04.06.
| Bálint Ádám: Fóliók >>>
03.19.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
03.17.
| Tudományos zsebsorozattal szórakoztatja közönségét a Grand Café >>>
03.16.
| Homo Ludens Project feat. Góbi Rita Társulat: Az érintés dicsérete >>>
03.13.
| Új koncertfelvételekkel nyitja meg médiatárát a hosszú hétvégére a 16 éves Müpa >>>
02.20.
| Kurtág 95: élőben közvetíti a zeneszerző születésnapi koncertjét a Müpa >>>
02.25.
| Duda Éva Társulat: Prizma >>>
02.18.
| Az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvényei a Magyar Széppróza Napja alkalmából >>>
02.16.
| Homo Ludens Project – Beszélgetés Dr. Beck Zoltánnal, Dr. Kelemen Zoltánnal, Orsós Jánossal >>>
 TiszaLINE Szalon

04.28.
| Előkerültek Pilinszky álmai >>>
04.27.
| PesText 2021 – Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázat >>>
04.26.
| A nomádok földje kapta a legjobb film Oscarját >>>
04.03.
| Milan Dunđerski ifjúsági költészeti díj >>>
03.19.
| Sziveri-díj, 2021 >>>
02.04.
| A Szépírók Társaságának felhívása >>>
12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>

Borsi Bálint, Fekete Vince, Fellinger Károly, Gerevich András, Jász Attila, Kiss Anna, Markó Béla, Siska Péter, Szálinger Balázs, Veszelka Attila versei
Grecsó Krisztián, Petrik Iván prózája
„Hogy, ha a csend…” (Szabó Csaba Hölderlin-nyersműfordításai és kommentárjai)
Tanáralakok Németh László, Márai Sándor műveiben (Ifj. Sipka Sándor, Szilágyi Zsófia tanulmányai)
Tiszatáj Diákmelléklet, újra: Hansági Ágnes: Mit jelent ma Jókait olvasni?

>>>

MEGJELENT AZ ISKOLAKULTÚRA 2021/2. SZÁMA
A koronavírus-járvány következtében Magyarországon – ahogyan a világ jelentős részén – számos tanulónak kellett és kell otthonról tanulnia IKT-eszközök és az internet segítségével 2020 tavaszától hosszabb-rövidebb megszakításokkal. Az ezzel kapcsolatos kihívások és lehetőségek áttekintése – akár még a hátralévő tanév szempontjából is –  hasznos lehet, és hosszú távon egészen biztosan elengedhetetlen, hogy szisztematikusan értékeljük az online oktatás során szerzett tapasztalatokat […]

>>>

Georges Didi-Huberman: Kérgek
2016.07.28 - tiszatáj

 

 

 

 

 

 

A 2015-ben Theodor W. Adorno-díjjal kitüntetett Georges Didi-Huberman (1953) francia filozófus, művészettörténész, a párizsi EHESS (Társadalomtudományi Egyetem) professzora. Fő kutatási területe a kép esztétikája, a képelmélet, az ikonográfiai hagyomány alkalmazhatósága, a képi fordulat, a művészettörténet és művészettudomány módszertana. Magyarul eddig Csillagrepedés / Beszélgetés Hantaival című kötete jelent meg (Ford. Seregi Tamás, Műcsarnok Nonprofit Kft., Budapest, 2013), il­letve részletek A hisztéria feltalálása című könyvéből (Enigma Hisztériák című száma, Ex Sym­po­sion). A Kérgek című kötete 2011-ben jelent meg a Les Éditions de Minuit-nél.

 

1. Ecorces de Birkenau copie NB

Három apró kéregdarabot helyeztem egy papírlapra. Néztem őket. Néztem őket, miközben arra gondoltam, a nézés talán majd segít kiolvasni valamit, ami sosem volt megírva. Úgy néztem a három apró kéregfoszlányt, mint egy ábécé előtti írás három betűjét. Vagy, talán, mint egy megírandó – de vajon kinek megírandó? – levél elejét. Most látom, hogy akaratlanul is olyan irányban helyeztem el őket a fehér lapon, mint ahogyan az írott nyelvem is halad: mindegyik „betű” bal oldalon kezdődik, ott, ahol a körmömet a fa törzsébe mélyesztettem, hogy letépjem a kérget. Majd jobbra bomlik ki, mint valami nyomorúságos áramlat, egy megszakadó út: kibomló barázdák, a túl hamar szétmálló kéreg anyaga.

Ezt a három foszlányt egy fáról téptem le néhány héttel ezelőtt, Lengyelországban. Három időfoszlány. Az időm maga is foszlányokban: egy darab emlékezet, ez a meg nem írt valami, amit megpróbálok kiolvasni; egy darab jelen, itt, a szemem előtt, a fehér lapon; egy darab vágy, a megírandó levél, de vajon kinek?

Három foszlány, szürke, szinte fehér felülettel. Máris korosak. A nyírfa jellemzője. Visszacsavarodva foszlanak szét, mint egy elégett könyv maradványai. Belülről még mindig – akkor, amikor ezt írom – testszínűek. Erősen tapadtak a fa törzséhez. Ellenálltak a körmöm kaparásának. A fák is ragaszkodnak a bőrükhöz. Elképzelem, ahogy e három kéregfoszlány mindkét oldala az idő múlásával szürke, szinte fehér lesz. Megőrzöm, elrakom, elfelejtem majd őket? És ha igen, levelezésem melyik borítékjában? Könyvtáram melyik polcán? Mit gondol majd a gyerekem, amikor, halálom után, rábukkan ezekre a maradványokra?

 

2. IMG_5675 copie NB

Birkenau nyírfái: a fák – a Birken jelentése ʻnyírfa’, Birkenwald ʻnyírfaerdő’ – adták a nevét annak a helynek, amelyet az auschwitzi tábor vezetői, mint tudjuk, elsőként is az európai zsidó lakosság kiirtásának szántak. A Birkenau szóban az au végződés pontosan azt a mezőt jelöli, ahol a nyírfák nőnek, a szó tehát a hely mint olyan jelölője. De – már – a szó is jelöli magát a fájdalmat, mint ahogy arra egy barátom, akivel ezekről a dolgokról beszéltem, felhívta a figyelmemet: az au! felkiáltás németül a szenvedés legspontánabb kifejeződésének felel meg, mint az aïe! franciául vagy az ¡ay! spanyolul. Mély, gyakran borzalmas hangzása a szavaknak, amelyek könyörtelenül hordozzák gyötrelmeinket. Lengyelül úgy mondják: Brzezinka.

A nyírfák tipikus fái a szegényes, sivár vagy köves-sziklás talajnak. „Pionír növénynek” nevezik, mert gyakran alkotják az első fás növénytársulást, amellyel az erdő a rekettyés pusztát megkezdi benépesíteni. Nagyon romantikus fák, amelyek árnyékában számtalan szerelmi történet, számtalan költői elégia zajlik, például az orosz irodalomban. A birkenaui nyírfák árnyékában – ugyanazokról a fákról van szó, amelyeket lefényképeztem, hiszen a mérsékelt éghajlati területen harminc évig élő nyírfa itt, lengyel földön ellenállóbb, és száz évig vagy annál is tovább elél – visszhangzott az a több ezer dráma, amiről csupán néhány, félig kifakult kézirat tanúskodik, amelyeket a hamuba rejtettek a Sonderkommando tagjai, azok a zsidó foglyok, akiknek a holttestek elégetése volt a feladatuk, és akikre szintén halál várt.

Egy szép, júniusi napon sétáltam Birkenau nyírfái között. Nehéz volt a levegő. Meleg volt, virágzott a természet: ártatlan, nyüzsgő, csökönyösen ontotta magából az életet. Méhraj táncolt a fák körül. Szláv nyelveken a nyírfa a tavaszi megújulással függ össze, neve a fákban újra szétáramló nedvet idézi. Oroszországban június elején tartják a „zöld hetet”, amikor a nemzeti fa, a nyírfa termékenységét ünneplik. A nyírfa a kelta naptárban is az első fa: állítólag a bölcsesség szimbóluma.

Hogyan hat majd ez a fény fürkésző tekintetemre? Hogyan hat majd tekintetemre, amely – amikor már nem fürkészett többé – a földet bámulta, vagy a fák távoli csúcsa felé nézett?

 

3. IMG_5564 copie

Az ókorban, majd a középkorban a nyírfakérget írásra használták. Mindenfelé fa, tégla, cement és drótkerítés magaslik ezen a helyen, ahol egy fehérre mázolt, halálfejes fadeszka várja az idelátogatót. 1945 óta – amióta ez a figyelmeztetés már semmi azonnalit nem jelent – a fekete-fehér festék lepattogzott, mint egy nyírfa kérge. De még ma is jól kivehető, és vele együtt kivehető az idő is, amely felemésztette. Néhány eredeti szögnek nyoma veszett, nemrégiben csavarozhatták vissza a táblát korszerű csillagcsavarral.

Egy vasárnap reggel nagyon korai óráján érkeztem az auschwitz-birkenaui komplexumba, amikor még szabad a belépés – milyen különös melléknév, ha belegondolunk, pedig ez az a melléknév, amely minden pillanatban értelmet ad életünknek, melléknév, amelytől óvakodnunk kellene, ha túlságosan szembeötlő helyen olvassuk, mint például a hírhedt bejárat kovácsoltvas feliratán Arbeit macht frei –, pontosabban, amikor a látogatás még nincs kötelezően egy idegenvezető felügyeletéhez kötve. A fém forgóajtó – pont ugyanolyan, mint a metróban – egyelőre nyitva állt. A több száz audio guide mind sorban a szekrényre akasztva. A „mozgáskorlátozottak” folyosója még zárva. A nemzeti nyelvű táblák – Polski, Deutsch, Slovensky – mind elrendezve a polcokon. A Kino terme egyelőre üres.

Itt-ott újabb táblák: kis zöld nyíl a falon a forgóajtó mögött, nyíl mint felszólítás, hogy ne térjünk el a kötelező haladási iránytól, zöld mint a nyírfalevél, vagy mint egy jelzés, hogy „szabad” az út. Táblák, hogy irányítsák az emberáradatot, mert annyira, annyira sokan vannak mindenütt. Elolvasom még a Vorsicht (ʻVigyázat!’) szót, rajta egy piros villám, amit a Hochspannung és a Lebensgefahr szavak követnek, vagyis ʻMagasfeszültség’ és ʻÉletveszély’ (amivel, természetesen, a halál veszélyét jelzik). De ez a Vorsicht szó ma egészen másképp hangzik számomra: inkább mint felhívás, hogy nézzünk (Sicht) a tér „elé” (vor), az idő „elé” (vor), sőt mintha az oka lenne annak, amit látunk (mint a vor Hunger sterben, ʻéhen halni’ kifejezésben). Ez az ok, vagy „eredeti dolog” (Ursache), amelynek folyvást a hatékonyságát kutatjuk, hogy megértsük a táborok „dolgát”.

További táblák bukkannak fel mindenfelé: síremlékek, ahogy mondják, fekete hátterükből fehér – háromnyelvű, lengyel, angol és héber – szövegek domborodnak ki. Vagy azok a jól ismert, prózaibb jelzések, mint a „belépni tilos”, a csöndet kérünk, a tilos fürdőruhában sétálni, dohányozni, ételt vagy italt fogyasztani (a képen egy hamburger és egy nagy pohár Coca-Cola látható pirossal áthúzva), ne használják a mobiltelefonjukat, ne sétáljanak bekapcsolt rádióval, ne húzzák a bőröndjüket a tábor területén, ne közlekedjenek babakocsival, bent a blokkokban ne használjanak vakut és videokamerát, hagyják a kutyát a bejáratnál.

 

4. IMG_5561 copie NB

Az auschwitzi tábornak ezt a barakkját kereskedelmi árusítóhellyé alakították: útikönyveket, kazettákat, tanúságtételeket, pedagógiai kézikönyveket árulnak a náci koncentrációs táborok rendszeréről. Sőt még egy elég közönséges képregény is kapható, amely, úgy tűnik, egy női fogoly és egy tábori őr szerelméről szól. Auschwitz mint Lager, a barbarizmus helye mára minden kétséget kizáróan kulturális hely lett, Auschwitz mint „állami múzeum”, és ezzel nincs is semmi baj. Az egyetlen kérdés, hogy a barbarizmus helye milyen jellegű kultúrának vált emblematikus helyszínévé.

Úgy tűnhet, egy a „barbarizmus helyének” – Auschwitz mint egykori tábor – kontextusában zajló, az életért, a túlélésért folytatott küzdelem, valamint egy „kulturális hely” – amely ma Auschwitz állami múzeumként – kontextusának a továbbélés[1] kulturális formáiról szóló vitája összemérhetetlen egymással. Pedig igenis összemérhetők. Bizonyos kultúra tette ugyan­is lehetővé a barbarizmus helyét – hiszen mindazok, akik több millió ember életének megtagadásán munkálkodtak, fizikai és szellemi erőfeszítés árán gondolták ki, szervezték meg és működtették ezt a helyet –: egy bizonyos antropológiai és filozófiai kultúra (például a faj), politikai kultúra (például a nacionalizmus), sőt esztétikai kultúra által (ami miatt lehetett például olyat mondani, hogy az egyik művészet „árja”, míg a másik „degenerált”). A kultúra tehát nem hab a történelem tortáján, hanem még mindig és továbbra is olyan összeütközések helyszíne, ahol döntésekben és tettekben, bármily „barbárok” vagy „primitívek” is legyenek azok, maga a történelem ölt alakot és válik láthatóvá.

 

5. MG_5576 copie NB

A szögesdrót közelében sétáltam, amikor leszállt mellém egy madár. Pontosan mellém, ugyan­akkor: a másik oldalra. Lefényképeztem, gondolkodás nélkül, bizonyára megérintett a kerítésre fittyet hányó állat szabadsága. Bizonyára átsuhant az agyamon Eva Bulová 1942-es, pillangókat ábrázoló rajzainak emléke is, a tizenkét éves kislányé a theresienstadti táborból, akinek 1944. október elején itt, Auschwitzban kellett meghalnia. De ma, ahogy nézem a képet, teljesen más dologra leszek figyelmes: a háttérben a tábor magasfeszültségű szögesdrótja fut, a fém már sötétlik a rozsdától, és másképpen „csavarodik”, mint az előtérben futó párja. Az utóbbi – világosszürke – színe értésemre adja, hogy nemrég húzták fel.

Összeszorul a szívem, ahogy megértem ezt. Ez azt jelenti, hogy a hátsó szögesdrótot Auschwitz mint a „barbarizmus helye” (a tábor) állította fel az 1940-es években, míg az előtérben láthatót Auschwitz mint „kulturális hely” (a múzeum) húzta fel nem olyan régen. Milyen okból? Így akarták irányítani a látogatók áradatát, szögesdrót mint couleur locale? „Felújítani” szerették volna a kerítést, amely tönkrement az idővel? Nem tudom. De azt érzem, hogy a madár két, félelmetesen különváló temporalitás közé szállt le, tér és történelem egyazon parcellájának két, alapjaiban eltérő felhasználása közé. A madár – tudta nélkül – barbarizmus és kultúra közé szállt le.

 

6. IMG_5558 copie NB

A híres „kivégzőfal”, Auschwitzban, a 10-es és a 11-es blokk között található. Az utóbbi földszintjén rendeztek be egy kisebb SS „szolgálati termet”, amely a katowicei Gestapo büntetőbíróságaként működött, valamint helyiségeket, ahol a foglyok a kivégzésüket várták: ezek, mint mondják, „rekonstruált” helyiségek. Az alagsorban voltak a Stammlager vagy ʻfőtábor’ börtöncellái (a Stamm szó valójában a fa törzsét jelenti, így valaminek a lényegét vagy a genealógiai kapcsolatát jelzi, mint a der Apfel fällt nicht weit vom Stamm kifejezésben, ʻnem esik messze az alma a fájától’). A fal tetején még látni a fűtés csőrendszerének maradványait. Látni a szűk cellákat is, ahol a foglyok, megfosztva mindentől – élelemtől, levegőtől, fénytől –, éhen és szomjan haltak.

A „kivégzőfal” (Erschiessungswand), amelyet „halálfalnak” is hívtak, valójában fekete színű volt. Cement-, homok- és fatáblákból állt, olyan anyagokból, amelyek megakadályozzák a golyók visszapattanását. Ez a fal, amelyet most látok – ahová egyesek fehér kavicsot, mások sírkoszorút, művirágot vagy vallásos képet helyeztek –, egy bevonatba, gipszbe vagy folyékony cementbe kevert, szürke szálakból álló építmény. Mint valami szigetelőanyag vagy talán színházi fal. Fájó érzés – hiszen itt egyetlen felirat sem tájékoztat annak a valóságáról, amit látok –, hogy Auschwitz falai nem mindig az igazságot mondják.

Fájó érzés látni a tábori blokkokat – a 13-astól a 21-esig – „nemzeti pavilonná” alakítva, mint a Velencei Biennálén, amelyet éppen akkor tartanak, amikor bejárom ezt a helyet. A falak itt még inkább hazudnak: amint a blokk belsejébe lépek, semmit sem láthatok abból, amilyen valójában volt egy blokk, mivel az egészet kiállítótérré „alakították”. A lengyel pavilon a nagy oktatótablóival és a nemzeti nyomatékkal; az olasz pavilon belső, csavaros felépítése, mintha dekoratív képzelőerőre lenne szükség a történelmi üzenet közvetítéséhez; a francia pavilon „forgatókönyvével”, amelyet Annette Wieviorka jegyez, „színpadtechnikájával”, „írásmódjával”, a falon kirajzolódó, felesleges árnyalakjaival, Christian Boltanski művét imitáló installációjával és Claude Lanzmann Shoah című filmjének hirdetésével. Nagyobb szükség van Annette Wieviorka könyveire a könyvesboltban vagy Claude Lanzmann filmjére a mozitermekben, mint valaha. Minden kulturális hely – könyvtárak, mozitermek, múzeumok – a világ bármely tájáról hozzájárulhat Auschwitz emlékezetének megalkotásához, ez magától értetődik. De mi a helyzet abban az esetben, amikor Auschwitznak éppen a saját maga helyén kell elfelejtődnie ahhoz, hogy olyan fiktív hellyé váljék, amelynek feladata az Auschwitzra való emlékezés?

 

7. IMG_5757 copie NB

Birkenauban teljesen más a helyzet. Itt szinte már nem is léteznek falak. De a méret nem hazudik, és hallatlan erővel – a sivárság, a borzalom erejével – ragad magával. A föld sem hazudik. Míg Auschwitz egyre inkább elmúzeumosodik, Birkenau alig több egy régészeti lelőhelynél. Legalábbis ez tűnik elő, amikor a még megmaradt látnivalót nézi az ember, ott, ahol szinte minden elpusztult: például a megtört, megtépázott, bemetszett, szétnyílt föld esetében. Repedezett, hasított, sebzett föld. A történelem által szétzúzott, porrá aprított föld. Üvölteni való föld.

Egy ilyen hely azt várja látogatójától, hogy időnként elgondolkodjék saját nézésének aktusán. Észrevettem, egy idő után, hogy testemnek egy bizonyos tartása – alacsony termet, bármiféle szemüveg dacára is rövidlátó szem, egy bizonyos alapfélelem – arra ösztökélt, hogy inkább a földön található dolgokat nézzem. Valami bennem maradhatott egy nagyon régi – talán helyesebb lenne úgy mondani: gyerekes – félelemből, hogy elesem. De egy bizonyos szégyenre való hajlamból is, ezért egyenesen nézni számomra sokáig ugyanolyan nehéznek – valóságos bátorság kellett hozzá –, mint amilyen megkerülhetetlennek bizonyult. Ennek következményeként, szinte természetes módon, kialakult bennem egy olyan észrevehetetlen gesztusrendszer, amely sokkal inkább összpontosítja, mintsem tágítaná látómezőmet. Így aztán felvettem a szokást, hogy átalakítsam ezt a dolgokkal szembeni általános félénkséget, ezt a menekülésvágyat vagy késztetést, hogy fenntartsak egy örökös, lebegő figyelmet mindannak a megfigyelésére, ami a földön található: az első dolgok, amelyeket meglátunk; dolgok, amelyek az „orrunk előtt” hevernek; földhözragadt dolgok. Mintha az előrehajlás, hogy jobban lássak, abban segítene kissé, hogy jobban végiggondoljam, amit látok. Birkenauban a történelem bizonyára erősebben nehezedett a vállamra, ami a szokásosnál kicsit jobban hajlított a testtartásomon, és döntötte előrébb a fejemet.

 

Copie de 8

Birkenauba mentem tehát. Mint oly sokan – a több ezer turista, több ezer zarándok vagy a néhány száz túlélő, illetve a magukat olykor túlélőknek képzelő turisták –, magam is „meglátogatom” az ember ellen elkövetett emberi gonoszság jelképes középpontját. Mi értelme ennek? És mi értelme megírni? Hiszen oly sokáig nem éppen arról voltam meggyőződve, hogy mindez elképzelhetetlen számomra? Miközben olyan egyszerű repülőre szállni Varsóig, elvonatozni Krakkóba, buszra szállni Auschwitzig, majd eljönni a múzeumi kisbusszal Birke­nauba. Bár a holokauszt halotti nyilvántartásaiban mintegy nyolcszáz Huberman nevű személy szerepel, én nem „visszatérek” Auschwitz-Birkenauba, mint ahogy azt jogosan mondja Paula Biren, a tábor egyik túlélője Claude Lanzmann kamerája előtt: „Akartam, sokszor. De mit látnék? Hogyan nézzek szembe ezzel? Hogyan térhetnék vissza, oda, látogatóba?”

Átléptem tehát a kapun, amely egykor a pokolba vezetett, és amelyen túl ezen a vasárnap reggelen olyan békés és csöndes volt minden. Felmentem a legnagyobb őrtoronyba. Lefényképeztem a szelekciós rámpára néző ablakot. Henri barátom, kísérőm – akinek rendíthetetlen szelídsége miatt szántam rá magam végül, hogy megtegyem ezt az utat – állította, hogy hallotta, amint azt mondom: „Ez elképzelhetetlen.” Ezt mondtam, természetesen, ezt mondtam, mint mindenki más. Ugyanakkor, ha tovább kell írnom, néznem, kereteznem, fényképeznem, mutatnom a képeimet és végül végiggondolnom mindezt, azt pontosan azért teszem, hogy kihangsúlyozzam egy ilyen mondat hiányosságát. Inkább úgy kellene mondani: „Elképzelhetetlen, tehát el kell képzelnem, mindennek ellenére.” Hogy legalább valamit, legalább a legkisebb részét elképzeljük annak, amit tudhatunk.

Néztem, elképzelhetetlen volt, ugyanakkor annyira egyszerű is egyben. Ahogy észrevettem, ott, a szelekciós rámpát – a szemközti úton egy csoport szétszóródott látogatóval –, átéreztem az egykori valóság elképzelhetetlenségét (a szelekciók tragédiáját), miképpen az egykori nézőpont elképzelhetetlenségét is (ahogy az SS-őr, ugyanebből az ablakból, szemmel tartja az eseményeket, hogy minden rendben zajlik-e). Ami elképzelhetetlen, az a lehetetlenség, hogy az áldozatok világosan maguk elé képzeljék az elkövetkező néhány percet, amely beteljesíti – felégeti – sorsukat. Vagy az SS-őr tagadása, hogy emberként képzelje el ezeket a férfiakat, nőket, gyerekeket, akiket a távoli magasból figyelt. De ma, számomra ezen a papírlapon, bárki számára egy történelemkönyv előtt vagy Auschwitz területén, muszáj nem leragadni a képzeletnek eme végességénél, amely végesség – a hazugságokon és a brutalitásokon keresztül – épp a náci megsemmisítő rendszer egyik legnagyobb stratégiai erejét képezte.

 

Copie de 9

Onnantól kezdve gyakorlatilag vaktában fényképezni kezdtem mindent. Először is valamiféle sürgető érzés hajtott előre. Azután pedig nem akartam ezt a helyet jól körülhatárolt tájképek sorozatává alakítani. Végül, bármiféle precíz komponálás gyakorlatilag – technológiai értelemben – tiltva volt számomra, ugyanis a déli nap nyomasztó fénye – amelynek erejét vagy inkább ólmosságát a felhők mintegy kiemelték az égen – meggátolt abban, hogy bármit is ellenőrizzek a digitális gépem apró képernyőjén.

De mi a horizont Birkenauban? Mi a horizont egy olyan helyen, amelyet azért hoztak létre, hogy minden reményt elpusztítson? A horizont először is ez a sivár pusztaság – ma sivár, akkor zsúfolásig telve halálra rémített emberekkel –, amelyet az őrtornyok fognak közre. Messze, a távolban, az erdő fáinak lombkoronáiból egy egyenes rajzolódik ki. Ehhez meg kell kísérelni a legtávolabbra szegezni a tekintetünket, túl a tábor elektromos kerítésén: arra a helyre, amelyet – mint mondják – a természet „újra birtokába vesz”, ahol létezik jog az emberek számára, amelynek tagadását éppen ez a hely oly sikeresen vitte véghez. De a horizont itt legelőször is a szögesdrót vízszintes vonalai – körülbelül mintegy húsz soron –, amelyek, bárhol is vagyunk, szemmagasságban kerítik be a látványt, csakúgy, mint az életet.

Szögesdrót húzza, vonalazza, karistolja, satírozza, karcolja az egész teret. A vízszintes vonalak, ellentétben a fényképezőgép optikájának perspektivikus egyeneseivel, nem azt segítik elő, hogy az ember bemérje magát, hanem hogy mindenről lemondjon. Ez a horizont tehát túl van minden irányon és iránytalanságon. Ez egy hazug horizont, ahol a messzeségre való nyitás a szögesdrótok kíméletlen határvonalába ütközik. Egy börtönnel ellentétben – amely, elméletileg, egy jogilag meghatározott tér, és amelynek határvonala átlátszatlan falakban materializálódik – a birkenaui tábor a jog tagadásában annál is inkább zárt, hogy kifelé vizuálisan „nyitott”.

Ma, amikor szinte már minden elpusztult – nevezetesen a krematóriumok, amelyeket az SS-ek robbantottak fel 1945. január 20. és 22. között, pontosan a Vörös Hadsereg első katonáinak 27-i érkezése előtt –, sokkal inkább a még mindig meglévő fabarakkok, a kimagasló kerítéspóznák és a lerombolt épületek maradványai jelentik Birkenau horizontját. Ezért bír olyan különös fontossággal a föld az idelátogató számára. Egy régész szemével kell nézni: a vegetáció hatalmas emberi mészárlás nyomait őrzi; a négyszögletes alapok és téglahalmok a tömeges elgázosítás egész borzalmát magukon hordozzák; az abnormális helynevekben
– mint „Kanada”, „Mexikó” – rejlik a matériaként, átalakítandó hulladékként kezelt emberiség racionális feldolgozásának egész őrült logikája; a békés, mocsaras felületeken hevernek a megszámlálhatatlan meggyilkoltak hamvai.

Marczisovszky Anna fordítása

 

[1]   Georges Didi-Huberman különbséget tesz ʻtúlélés’ (survie) és ʻtovábbélés’ (survivance) között, erről lásd még Georges Didi-Huberman, Essayer voir, Les Editions de Minuit, Paris, 2014, 19.

 

(Megjelent a Tiszatáj MÚZEUM – intézmény, idea, ideológia című összeállításában a 2015/12. számban)


Címke: , , ,
2021.05.04 - tiszatáj

Jóllehet 1901-ben Párizsban modern esztétikai kurzusokon vett részt, a festészet és a művészettörténet területén Apollinaire autodidakta volt. Ám kitűnő ízléssel, ösztönösen ráérzett minden újra, azonnal meg tudta ítélni valamiről, hogy az valódi érték vagy sem. Úgy érezte, hogy küldetése van, támogatnia kell azokat a művészeket, akik egyfajta új esztétikát képviselnek a szokványos, idejét múlt festmények alkotóival szemben […]

Tovább olvasom >>>
2021.05.02 - tiszatáj

A címmel kapcsolatban sok mindenre asszociálhat az ember. Többek között Szabó Magda Az ajtó c. regénye, illetve színpadi változata is eszünkbe juthat. A címbe emelt tárgy ráadásul ősi szimbólum is, és a mögötte meghúzódó valóság titkai mindig izgalmasak. Az ajtó mögött ott lehetnek a múlt emlékei, vagy éppen olyan dolgok, amelyek nem tartoznak a külvilágra. Gömöri György kötetcímadó verse is számos értéket rejt… – BAKONYI ISTVÁN KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.05.02 - tiszatáj

GÖMÖRI GYÖRGY: ERDÉLYI ARCOK
Gömöri György hatvan év költői terméséből válogatta össze azt a három tucat verset, amelyek elszakíthatatlanok Erdélytől, pontosabban szólva Erdély atmoszférájától, történelmétől, a magyar szellemi életben betöltött szerepétől, illetve az ott élő magyar kisebbség helyzetétől. A jól átgondolt kötetkompozíció kétséget sem hagy a költő személyes kötődése felől, ám nem csupán Gömöri Erdély-képét ismerhetjük meg a verseken keresztül… – BARÁTH TIBOR KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.29 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS PÉTERFY GERGELLYEL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL
Az Akadémiánk online folyóirata, a Felhő Café biztosít bemutatkozási, publikálási lehetőséget a hallgatóknak és a lap Facebook-oldala élő adásokhoz, beszélgetésekhez, felolvasásokhoz nyújt több tízezer olvasót elérő felületet. Rendszeres kapcsolatban vagyunk kiadókkal, a végzett hallgatóink köteteit kiajánljuk, több végzett hallgatónk kötete jelent már meg a Librinél, az Álomgyárnál és a Kalligramnál… – PÁNCZÉL ANDRÁS INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.27 - tiszatáj

SZANISZLÓ JUDIT: LELI ÉLETE
A regény felütése úgy szól: „Egy fotó leírása következik”. De a fotók sokszor hiányoznak, a hangfelvételeket tartalmazó kazettákra pedig popslágereket vettek rá. Pontosan ez a nemrögzítettség, ez a hiány biztosítja a családregény megírásának lehetőségét: fotók és hangfelvételek véletlenszerű sorrendben, amelyek nem a referencialitásból merítik hitelüket, hanem abból, hogy az elbeszélő számára ugyanabban a „dobozban” foglalnak helyet, vagy foglalnának helyet, ha léteznének… – BOCSIK BALÁZS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.23 - tiszatáj

AZ IFJÚ NYOMOZÓ
Amennyire könnyednek tűnik a plakát, netán a cím alapján, olyan megkapó és rejtett tartalékokkal bír Evan Morgan bűnügyi mozija, 2020 egyik legnagyobb meglepetéssikerét eredményezve… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.23 - tiszatáj

Székely Örs kapta idén a Makói Medáliák irodalmi díjat, amelyet 2005-ben a József Attila-emlékév alkalmából alapított Makó város önkormányzata. A díj célja, hogy Makó városa támogassa az elsőkötetes költőket, ahogyan az egykor József Attilával is történt… – JANÁKY MARIANNA INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.22 - tiszatáj

INTERJÚ JÓNÁS ZOLTÁNNAL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL 
Jónás Zoltán előadóművész, kultúraszervező, az erdélyi, felvidéki és észak-magyarországi egyetemeket összefogó Kortárs Hangon irodalmi pályázatának és műhelyének alapító főszervezője beszél a tehetséggondozásban szerzett tapasztalatairól… – PÁNCZÉL ANDRÁS INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő