Johnny Cash – I See a Darkness
Mondják, hogy az életnél nincs jobb történetmesélő, a biográfiák mégis hagyományosan azzal küszködnek, hogy valahogy kiráncigálják választott alanyukat a száraz tények, évszámok és a fordulatokat gyakran nélkülöző ok-okozati láncok mocsarából. A műfaj egyszerűen túl merev, túl hagyománytisztelő, és így még a „regényes” életutakat is gyakran különösebb fantázia és eredetiség nélkül dolgozzák fel, legyen szó könyvekről, képregényekről vagy filmekről – és itt rögtön lehet is példának hozni a Johnny Cash-ről szóló 2005-ös Nyughatatlant […]
Mondják, hogy az életnél nincs jobb történetmesélő, a biográfiák mégis hagyományosan azzal küszködnek, hogy valahogy kiráncigálják választott alanyukat a száraz tények, évszámok és a fordulatokat gyakran nélkülöző ok-okozati láncok mocsarából. A műfaj egyszerűen túl merev, túl hagyománytisztelő, és így még a „regényes” életutakat is gyakran különösebb fantázia és eredetiség nélkül dolgozzák fel, legyen szó könyvekről, képregényekről vagy filmekről – és itt rögtön lehet is példának hozni a Johnny Cash-ről szóló 2005-ös Nyughatatlant.
Reinhard Kleist német képregényes Cash-biográfiája, az I See a Darkness azonban éppen a kis számú, de annál üdítőbb kivételek közé tartozik: átgondolt, ötletes, nyersen és erőteljesen megírt-megrajzolt látomás a feketeruhás emberről és az ő démonairól.
Már a keret is ötletes: a sztorit Glen Sherley meséli el, egy folsomi fegyenc, aki ott volt a börtönben Cash híres, 1968-as koncertjén. Sherley nagy rajongóként korábban elküldött Cash-nek egy dalt, amely annyira megtetszett az énekesnek, hogy előadta a koncerten, később pedig maga mellé vette a fegyveres rablásért elítélt férfit. Igazi tündérmese: a páriából sztár lesz. Csakhogy Sherley idővel elkezdte a maga útját járni, majd eltűnt a süllyesztőben, és 1978-ban végül golyót röpített a fejébe.
Ez a furcsa, tragikus külső szempont végig sajátos ízt ad a képregénynek, amely stilisztikailag egyébként is bátran tér ki a biográfiák megszokott medréből, annak ellenére, hogy dramaturgiailag nagyon is hűen csordogál benne. Vagyis egyrészt megkapjuk a szokásos gyerekkortól-haláláig történetívet (szegénység, testvérhalál, első kitörési kísérletek, a végén pedig egy megkapó kóda), másrészt Kleist rémálomszerű víziókkal és Cash dalainak vizuális átértelmezéseivel lehel életet a szakadozott cselekménybe.
Előbbiek érthető, sőt szükséges módon alkotnak egy gerincet, amelyre építkezni lehet, ugyanakkor, mint sok más biográfia esetében, olykor tetten érhető rajtuk a plot pointok fantáziátlan, rutinos letudása – teljesen egyértelmű, hogy Kleist az említett utóbbi jelenetsorokban élte ki igazán magát, sőt, megkockáztatom, ezek lebegtek a szeme előtt, amikor úgy döntött, elmeséli Cash életét. Az I See a Darkness akkor szárnyal a legmagasabban, amikor például frappánsan-viccesen megelevenedik az A Boy Named Sue, vagy apokaliptikus látomásként dereng fel a Ghost Riders in the Sky. A kötet nyitánya is egy ilyen jelenet, abban az I Shot a Man in Reno kel életre hat szöveg nélküli oldalon.
Ez azért is fontos, mert ennek a dalbeli gyilkosságnak az ábrázolása tökéletesen belövi a képregény hangulati világát: Kleist nyers, durva, erősen kontrasztos fekete-fehér vonásai már itt sűrű noiros stílusjegyeket injekcióznak a sztoriba, és ezek végig hangsúlyosak maradnak. Elkísérik Cash-t önpusztító piás-drogos-karambolos útján, támogatják gőgjét, arroganciáját, zsenijét, a körülötte lévő világgal való összeférhetetlenségét. Kleist úgy mesél az énekesről, mint egyfajta vagány, balhés, kizárólag a saját szabályai szerint élő törvényen kívüliről, és néha már szinte várjuk, hogy teljesen fiktívbe menjen át az egész, és Cash mondjuk hirtelen kirámoljon egy bankot.
És pont az ilyen túlzó megoldásoknak és stilisztikai fogásoknak köszönhetően emelkedik ki magasan az I See a Darkness az életrajzi művek átlagából.
Rusznyák Csaba
