagy akár egy adag naivitásról is beszélhetünk, vagy butaságról, amely ezeket a perifériára szorult embereket jellemzi?

– Akkor most elárulom, hogy ezt a narrációs technikát Petőfi a Helység kalapácsa c. komikus eposzából tanultam el. Petőfi alcímként és műfajjelzetként azt írta a címlapra, hogy „hőseposz”, vagyis elvileg véresen komolyan kellett volna venni a kisszerű kocsmai történetet a korabeli olvasóknak. Nem vették, illetve aki igen, az hibaként érzékelte a műfaji előírást. Mi is történt? Petőfi narrátora egy a korabeli népi világ tudatszintjétől alig valamivel elemelkedettebb perspektívát képvisel, legfeljebb azzal több, hogy ír, vagyis egy igazi fűzfapoéta. A narráció komolyan veszi a kisszerűséget, ezzel a művelt (okos) befogadóból az elutasítást (kinevetés) váltja ki, hiszen a művelt befogadó a maga számára biztosítja saját távolságtartó perspektíváját (érzékeli a kulturális különbséget), ezzel viszont soha nem veheti komolyan a szövegben zajló történetet. Ugyanakkor belülről nézve nagyon is komoly, halásos események zajlanak (ráadásul az iliászi alaphelyzet ismétlődik meg ossziáni köpönyegben): szerelem, megcsalás, a közösség pusztulása stb. Vagyis (majdnem) minden, ami az emberiség alaptörténeteit adja. Szóval – visszatérve a saját könyvemhez – nem butaság ez, hanem egy valóban szűkebb perspektíva. Nem a Mónika-show színre vivő, elidegenítő mert a kinevettetést szolgáló és így kolonializáló szemléletmódja ez, hanem a saját perspektíva felvillantásának kísérlete. A saját hangra tett kísérlet, ami azért hiábavaló, kudarcra ítélt, mert az irodalmi megszólalás (még ilyen formában is) már önmagában a másik dimenzió, a nagyobb hagyomány nyelvét idézi meg. Ezért tűnik a művelt olvasó számára komikusnak, holott nagyon nem az. (Kicsit az eddigi visszajelzések meg is ijesztettek, hogy csak egyfajta kukkoló reflexet vált ki a szövegem, amolyan Mónika-showszerűen, ahogyan egy egzotikus világba belepillant valaki, és megnyugszik, hogy ő azért ettől érintetlen. Hát nem az, csak szólok.) Magam úgy próbáltam szolidáris lenni, hogy ne legyek kolonialista, miközben nyilvánvalóan ez lehetetlen, hiszen magam is és a reménybeli olvasóim is kívül állnak ezen a perspektíván. De attól még az ábrázolt emberek ugyanúgy szeretnek, félnek, gyűlölnek stb., mint a művelt író és olvasó. Nem jobbak (nincs bennem népies nosztalgia), de nem is rosszabbak, mint bárki más: emberek, esendők, gyengék, erősek – mikor hogy.

– A Szűz Mária jegyesében a trágárság és szókimondás összevegyülése nem stíluselem, nem kényszeresség, hanem szükségszerűség?

– Bahtyin óta tudjuk, hogy a káromkodás mint familiáris beszéd a szabadság tere. A káromkodás autonómiabeszéd. Ahogy a fentebb említett Arany mondja egy helyütt „enyém, ha szidom, ez az Isten”. A káromkodás, pl. az istenkáromlás egyrészt annak a tudatossá tétele, hogy az isten megszólításának kulturált módja valamiféle előírt, hamis hatalmi nyelv, másrészt pedig a káromkodás – levetve a hatalom nyelvét – kísérlet az isten személyes megszólítására. A kulturált nyelvhasználat mesterséges, megzabolázott nyelvhasználat, vagyis hamis és képmutató, persze nyilván éppen ezért társadalmi pozíciókat is kijelöl, de mégiscsak a mátrix nyelve. Ennek megsértése ugyancsak a szabadság illúzióját nyújtja a beszélőnek.

– Bárhol, bármikor történhetne az, amit a könyv elbeszél?

Igyekeztem, hogy se az idő, se a konkrét hely ne legyen behatárolható. A novellaciklus amúgy is nagyon érdekesen bánik az idővel, minthogy az egyik legfontosabb tulajdonsága a teleologikusság felfüggesztése, így az idő is felfüggesztődik benne. Vagyis egyfajta folyamatos múltban (vagy jelenben?) játszódik. Igen, szerintem ezek a történetek az emberi állapotból következnek, így bárhol és bármikor, legfeljebb a budai II. kerületben magasabb ingerküszöbbel, megtörténhetnek.

– Hol húzódik a határvonal butaság és hagyomány között?

Azt tapasztaltam, hogy nagyon sokféle szinte lehet élni és látni a világot, minden hagyomány, legyen az történetileg mégoly megalapozatlan is (ld. pl. Ópusztaszer történetét), ha segíti az ember létezését, ami szerintem bőven elég feladat (a halálhoz, születéshez, betegséghez, szerelemhez, a másik emberrel való együttéléshez stb.), akkor jogosult és érvényes. Ahogyan a nyelvhasználatot az adott beszélők közössége szabályozza a pragmatika szintjén, úgy ez a hiedelmekkel is így van. A nagyelbeszélések torzítása, domesztikálása és familiarizálása ugyanúgy pici autonómiát (a szabadság nagyon kicsi körét) szolgáltathat, mint a káromkodás. (Egyébként ez még a globalizációval szemben is nyújthat némi vigaszt.) A butaság az adott közösség szintjén válik butasággá, mert nincs szüksége az adott közösségnek rá, nem illeszkedik az életstratégiájához. (Butasággá minősülhet az is, hogy jártak már a holdon, vagy a föld kering a nap körül.) A kötetben is butasággá minősül számos pletyka, ha a közösség ökonómiája (akár egy kocsmai közösségé) úgy kívánja.

– Mi képez térképet egyáltalán és a novellák között a kötetben: a vakság, a felejtés, vagy a halálos emlékezet?

A kollektív felejtés, elhallgatás és/vagy emlékezet mindig hatalmi játszmák része és egyben terméke. Szerintem egy kis közösségben mindig is helyére kerülnek a dolgok, ha valami hatalmi (politikai, kulturális stb.) érdek nem akadályozza meg. Persze mondhatjuk, hogy eleve már mindig megakadályozza, hiszen ez a legitimitásának alapja. Ugyanakkor mintha az egyén valahogy mindig tudatában volna annak, hogy mély szakadék húzódik a saját tapasztalata (emlékezete, felejtése) és az elvárt között, még ha nem is tudja ezt megfogalmazni. Direkt nem akarok beszélni a szokásos felejtés, emlékezés diskurzus problémáiról, mert szerintem másként működnek ezen a szinten. Pl. a zsidó temetővel kapcsolatos elhallgatás nem csupán a kollektív bűntudat szempontjából gondolható el, hanem mint a tényleges nem-értés, idegenség, titok metaforájaként, részben függetlenül a holokauszttól. Persze egy ilyen viszonylag zárt közösség is rétegzett, vagyis nyilván az elhurcolt zsidó házak elfoglalói, vagy a márványkövek lefeszegetői, vagy a kitelepítésben résztvevők számára mást jelentett, mint pl. azoknak, akik az egész deportálást mint a hatalom, a törvény rendelkezéseként nézték végig tehetetlenül, miközben siratták az elhurcoltakat, valójában nem is nagyon értve, mi történik. Ebben a könyvben arról szerettem volna beszélni, hogy a nagyelbeszélések logikájához képest milyen egyéb, az élhetőséget biztosító narratívák alakulhatnak ki, hányféle formában fogalmazódhatnak meg ugyanazok a borzalmak, vagyis az ember hányféle még a maga számára vállalható alakban, szerepben jelenhet meg a mindenkori nagyelbeszélések által megrajzolt térképen, nem feltétlenül mint tereptárgy.

Sirbik Attila

_{Milbacher Róbert: Szűz Mária jegyese}

_{Magvető Kiadó}

_{Budapest, 2016}

_{272 oldal, 2990 Ft}