Françoise Gilot kiállításáról

DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS

Françoise Gilot kiállítása 

2016. 06. 30 – 2016. 07. 30.

Várfok Galéria

1012 Budapest, Várfok u. 11.

Deák Csillag: Tengeri szellő

Mi számít: a mű vagy a művész élete? Mindkettő, azzal a megszorítással, hogy a művek beszélnek, a művek mondják el, hogy ki vagy, ki voltál. Ebből a szempontból másodlagos kérdés, hogy Gilot Picasso szerelme volt, két gyerekük is született. Gilot nem csak festő, hanem költő, filozófus, aki a kubizmus, posztkubizmus irányzat mentén alkotta meg életművét, és alkotja tovább ma, 95 évesen is. Erős egyénisége tette lehetővé, hogy legyőzze Picasso gravitációs terét, és önálló pályára állhasson, és saját jogán legyen az, aki. A művészettörténetből ismerünk olyan kapcsolatokat, amelyekben a maszkulin dominancia uralkodott (pl. Mahler és Alma Mahler, Rodin és Camille Claudel). Gilot-ra rávetül ugyan Picasso árnyéka (a nagy festő hatása), lehet azt mondani, hogy mindig látni egy-egy foltot, de műveit nézve, bennük a fény és tűz, a szín, a letisztult forma az uralkodó, amely megtalálta saját formáját, stílusát, kifejező festői nyelvét. Matisse hatását is érezni, a féktelenséget, amit Gilot megzaboláz, lecsendesít. Rozsda Endréhez fűződő barátságáról így nyilatkozik: …Rozsda Endrével 1939-ben, éppen néhány nappal a II. világháború kitörése után találkoztunk először, és nagyon jó barátok lettünk. Nyolc évvel volt idősebb nálam, tehát nem annyira a tanárom, inkább a mentorom lett. Ez a kialakuló mély barátság átsegített a nehéz pillanatokon is. Mindketten szenvedélyesen kerestük a művészet legmélyebb értelmét. A Várfok Galéria most is emléket állít ennek a kapcsolatnak, itt korábban már volt közös kiállításuk.

A Várfok Galériában látható művek többségét Gilot ötvenéves kora után alkotta. Így is nyomon követhető művészetében a változás, a motívumok egyszerűsödése, a térformálás zártságának feloldódása, nyitottabbá válása. Az absztrakt képek erős érzelmi hatással bírnak, az alkotás belső dinamikája révén, szinte szétrobbannak, miként sokszor szét is robbannak, a kör elemire esik szét. Gilot sajátságos stílusa révén nem a káosz válik uralkodóvá, hanem a rendszer, a fegyelmezett rendezetlenség, újra teremtett harmónia.

Képein a valóság és fikció egybeolvasztását látom: Íves Kapu (1994) és Út a faluba (1994), az úton levés és szemlélődés, kívülről, egy kapun át bepillantani, egy sajátos szemüvegen keresztül nézni, emlékezni a korábbi, akár gyerekkori emlékekre, emlékfoszlányokra. Milyen is a Tengeri szellő (1985), metaforikus értelemben akár? Milyen a metafizikán innen, a meg- és átélt tengerparti látvány, a vitorlás, mint a szabadság jelképe? A vándorlás című képen is többértelmű a valóság és a fikció egymáshoz való viszonya, a háború pusztítása nyomán emberek a helyüket keresik, ahogy a művész is önmagát keresi, útról útra. Ősbolyongás (1997) ez.

A Labirintus sorozat a 60-as években születik meg. Gilot számára görögországi útja olyan élmény, amely művek sokaságában ölt testet. A görög mitológia alakjai elevenné válnak, a mítoszok világa megélt valóság lesz. Krétai lesz, holott nem élt Krétán, Minótaurosz lesz, akit le kell győzni, egy szörnyet, amely félelmet kelt. Gilot önmagával vív küzdelmet a Labirintus sorozatban, egyszerre Ariadné, egyszerre Minótaurosz. győző, és vesztes. A görög kultúra így lesz Gilot esetében újraélt szermélyes és absztrakt emlékké, és válik érzelmeinek kötőanyagává, habarcsává. Mintha rejtett formában harcot vívna a múltjával.

Az Ahonnan nincs visszatérés, (1984) zárt elemei, majd az Üstökösök ütközése (1984) és A papírsárkány szökése (1984) egy esztendőben készült alkotások, nem tudni bizonyosan tényleges időbeli sorrendjüket, de van visszatérés, a papírsárkány kiszökik rabságából, üstökösök ütköznek, nincs megállás. A Tűzszekerek (1994) az ikaruszi szárnyalást is idézi, közel a naphoz, még nem égtek el, bár kevesebb kerekük van, szárnyuk áttetsző. Gilot a női princípiumot (A nőiesség aspektusai,1994) is érvényre juttatja, a lágyságot, a színeket, folytonos kapcsolódásukat keresi és formázza meg. Mozgásban van, és nem csak táncot ábrázoló műveiben (Testek mozgásban,1994), mondhatnám, hogy női Odüsszeusz, aki maga jár utána élete kalandjainak, nem kötöget, vagy sző, azért, hogy alkotását visszabontsa, mint Pénelopé, életműve szövetét következetesen építi. Egyik interjújában mondja: Van egy olyan, hogy kronológiai életkor és egy szellemi, képzeleti életkor. A kettőnek semmi köze egymáshoz. Edzésben kell lenni. Nem szabad sose leállni, se mentálisan, se fizikálisan. Minden az akaraterőn múlik. …Sok közölnivalóm van még, de nem szavakkal, mert nekem a festészet a csend művészete.

Gilot kilépett a fényre, nem vakult el (Lemenő nap fénye a nárciszokon, 2006), megcsillan a fény, kívülről szemléli a látványt, mint az Út a faluba (1994) képen, hogy fenntartás nélkül örülhessen a tavasznak a Végre tavasz (2014) rajzán. Nem véletlen, hogy foglalkoztatja a gordiuszi csomó kérdése, sorozatot készít a témáról (A Gordiuszi csomó V.2008), a döntés előtti pillanatról, mert magának Gilot-nak is döntenie kellett, maradjon vagy menjen. Ment. Maszk – Madár (1985) képe még statikusnak tűnik, majd kiteljesedik a felszálló főnix lebegésében. A Lapos dombormű (1981) stilizált forma elemeket használ, egészen az azték és egyiptomi hieroglifák világáig lép vissza, és őrzi meg azt. Gordiuszi csomója a Labirintusban Ariadné fonalává lesz. Ezzel is utalva arra, hogy a sors kifürkészhetetlen útjait járjuk, és olyan helyzetekbe kerülünk, ahol a gordiuszi csomót ki kell oldani, fonallá gombolyítani.

Gilot hétköznapi motívumokból építkezik, de szárnyal is (Tengeri szellő, Kék éj), nem titkolja érzelmességét, a mitológiai alakokhoz és világukhoz való kötődését (Zeusz, Keleti város). A mindennapiságban leli meg az élet örömét, jelenvalóságát, tárgyiasságát, ez még akkor is igaz, ha eltekintünk a művek címétől, amelyek pontosak, egyszerűek. Gilot struktúrái ugyanakkor összetettek, már-már bonyolultnak is nevezhetném, de inkább helyesebb a mélységek tagozódása kifejezést használni, a kör-körös centrikusságot, amely ugyan töredezett, belsőleg felbomló világot mutató. A kapcsolatok válnak bennük hangsúlyozottá, az összefüggések és egymást kiegészítő motívumok révén az élet jó és rossz oldala jelenik meg, anélkül, hogy bármelyik egyeduralkodóvá válna. Jobbára különleges egyensúlyokat észlelünk és látunk, magát az újjászületést. A Felszálló főnix (1985) lebegő festmény, olyan, mintha egy tibeti imazászlót látnánk, amely a békét, részvétet, erőt és bölcsességet képviseli. A tibetiek úgy gondolják, hogy az imák és a mantrák a szél segítségével szétszórják a jóakaratot és a részvétet, így az imazászlók mindenkinek előnyt nyújtanak. Ha meglebbennek, az arany felcsillan, a tűzből arany lett, a madár kékes teste a megújult remény és újjászületés többszörös szimbóluma.

Gilot számos festészeti technikát, anyagot alkalmaz, így a gouache, akvarell, tus mellett a litográfia és monotípia is kedvenc alkotói módszere és eszköze közé tartozik. A lét végességével is szembenéz (Ahonnan nincs visszatérés,1984), de ezzel is az élet felé fordul, az élet teljességét foglalja egységbe, az élet-halál viszonyát köti egybe. Gilot realista is, a Növények az ablaknál (2004) mű jelkép lesz, a mindennapi tekintet nem csak az ablakhoz téved, és lát valamit, az emberi élet szervességét, kötődését egy másik élethez, amely történetesen szintén emberi, hiszen emberi módon tekintünk rá. Antropomorf világ Gilot világa, kései rajzai is alátámasztják ezt. Néhány motívum épít fel egy arcot, egy kapcsolatot, itt már eltűnik a szín, csak a kapcsolat és a forma finomszövésű hálója marad. Gilot az élet folytathatóságát bontja ki műveiben, a nőiesség forrásában találja meg a világ mindennaposságát, bölcsességét és filozófiáját.

Picasso és Gilot 2016-ban újra találkoznak. Budapesten. A Várfok Galériában Gilot, és nem messze, a Várban, a Nemzeti Galériában Picasso kiállítása látható. Véletlen, hogy Gilot tárlata egy nappal korábban, a Picasso-é előtt, július 30-án zár?

Kölüs Lajos: Az égbolt került közéd s közé

Gilot gömbjei, körívei, gordiuszi csomói sávosak, valamiféle kört formálnak, a kapcsolatok új szintjét és mélységét formázzák. A műveket nézem, ha ott is motoszkál a fejemben egy név, Picasso. A művek belső szabadsága, megformáltságuk erőssége, a motívumok összeszedettsége jelzi, Gilot olyan egyéniség, aki megtalálta önmaga kifejezési formáit, stílusát. A szín szerelmese, kék és sárga, néhol a piros, zöld uralkodik. A színhatás attól válik erőssé, hogy az egymásba hajló formák hagymaszeletként simulnak egymáshoz, szögletes kavicsok, de mintha simák lennének és gördülékenyek. Két név jut eszembe, El Kazovszkij és Reigl Judit. Gilot konstruktív geometriájú művei szöges ellentétben állnak Kazovszkij expresszív, fájdalmas műveivel. Hogy mégis azt gondolom, hogy Gilot-tól sem idegen az extatikusság? Mert számomra extatikusak Gilot azon művei, amelyek tárgya egy-egy virág, egy-egy isteni lény. A hűvös tárgyilagosság csak látszat, tudatosan formált csend, amely önmagát falja fel, semmisíti meg. Ilyen csend, ilyen istenség nem létezik, csak az erős vágyak világában.

Reigl Judit az illusztratív kereteket szétrobbantva automatikus, geszturális absztrakt írásszerű jelekkel alkot. A figurativitásból, a formai korlátokból való kitörés az „űr” elérését eredményezi, amiből új születhet. A lelki és testi energiák egyenrangú felszabadítása pedig egy extatikus alkotói állapothoz vezet. Gilot színvilága kevert, harmonikusan elrendezett, de formái feszültségekkel teljesek, ennyiben Reigl és Gilot művészete között van egy olyan határterület, amely a belső érzelmi és gondolati önellentmondások terepe, világa, és ennek a világnak formáit tudatosítják, rögzítik. Gilot gesztusai is absztraktak, egyensúlyt keresők, de a tér olyan pontjait, jeleit és jelenségeit foglalja egységbe, amely a földi világ és nem az űr felé viszi a nézői tekintetet és gondolatot.

Gilot könnyedén alkot, ha ismétel is, máshova helyeződik az alkotás hangsúlya, színre, formára, és a művek belső integritása az, ami összetartja a széttartó motívumokat is. Belső erő, megzabolázott és féken is tartott erő. Az emberi szellem hatja át, a kultúrtörténeti utalások és személyek színrehozatala szuggesztív módon történik, a felidézés egyben őrzés és a kontinuitást is magában rejti. Alkotói munkájában rendre jelen van a spontaneitás, ezt litográfiáiban és monotípiában is tetten érhetjük, ahol a technikai fegyelem, alázat folytonos küzdelemben áll a műhelymunka szigorú szabályaival. Egyre több színnel dolgozó litográfiái nemcsak vérbeli festői látásmódról, hanem kísérletező kedve mellett a pontosságot és átfordító képességet igénylő technika szabályait alaposan ismerő, de játékos szabadságát sem feladó művészről tanúskodnak (Verba Andrea: Kalandvágy és laboratórium).

Alkotásaiban eljut a művészet eredetéhez, amikor még nem létezett művészet, nem nevezték annak, és nem is nevezhették, de már megszületett a vágy, hogy valamilyen formában önmaguk voltát kifejezhessék, mintegy ideologikus módon, de már sajátságosan és öntörvényűen. Gilot úgy formálja felvett, átvett motívumait, hogy azok egyben saját védjegyeivé lesznek, és önmagáról vallanak, belső küzdelmeiről, reményeiről és sötétebb gondolatairól. Gilot világa inkább örömteli, de nem sekélyes, hanem mélységekkel és csapdákkal teli világ. Nem szentimentális, nem is romantikus, színeivel nem válik saját érzelminek foglyává, hanem egy szabad lélek szabad világát, gondolatait közvetítik. Olyan önkifejezések, amelyek önportrék, ha tudjuk is, absztrakt portrék. Ám Gilot sohasem személytelen, ha annak is látszik, vagy annak akar látszódni, mert absztrakt vonalaiban, formáiban érzelem feszül, a teljesség vágya és az élet szabadsága.

Nem feminista, nem lázad a férfi princípiumok ellen, ellenben a kapcsolatok bonyolultságát és fontosságát hangsúlyozza. A létezés sokoldalúságát hordozzák a művei, a női lélek finom rezdüléseit, miként is lesz a sárga nárcisz az élet legyőzhetetlen hitévé és formájává. Gilot életszeretete az, ami folytonos, ami töretlen. A Reggeli felajánlás-ban ott van az egyiptomiak hitvilága, az istenek dicsőítése is, de ott van a későbbi idők realitása, hogy kívülről látjuk a múltat és a jelent, a kettő kapcsolatát, azaz önmagunkat. Gilot úgy változik, hogy szemléletében ugyanaz marad, aki korábban volt, csak a forma lényegét, belső tartalmát  kevesebb vonallal, sávval tudja életre kelteni.

Újra és újra nézem a műveket, megunhatatlanok, mert a szerelem ott bujkál a képekben, de csak bujkál, áttetszően, finoman, leheletnyi formában, egy szélfuvallatban, egy színben, valahol ott van tehát Picasso is, de úgy is mondhatnám, hogy nem lényeges, hogy az ő neve Picasso, lehetne más neve is, mert Gilot magát a szerelmet ejti foglyul, őrzi meg magában, műveiben, eltűnt szerelem, amely azonban öröklétre van ítélve.

Absztrakt művei költemények is, verssorok, miként Szapphó töredékben fennmaradt verssorai. A Délutáni fény (2008) is egy költemény, már-már fúga része, a fény, a szín fúgája, mondhatnám azt is, hogy az élet fúgája. Gilot úgy őrzi meg régi szerelmét, hogy elszakad tőle, elveszti, majd újra megtalálja. Egy talált tárgy megtisztítása, írta régen Tandori Dezső. Az újra megteremtett hitelesség az, ami Gilot műveit is áthatja, mert már a képek láttán nem Picasso az, aki eszünkbe ötlik, hanem a mű belső világa az, ami leköti figyelmünket, azaz maga Gilot. Gilot elvont drámaiságára is fel kell figyelnünk, és miként Tandori, úgy Gilot is …a műbe emelt látványok tárgyi-logikai kontúrjait rajzolják élesebbre. Élesebben látunk Gilot művei által, mert látjuk az élet finom hálózatát, erezetét, a közvetítést, miként is kapcsolódnak össze a tárgyak, a motívumok, és rendeződnek olyan alakzatba, formába, amely révén kinyílik szemünk és az értelmünk, és mindkettő kész a befogadásra, a megértésre, de kész az átadásra is.

Gilot az objektivitás felé nyitja műveit, azaz a tárgyiasság felé. Úgy is mondhatnám, hogy Gilot elméleti tudása egyben alkotásmódjának szemléletében is megjelenik. Távolság és közelség, a pillantás hűvössége és az érintés forrósága, a mozdulatlan éjszaka és az ébredés utáni tiszta gondolat, az összetartozás szegecselt valósága és az én-világ kéklő boltíve közötti kapcsolat, mind arra való, hogy tudatosítsa, az élet elodázhatatlansága olyan kihívás, amely elől a művész nem tud és talán nem is akar kitérni. Tandori Dezső írja egyik versében (Elenged): Égbolt kerül közéd s közé. De ha // nem az ő égbolton túlija // maradsz még így is, mi vagy? – ahol a // nem-múlás szíve hirtelen // kihagy? anyaghiba? – miben? Anyaghibával, anyaghiba nélkül, emléktöredékekkel és elfelejtett emlékekkel, hiánnyal erről a köztes, olykor anyaghibás világról, erről a köztes égboltról, emberi és női lélekről vallanak, szólnak Gilot művei.