Fekete Vincének 2003 és 2010 között született verseit tartalmazó kötete a létezés emberi értelemmel való felfoghatatlanságáról beszél. Mottója Szabó Lőrinc A hitetlen büntetése című versének négy sora („mert rettenetes, hogy az ember / útja oly silány s oly rövid / a földi portól a veszendő / húson át vissza a porig”) sűrítve vázolja az elmúlás örök emberi dilemmáját. Ez a fajta önreflexió a művészet, így a líra örökös motorja; a halandóság ténye és a halhatatlanság vágya közötti feloldhatatlan feszültség az apropója e kötetnek.
Fekete Vince körkörösen bontja ki a témát. Jól megformált keretbe helyezi hét év termését: a kezdő- és záróvers egymás tükörképei. Az első költemény tízsoros szakaszait újratördelve, lerövidítve, de a lényeget nem sértve ismétli meg. Az újból felbukkanó motívummal hangsúlyozza, hogy nem tud, és nem is akar máshogyan beszélni a témáról: ennyi idő és vers után sem mondhatok mást, csak amit a legelején is! („Mert nem lehet ilyen jéghideg, / gépiesen, ennyire monoton nem lehet / […] ez a körforgásos őrület”; „s hogy újra világra jöjjünk s / elpusztuljunk újra, újra és / újra ismét.” (Mert nem lehet…) Ezek a sorok kurzívval szedettek, ahogyan a kötetben a többi különös hangsúllyal bíró szó, mondat is, így segítve a kifejezés pontosságát, az értő befogadást.
A kötet négy ciklusa a költői alany más-más arcát mutatja. Az elsőben, a Lebegő foltokban (a lebegő foltok felé a hegy oldalában gyerekként indult egy ma már meghatározhatatlan hajnalon apja oldalán) a szülőföld történetei, emlékei, egykor élt emberei a gyerekkorban beléivódott – azóta elmosódott, homályos – alakzattá állnak össze. A Felissza mind című vers mintegy bevezet abba a tájba, ahol egész érzésvilágát, ízlését meghatározó primer élményeit szerezte. Jellemző, hogy a táj mennyire pontosan megrajzolt. Magunk előtt látjuk a dombokat, dűlőutakat, forrásokat, ahogyan sorról sorra lépegetve halad a lírai alany, s végül a „vidék magába szippantja, elnyeli, / beissza testét”, vagyis táj és ember a lírai térben eggyé válik – ahogyan a költőbe is beépült a gyerekkori táj. Ez magyarázza, hogy miért kell a kötetnek olyan messziről, a gyerekkorból indulnia. Ha nem ismerhetnénk meg az első élményeket adó helyeket, ha a bevezető ciklust kihagynánk az olvasásból, nem érthetnénk annyira pontosan a később felbukkanó képeket, pl. a második ciklus Csend című versében a hatodik szakasz sem szólna oly erővel az erdei csend és a tengerzúgás közötti különbségről. Vagy az ugyanezen ciklusból való Szürke talaj is a hegyekkel körülvett völgy, a szülőföld interiorizálódott képpé, lelki beállítódássá vált motívumaiból építkezik, amikor az emberi életút első felét maga mögött hagyó lírai én felméri helyzetét: „Baktattam a falu fölött. Fiatal voltam és bizakodó. / […] A nap már lebukott. / […] Elindultam […] / hogy ne legyek már fent, amikor feljön a hold.”
De nemcsak a tájat, hanem egykori mozdulatokat – „Harmatos füvön, / mint a holtak, / oly hangtalanul / gyalogoltak” (Vadorom) –, benyomásokat – „két apró égő pontot / lát […] / […] Mintha kísérné őket. Elbújik. Fel / bukkan” (Égő foltok) –, embereket – „indulok reggel / régi pásztor, / velük, akik már / rég meghaltak” (Vadorom) – is hordoz magában egy életen át, amelyek jelenléte valamikor oly természetes volt, mint körülötte a füvek, a fák.
Identitásának szerves része a falu, a város, azok egykori lakóinak mikrotörténelme, amelyet dalformában ír meg a Vásárvárosban és A földbelátóban. A Vargaváros. Századelő című verse az egy évszázaddal ezelőtti tevékeny várost és annak lakóit rajzolja. Hajnaltól hajnalig egyformán telő napjaik csalókán a mindennapok állandóságát sugallják, mintha ez végtelen időkön át zavartalanul folytatódhatna. Pedig már az első négy sor előre vetíti kisemmizett, leendő sorsukat: „És most itt állnak otthontalanul, becsapottan, / kifosztva és megalázva a hajdani hősök valami / vad összevisszaságban, a hajnali homályban / derengő kapuk előtt…” Ugyanezen emberi végzet rajzolódik ki A vidám lakókban is: „Valaha még csupán / arra vágytak: könnyű telkek, / finom testek , drága ágyak. / És most itt, a tó mélyén, / a víz alatt, »örökké tart / már a pillanat«.”
A Vak visszhang-ciklus nem véletlenül került a kötet közepébe, itt találjuk ugyanis azt a bizonyos, címadó védett vidéket, amely a lírai alany lényege – a gyerekkorban mélyen belékopírozódott képek alkotják a különös, belső tájat. A kötet tulajdonképpeni célja, hogy a versbeszélő végre bejárja, feltérképezze belsőjét, leglényegét, mint valami erdőt, s elérje annak közepét. Az erdő a lírai hagyományban a tudatalatti, az ismeretlen és éppen ezért veszélyes vidék szimbóluma is lehet.
A belső képek leírásai tisztán kiolvashatók a versek kurzívval szedett soraiból. A Vihar előttben például egy sűrítmény, vers a versben kerekedik a három versszak egyes részeiből: „A gyümölcsfák levelei elhullottak már, csak / a szedetlen alma virít itt-ott még a kertekből. Mint tenisz- / labdányi üveggolyók, úgy ragyognak a piros és sárga / gömböcskék a fákon […] a rád törő álom habozva sodorja el az /ébrenlét minden kövét. Őzek, farkasok futása tépi le azt az / álmot. Nem állnak meg, hanem a vízbe vetik magukat […] új képet emel tükrére az idő.”
Egykori és mai benyomások rakódnak egymásra a ciklus további szövegeiben: „Látod azt a / színt? Érzed ezt az illatot? Ami, lehet, már rég nincs / is, amit már csak a képzeletem idéz.” (Magyarázok) A kettő közül az első alciklus is a Vak visszhang címet kapta. Versei a védett vidékig vezető utat és annak lelki vetületeit rögzítik: „Mint az öreg fák törzsén, nyers baltarovátokból / kicsorgó mézédes nedv: fák édeskés vére. […] bekúszik […] a számig valamilyen szúrósan édes lé.” (Fák vére).
Fekete Vince a második alciklus (Védett vidék) első versének (Holtszezon) természetvédelmi területen található tavánál leli meg a régen vágyott, keresett helyet, a „csendes, mélyen lüktető nyugal[o]m”-at. A „tiszta, áttetsző tótükör” a legalkalmasabb arra, hogy benne saját, valódi képét láthassa, találkozhasson önmagával. A vers motívumai (egy valós út leírása) később visszaköszönnek az Olyan érzés című cikluszáró műben. Itt is hasonló élmény éri barangolása során, de most a vidék bemutatásán túl leírja az őt ért benyomást: „a nyugalomnak, / a szépségnek ezt a kábító, édesen csorgó, hűsítő / és frissítő, mézédes nedvét.” Itt is az önmagára-találás egyik formáját látjuk, a környezet érzékszerveken át ható szépségében történő feloldódódást. Ez pedig a megsemmisülés érzését kelti. Hát ilyen is lehet a halál, amire még nem készült fel!?
Úgy tűnik, hogy az úton társa is akad a lírai énnek, akivel a későbbiekben drámaian leszámol, de előbb egy-egy elejtett megállapítással nyilvánvalóvá teszi, hogy lélekben készülődik az elválásra. Ki lehet a társ, aki már betöltötte szerepét? Gyanítjuk, hogy a fiatal én hallgat el benne. A Mustízű dél finoman erre utal: „A nap már a messzi / dombok fölött. […] Mustízű dél. Fiataloké.” Vagyis az élmény már nem az övé; fiatalsága már elmúlt.
Az elválás több versben visszatérő motívum. A hallgatás mint a rozsda a kommunikáció teljes hiányáig vezető utat mutatja, a szótlanság stációit: a merev figyelemtől a révületen át a szem eltompulásáig. A Világvégi partban csak egy hasonlat erejéig jelenik meg a kegyetlen vég: „Csak a teste / lett olyan, mint tengernyi homokban fuldoklóé”, magát a homokba fúlást, a teljes elnémulást a Futóhomok írja le. A Magával visz című vers a hátramaradó fél cselekvésnélküli, mégis aktív részvételét ecseteli a fulladásos megsemmisülésben, az örökre elhallgatásban: „tudja […] / hogy ő kimenthetné, / de nem teszi.” A Csak a felszín látszólag másról beszél, utolsó mondata mégis a következő stációt mutatja: „És mintha mi sem történt volna – / csak a felszín, a homok, a víz.” Az Egy hajó barázdái pedig a másik nyom nélküli eltűnését rögzíti, a felismerést, hogy az egykor történt dolgokhoz nincs visszaút.
A kötet saját, primer élményeket tartalmazó költeményei mellett olyanokat is találunk a harmadik ciklusban, amelyek a nagy elődök – Babits, Kosztolányi, Radnóti – verseire írt parafrázisoknak tekinthetők, s amelyekkel írójuk belehelyezi magát az irodalmi hagyományba. A legerőteljesebb talán a Lövétei Lázár Lászlónak ajánlott Film című, amely Babits Ősz és tavasz közöttjére játszik rá. A formája, témája, képei, mind a babitsi létösszegzést idézik, bár a híres sor („Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”) nem jelenik meg, pusztán érzetében van jelen: „tiszta cipők készenlétbe téve, / s rajta a föld két méternyi mélye.”
Az utolsó fejezet címe (Füvekben, fákban) arról árulkodik, hogy a halál felé lépdelő lírai alany mégis keres valami feloldást a végleges elmúlás, a nyomtalanul eltűnés problémájára. Egyetlen, több oldalon át íródó hosszú vers az egész ciklus; vegyes gondolatait, sorait az elmúlásról többször újraszerkeszti benne. Van, ahol kozmikus méretet ölt saját halála, melyet a kitágult tudat teremt: „Taszítva-vonva mossák / arcomat égi spongyák / […] micsoda felségvizeken / száguldozol uram velem / […] árva deszkaszál lebeg velem.” Ugyanakkor e magasságok mellet a legmélyebb mélységek is megjelennek: „éj borul rád hajnalig / jó mélyen földalatti / párnán / kies pihenés / vár már.” E kettősség – a fenn és a lenn – a halál után is része az embernek Fekete Vince költészetében. Ugyanakkor végtelen világok sorát is láttatja az anyag állandó körforgásában, amikor az emberi test átlényegüléséről ír. A romlandó test észrevétlen válik részévé a látható, érzékelhető világnak: „lobbanó fény egy kiürült házban / úgy lenni csak a füvekben fákban.” És mindezek mellett megjelenik a kimondhatatlan, megnevezhetetlen egzisztenciális félelem a mélyről fakadó, ősi, fenyegető emberi rémület archaikus képeiben: „riadnak lengnek lelkemen az árnyak / félelmek falkái / rossz felem mardosó farkasai.” Aztán eljut az űrbe – a józsefattilás szélben –, ahol már nem is használhat jelzőt, mert nincs tudása a halálról. Egyszerűen: „indulsz a semmilyenbe.” Ugyanakkor meglátja a test anyagának és az emberi szellem továbbélésének lehetőségét: „úgy lenni a füvekben fákban / versekben és metaforákban / mint a lehelet vagy a lélek.”
A kötet felkavarja az olvasót – ahogyan a költő a gyermekkor primer élményeit idézve, újrafogalmazva keresi a választ a lét végső kérdéseire. A világ ugyanis ebben a korai életszakaszban még nem annyira az értelmen, hanem sokkal inkább az érzékszerveken keresztül hat és üzen, miközben maradó nyomokat hagy bennünk, amiket az évek hordaléka fokozatosan elfed ugyan, ám ezek a versek az ismerősség érzetét keltve képesek újra feltárni a rejtett ösztöntartományt, a belső védett vidéket.
Fekete Vince érzékeny költő, aki elszántan, sok munkával fedezi fel saját magát – és sikerül szavakba öntenie az alig megfogalmazhatót, legyen az akár a legvégletesebb egzisztenciális félelem.
(Erdélyi Híradó Kiadó–Ráció Kiadó, 2010. 88 oldal)
Megjelent a Tiszatáj 2012/7. számában
