04.06.
| Bálint Ádám: Fóliók >>>
03.19.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
03.17.
| Tudományos zsebsorozattal szórakoztatja közönségét a Grand Café >>>
03.16.
| Homo Ludens Project feat. Góbi Rita Társulat: Az érintés dicsérete >>>
03.13.
| Új koncertfelvételekkel nyitja meg médiatárát a hosszú hétvégére a 16 éves Müpa >>>
02.20.
| Kurtág 95: élőben közvetíti a zeneszerző születésnapi koncertjét a Müpa >>>
02.25.
| Duda Éva Társulat: Prizma >>>
02.18.
| Az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvényei a Magyar Széppróza Napja alkalmából >>>
02.16.
| Homo Ludens Project – Beszélgetés Dr. Beck Zoltánnal, Dr. Kelemen Zoltánnal, Orsós Jánossal >>>
 TiszaLINE Szalon

04.28.
| Előkerültek Pilinszky álmai >>>
04.27.
| PesText 2021 – Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázat >>>
04.26.
| A nomádok földje kapta a legjobb film Oscarját >>>
04.03.
| Milan Dunđerski ifjúsági költészeti díj >>>
03.19.
| Sziveri-díj, 2021 >>>
02.04.
| A Szépírók Társaságának felhívása >>>
12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>

Borsi Bálint, Fekete Vince, Fellinger Károly, Gerevich András, Jász Attila, Kiss Anna, Markó Béla, Siska Péter, Szálinger Balázs, Veszelka Attila versei
Grecsó Krisztián, Petrik Iván prózája
„Hogy, ha a csend…” (Szabó Csaba Hölderlin-nyersműfordításai és kommentárjai)
Tanáralakok Németh László, Márai Sándor műveiben (Ifj. Sipka Sándor, Szilágyi Zsófia tanulmányai)
Tiszatáj Diákmelléklet, újra: Hansági Ágnes: Mit jelent ma Jókait olvasni?

>>>

Mindenkit nagy szeretettel várunk a SZTE JGYPK Rajz-Művészettörténet Tanszék hallgatóinak közös ólomüveg-kiállítására
2020. november 4. 17 óra 
Tiszatáj Szalon (Szeged, Roosevelt tér 10-11.)

>>>

2016.07.21 - tiszatáj

IBOS ÉVA BESZÉLGETÉSE
DR. NAGY ÁDÁMMAL

Kezdetben csak annyit tudtam róla, hogy numizmatikus, később az is kiderült, hogy aktív muzeológusként jó kapcsolatokat ápol a magángyűjtőkkel, ami manapság nem meglepő, de ő sokkal hamarabb kezdte. Aztán hallottam, hogy jelentős himnuszgyűj­teménye van, gondoltam: kották, lemezek, mi más? Egyáltalán, hogyan lehet a himnuszt gyűjteni? Egyre kíváncsibb lettem, úgy általában a gyűjtők észjárására, a gyűjtés motívumaira és lélektanára. Dr. Nagy Ádám gyűjtővel, a Móra Ferenc Múzeum nyugalmazott történészével, a Magyar Numizmatikai Társulat és a Magyar Éremgyűjtők Egyesületének tagjával beszélgettem gyűjtőkről és gyűjteményekről.

– Ön talán nem is tekinthető teljesen civil gyűjtőnek, hiszen évtizedekig dolgozott múzeumban. Ez befolyásolta a privát szenvedélyt, vagy fordítva történt?

– Sokkal hamarabb kezdődött, már gyerekkoromban. A családban nagyapám volt a gyűjtögető, ő oltotta belém az érdeklődést. Mondhatni „mindenevő” volt, egyként érdekelte az ex libris, a bélyeg, a numizmatika, a képeslapok, és megannyi más. Ezek közül én csak a numizmatikát folytattam, bélyeggel nem foglalkoztam, képeslappal igen, mert az jött a postán, és nem volt szívem kidobni, mint ahogy semmit nincs szívem kidobni a mai napig, hiszen a gyűjtés életforma, ami sajátos lelkületet igényel, s a gyűjtő nem is tudja másképp nézni a világot. Gyerekkoromban persze nem volt forintom arra, hogy régi pénzt vegyek, ha előkerült valami a rokonoknál, ismerősöknél, én elkuncsorogtam, később eleve nekem adták, aztán az iskolában csereberélgettünk. Ez így folytatódott a gimnáziumi évek alatt is, amikor a papám kikutatta, hogy létezik egy szervezet, ami egybefogja a pénzgyűjtőket. Írtam hát a Magyar Numizmatikai Társulatnak egy levelet, mivel azonban akkor még diák voltam, nem vettek föl, kedvezményeket viszont rögtön kaptam, például féláron juthattam a kiadványaikhoz. Jó pár évvel később, amikor Kecskeméten elkezdtem a muzeológusi pályámat, már aktív gyűjtő voltam, 1978-ban azonban, amikor átjöttem a szegedi múzeumba kifejezetten azzal a céllal, hogy rendszerezzem és fejlesszem az intézmény numizmatikai gyűjteményét, eladtam a sajátomat, még mielőtt bonyodalmak származhattak volna a párhuzamosságból.

– Jól gondolom, hogy a gyűjtés először egy spontán vágyból alakul ki, majd lassan elindul egy fordított folyamat, és a gyűjtemény kezdi nevelni a gyűjtőjét azáltal, hogy minden újabb darab újabb tudás megszerzésére sarkallja?

– Pontosan így van. Se a főiskolán és az egyetemen, sem pedig később a múzeumban nem volt senki, aki az adminisztratív teendőkön kívül iránymutatást tudott volna adni. Mindent magamnak kellett fölfedeznem, még arra az alapkérdésre is a választ, hogy különös, vagy tipikus tárgyakat gyűjtsünk-e? Ez az objektív része a dolognak, a szubjektív ugyanilyen fontos, nevezetesen, hogy minden gyűjtemény a tulajdonosa egyéniségétől, s nem kevésbé a szerencséjétől függ. Az például a saját döntésünkön múlik, hogy a gyűjteményben keletkezett duplumokat eladjuk-e, vagy elcseréljük? A szerencse viszont forgandó, nagyon sok múlik rajta, hiszen minden gyűjtő vágyik kapitális darabokra, aminek a megszerzése legtöbbször a szerencséjén múlik. Én éppen most csúsztam le egy különleges darabról, ugyanis nem rég felkerült az internetre egy 20. századi ismert fafaragótól származó díszes pásztorbot, amelyen a Himnusz és a Szózat versszakai olvashatók egy csavart szalagon, s mellette magyar történelmi arcképek helyezkednek el. A kikiáltási ára 30 000 forint volt. Tudtam, hogy ez jócskán emelkedni fog, de elszántan licitáltam ameddig bírtam, a végső, közel háromszázezer forintos árat azonban nem tudtam megközelíteni.

– Mi a különbség a professzionális, vagyis a múzeumi, és a magángyűjtés között?

– Biztos, hogy meg lehetne határozni, de nem célszerű, mert az alap ugyanaz: egy gyűjteményt kell tudatosan építgetni minél rendszeresebben, minél kitekintőbben. A célok persze különböznek, ami viszont mindkettőben közös: az értékmentés. Régebben a magángyűjtőket távol tartották a múzeumtól abból a téves szemléletből kiindulva, hogy a gyűjtő elveszi a tárgyakat a múzeumtól. Ez egy rettentő rossz felfogás volt, hiszen csupán arról van szó, hogy a gyűjtő rugalmas és mozgékony, sokkal több helyre tud eljutni, mint a múzeum. De talán még az sem túlzás, hogy a magángyűjtő többet tud foglalkozni az anyagával, mert ő mindig a közelében van, és alig várja, hogy kézbe vehesse, rendezgesse a tárgyait. A múzeumban ez nem lehetséges, hiszen ott számos egyéb feladatot is teljesíteni kell.

– A magángyűjtők státusza csak valamikor a rendszerváltás körül-után erősödött meg, előtte nem szívesen léptek nyilvánosság elé. A nyitással mindenki nyert, a Móra Ferenc Múzeumban is több olyan kiállítást rendeztek az utóbbi években, amelyek anyagába a magángyűjtők is besegítettek gyűjteményeik darabjainak kölcsönzésével.

– A régi gyakorlatban sok minden gátolta a gyűjtőket, például az a numizmatikára vonatkozó szabály, hogy aranypénze hivatalosan nem lehetett magánszemélynek, mert az aranynak nem volt szabad forgalma. Persze örökségként vagy külföldi ajándékként hozzá lehetett jutni, a gyűjtése azonban nem volt legális. Ha valaki mégis gyűjtött, listáznia kellett a tárgyait, és azt regisztráltatni a Nemzeti Múzeumban. Szóval, az 1970-es évekig meglehetősen nagy ellentartás uralkodott államilag a gyűjtőkkel szemben, hiszen még az állami sugallat is az volt, hogy az értékek gyűjtése arisztokratikus foglalatosság.

Én kezdettől fogva azt a szemléletet igyekeztem meghonosítani a múzeumban, hogy a magángyűjtőkkel kapcsolatot kell tartani. Miért ne lehetne bármilyen tárgy vagy dokumentum az ő birtokukban? Az a lényeg, hogy tudjuk, mije van a gyűjtőknek, hiszen számos értékes dologgal rendelkezhetnek. Ha mi nem figyelünk, könnyen elveszhetnek a helyi vonatkozású emlékek. A gyűjtés szempontjából nem csak az elsővonalbeli tárgyak lehetnek érdekesek, ugyanolyan fontosak a város és a régió múltját tükröző egyszerű dokumentumok is. Mivel mára beláthatatlanná és áttekinthetetlenné vált a műtárgypiac, ugyanakkor sok régi tárgy használt cikké degradálódott, még inkább nélkülözhetetlen az igényes gyűjtők értékőrző és értékmentő munkája.

– Néhány évtizede a bélyeggyűjtés olyan népszerű volt, hogy szinte mindenki környezetében akadt valaki, akinek ez volt a hobbija. A bélyegritkaság a krimiirodalomnak is kedvelt motívuma volt, a könyvekben még gyilkoltak is érte. Él-e még a bélyeghez fűződő gyűjtési láz?

– A romantikus rangját még mindig őrzi a bélyeg, de az is igaz, hogy a bélyeggyűjtők száma látványosan apadt, hiszen az 1960-as években még több százezer filatelistát tartottak számon az országban, ma jó, ha a számuk eléri az ötezret. A filatélia szerteágazó ismeretek tárháza, megvannak a maga szabályai, a speciális kutatási területei: postatörténet, bélyegtörténet, bélyegzések, díjjegyes kiadványok, tévnyomatok, stb. Régen nagyon népszerű volt például a címnyomozás, ami azt jelenti, hogy ha a borítékon hiányos volt a cím, a gyűjtő leolvasta, hogy hogyan kezelte ezt a posta, célba ért-e a levél, mert erre is volt sok példa. Voltak gyűjtők, akiket a frankírozás, a bérmentesítés érdekelt, hogy mikor, mennyiért lehetett egy levelet feladni, vagy, hogy helyes-e a portózás. Vagy ott van a bündli, ami azonos bélyegek százasával összekötözött kis csomagját jelenti, van, aki ezeket is gyűjti, olykor kiteríti és összehasonlítja a nyomatokat, mert lehet, hogy mégsem teljesen egyformák. (A pénzgyűjtőknél ez ugyanígy zajlik. Az ötven forintos érme egyik oldalán például egy kerecsensólyom ül farönkön, amelyen jól kivehetők az évgyűrűk. Ám van olyan széria is, amelyek veretein ez a motívum hiányzik.) Minél mélyebbre megyünk a filatéliában, annál érdekesebb a korabeli postakezelés. A szárazföldi kézbesítésben a lovas kocsiról áttértek a vonatra, a légipostát ballonok is vitték, majd repülők is. Külön téma a tábori posták működése és a tengeralattjárók postaforgalma a háború alatt, és még sorolhatnám. Rengeteg vonatkozása van tehát a filatéliának, ami külön-külön érdekelheti a gyűjtőket.

– Ahogy hallgatom, a nyomozás szó hamarabb jut eszembe a gyűjtői tevékenységgel kapcsolatban, mint a tudományos tevékenység. És egyre inkább úgy érzékelem, hogy a gyűjtés szenvedély, ami képes betölteni egy ember életét. Az Ön legfontosabb gyűjtési köre egészen különleges, a műfaja meghatározhatatlan, mert sokkal inkább eszme, mint tárgy, mégis kézzelfogható dokumentumok sokaságától roskadoznak a lakásban a szekrények és a polcok. Emlékszik-e arra a pontra, amikor elhatározta, hogy a himnuszokat fogja gyűjteni?

– Az impulzusokra évszámra pontosan emlékszem. Az első Erdélyben ért 1956 nyarán Tordán, amikor meglátogattuk a tágabb családot, ugyanis a szüleim onnan származnak. Én akkor tizenegy éves voltam, ekkor ismerkedtem meg a nagyapámmal is. Amikor a család összejött, sokat beszélgettünk, és engem nagyon megfogott, amikor a felnőttek arról beszéltek, hogy csak a templomban énekelhetik a himnuszt, és megsiratják. Nekem ez akkor nagyon furcsa volt, hiszen még nem értettem azt a lélekállapotot. A következő dátum 1960, ebben az évben vettünk lemezjátszót, és a papám megkért rá, hogy vegyem meg lemezen a Himnuszt. Egy további adalék az érettségit követő, 1965-ös bécsi meghívásos utazásom, ekkor már tudatos döntéssel vásároltam meg az osztrák himnuszt lemezen. Ezután mindig megkértem azokat az osztálytársaimat, akik külföldre mentek, hogy hozzanak nekem himnuszos lemezt. Az első darabok természetesen a szocialista országokból érkeztek.

– Mindegyiket meghallgatta, és mit kezdett ezzel az élménnyel?

– Hát ez az! Akkor még nem sejtettem, mennyire bonyolulttá és szerteágazóvá válik majd a gyűjtés iránya. Először még csak a kíváncsiság vezérelt, hogy a miénkkel összevetve, a többi himnusz milyen hatású? Vajon melyik, mitől olyan, amilyen? Észrevehetek-e valamit a zenében az ország karakteréről? A mai napig nem változott az a kikötésem, hogy kizárólag az adott országból származó saját felvételt veszem komolyan, mert csak ők tudják autentikusan játszani és természetesen énekelni a saját himnuszukat. A zenei élmény után jött a következő kérdés, hogy mit énekelnek? Sokat kell a szövegek után kutatni, volt, amelyiket verseskötetben találtam meg, volt, amelyiket le kellett fordítani. Később egy régész kollégától kaptam egy kiadványt, amelyikben az összes szocialista ország himnusza benne van kottával és magyar szöveggel. Ez egy újabb lökést adott, már azt is meg akartam tudni, ki írta és mikor, hogyan és mikor lett hivatalos, a gyűjtői irány folyamatosan dagadt, egyre több adat kellett ahhoz, hogy tudjam, miről van szó.

– Értem a folyamatot, a lépésről lépésre szélesedő kutatói irányt, ahogy az egyik emlékanyag elvezet a másikhoz. Mennyire tágult ki a kör vertikálisan és horizontálisan?

– Kezdetben a külföldi himnuszok érdekeltek, de rájöttem, hogy a magyart sem tudom igazán, így az érdeklődésem erőteljesen a magyar himnusz felé fordult. Ehhez könnyebben is találtam forrásokat, bár azt azért meg kell jegyeznem, hogy a külföldi himnológiai szakirodalom határtalanul gazdagabb, mint a miénk. Időközben a megerősödő muzeológusi gyakorlatom is a rendszerezés irányába terelt, így a kezdetben uralkodó szerepet játszó hangzó anyag mellett egyre nagyobb figyelmet fordítottam a nyomtatványokra, azon belül is a könyvekre, a kottákra, utóbbiakból az 1850-es évek rézmetszetes kiadásaitól az egylapos nyomatokon keresztül a díszkiadásokig meglehetősen változatos és nagyszámú kollekcióra tettem szert. Szintén a nyomtatványok sorát gazdagítják a képeslapok, amelyeken arcképeket, a szerzők szülőházát, sőt hozzájuk kapcsolódó emlékműveket is reprodukáltak, s 1938-tól kezdve bélyegek is megjelentek a témában. Ezek mellett a legkülönfélébb kisnyomtatványok, többek között vonatkozó eseményekről szóló plakátok, meghívók, emléklapok, és számos egyéb, a Himnusz kultuszára vonatkozó adatokat tartalmazó papíranyag, továbbá rengeteg kiadvány, jó néhány képzőművészeti alkotás is a gyűjteményembe került. Érdekes, hogy amivel kezdtem, pont a hangzó anyag követése okozta a legtöbb beszerzési és technikai problémát az idők során, hiszen a bakelit lemezről átváltottunk a mikrolemezre, majd a CD-re, ma már rengeteg a digitális felvétel, ám nálam még VHS kazetták is szép számmal sorakoznak a polcokon.

– Mindabból, amit láttam és hallottam, úgy tűnik nekem, hogy a gyűjtéshez három dolog elengedhetetlen: idő, pénz és hely.

– Ez így van, de ezek csupán a fizikálisnak mondható feltételek, a gyűjtés motorja mindig a lelki háttér. Erre számtalan példát hozhatnék, a legérdekesebb talán egy hajdani, a két világháború között aktív budapesti postatiszt esete, aki egyedül élt mérhetetlenül egyszerű körülmények között. Amikor meghalt, az ágyában többek között középkori aranyakat és más apróbb pénzeket találtak ezrével, ugyanis ilyesmiket gyűjtött, de a szakmán kívül senki sem tudott róla. Nagyon érthetett hozzá, hiszen komoly gyűjteményeket közvetített árverező cégeknek, ebből nyerte a befektetéseihez szükséges pénzt. A hagyaték szerencsére a Nemzeti Múzeumba került.

– Viszont az Ön gyűjteményében nem a tárgyak financiális értéke a döntő.

– Én úgy szoktam mondani, hogy van gazdag és van szegény gyűjtő. A kevésbé tehetős nagyon ötletes tud lenni, mert aprólékos, sok mindent dokumentál, s e gazdagság által a gyűjteményét minőséggé emeli. A tehetős gyűjtő másképp végzi a dolgát, ő úgy fejleszti a gyűjteményét, hogy mindig tisztában van azzal az értékkel, amire kiadja a pénzt. Az én témámban nagyon ritka az olyan relikvia, mint a már említett, sokat érő pásztorbot, viszont az aprólékosságom ugyanúgy kiterjed az értéktelennek látszó, ám dokumentatív fecnikre, mint az értékesebb tárgyakra. Mindig azt mondom, hogy bármiből lehet gyűjteményt csinálni, csak kellő figyelem, ötlet és odaadás szükségeltetik hozzá.

– Nekem úgy tűnik, ennek a szenvedélyes gyűjtőtevékenységnek az Önök generációja az utolsó mohikánjai. Egyáltalán, érdekli a fiatalabbakat ez a fajta szöszmötölős, a nem befektető jellegű gyűjtés?

– A Magyar Numizmatikai Társulat 1901-ben alakult, majd 1969–70 táján szétvált a tudományos és a gyűjtői társaság. A Magyar Éremgyűjtők Egyesületben a ’70-es évek végéig körülbelül 10 000 tagig futott fel a létszám, de azóta egyre csak csökken. Ugyanazzal a problémával küzd a szakma is, meg a gyűjtői kör is, hogy nincsenek fiatalok. Kecskeméten például jövőre lesz ötven éve, hogy megalakítottuk az ottani gyűjtői egyesületet, a titkár már betöltötte a nyolcvanat, amikor még mindig nem volt kinek átadni a stafétabotot, végül egy tíz évvel fiatalabb társa vette át.

– Egyetért-e azzal, hogy a gyűjtés felelősséggel is jár, tehát, ha kulturális közérdeket szolgál, azzal is törődni kell, hogy közkinccsé váljék úgy a jelenben, mint a jövőben?

– Rengeteg rejtőzködő gyűjtő van, nem is lehet tudni és számba venni, hogy mi mindent gyűjtenek az emberek. Jómagam igyekszem közkinccsé tenni a témámat, s nem azért, hogy magamat előtérbe nyomjam, hanem hogy a Himnusz fontosságára fölhívjam a figyelmet. Írtam néhány cikket, részt veszek a témába vágó beszélgetéseken, s 1990-től, a Magyar Kultúra Napja alkalmából évente rendezek legalább egy kiállítást – mindig változó anyaggal – az ország valamely kisebb-nagyobb településén. Kecskeméten hét éven keresztül rendeztünk hangversenyeket, amelyeken alkalmanként tíz-tizenkét ország himnuszát mutattuk be. És persze a jövő! Jó lenne a gyűjteményt egyben tartani, szívesen adnám méltó helyre. A legautentikusabb otthona a még csak tervezett szatmárcsekei Kölcsey Emlékház közelében lenne, hiszen odaillene a leginkább. Annak ellenére, hogy majd’ ötven éve foglalkozom a Himnusszal, nem gondolom azt magamról, hogy a tudósa lennék. Az viszont, ahogyan bánnak vele, mélységesen felháborít. Nem tudok belenyugodni abba, milyen zenei igénytelenséggel szólaltatják meg sok helyen, s hogy közös éneklés helyett némán hallgattatják az emberekkel. De azokkal is bármikor vitába szállok, akiknek az a véleményük, hogy a magyar Himnusz pesszimista.

 

CONTINENTÁL-M h_1930k_fekete DSCF0096 (2) H_Első M Hangl Gyár_M 650_A ODEON_1911_táncosnő beolvasás0005 KF_VM_H-Sz_kotta_Liszt F_Rózsavölgyi_1892 k_01 himnusz_01

 

(Megjelent a Tiszatáj MÚZEUM – intézmény, idea, ideológia című összeállításában a 2015/12. számban)


Címke: , , , ,
2021.05.04 - tiszatáj

Jóllehet 1901-ben Párizsban modern esztétikai kurzusokon vett részt, a festészet és a művészettörténet területén Apollinaire autodidakta volt. Ám kitűnő ízléssel, ösztönösen ráérzett minden újra, azonnal meg tudta ítélni valamiről, hogy az valódi érték vagy sem. Úgy érezte, hogy küldetése van, támogatnia kell azokat a művészeket, akik egyfajta új esztétikát képviselnek a szokványos, idejét múlt festmények alkotóival szemben […]

Tovább olvasom >>>
2021.05.02 - tiszatáj

A címmel kapcsolatban sok mindenre asszociálhat az ember. Többek között Szabó Magda Az ajtó c. regénye, illetve színpadi változata is eszünkbe juthat. A címbe emelt tárgy ráadásul ősi szimbólum is, és a mögötte meghúzódó valóság titkai mindig izgalmasak. Az ajtó mögött ott lehetnek a múlt emlékei, vagy éppen olyan dolgok, amelyek nem tartoznak a külvilágra. Gömöri György kötetcímadó verse is számos értéket rejt… – BAKONYI ISTVÁN KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.05.02 - tiszatáj

GÖMÖRI GYÖRGY: ERDÉLYI ARCOK
Gömöri György hatvan év költői terméséből válogatta össze azt a három tucat verset, amelyek elszakíthatatlanok Erdélytől, pontosabban szólva Erdély atmoszférájától, történelmétől, a magyar szellemi életben betöltött szerepétől, illetve az ott élő magyar kisebbség helyzetétől. A jól átgondolt kötetkompozíció kétséget sem hagy a költő személyes kötődése felől, ám nem csupán Gömöri Erdély-képét ismerhetjük meg a verseken keresztül… – BARÁTH TIBOR KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.29 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS PÉTERFY GERGELLYEL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL
Az Akadémiánk online folyóirata, a Felhő Café biztosít bemutatkozási, publikálási lehetőséget a hallgatóknak és a lap Facebook-oldala élő adásokhoz, beszélgetésekhez, felolvasásokhoz nyújt több tízezer olvasót elérő felületet. Rendszeres kapcsolatban vagyunk kiadókkal, a végzett hallgatóink köteteit kiajánljuk, több végzett hallgatónk kötete jelent már meg a Librinél, az Álomgyárnál és a Kalligramnál… – PÁNCZÉL ANDRÁS INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.27 - tiszatáj

SZANISZLÓ JUDIT: LELI ÉLETE
A regény felütése úgy szól: „Egy fotó leírása következik”. De a fotók sokszor hiányoznak, a hangfelvételeket tartalmazó kazettákra pedig popslágereket vettek rá. Pontosan ez a nemrögzítettség, ez a hiány biztosítja a családregény megírásának lehetőségét: fotók és hangfelvételek véletlenszerű sorrendben, amelyek nem a referencialitásból merítik hitelüket, hanem abból, hogy az elbeszélő számára ugyanabban a „dobozban” foglalnak helyet, vagy foglalnának helyet, ha léteznének… – BOCSIK BALÁZS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.23 - tiszatáj

AZ IFJÚ NYOMOZÓ
Amennyire könnyednek tűnik a plakát, netán a cím alapján, olyan megkapó és rejtett tartalékokkal bír Evan Morgan bűnügyi mozija, 2020 egyik legnagyobb meglepetéssikerét eredményezve… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.23 - tiszatáj

Székely Örs kapta idén a Makói Medáliák irodalmi díjat, amelyet 2005-ben a József Attila-emlékév alkalmából alapított Makó város önkormányzata. A díj célja, hogy Makó városa támogassa az elsőkötetes költőket, ahogyan az egykor József Attilával is történt… – JANÁKY MARIANNA INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.22 - tiszatáj

INTERJÚ JÓNÁS ZOLTÁNNAL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL 
Jónás Zoltán előadóművész, kultúraszervező, az erdélyi, felvidéki és észak-magyarországi egyetemeket összefogó Kortárs Hangon irodalmi pályázatának és műhelyének alapító főszervezője beszél a tehetséggondozásban szerzett tapasztalatairól… – PÁNCZÉL ANDRÁS INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő