Fű, eksztázisban a savtól…? Fák!

KOZMIKUS KACSA

Ha valami úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy úszik, mint egy kacsa, és úgy hápog, mint egy kacsa, akkor az valószínűleg kacsa – szól a vulgárbölcseség. Szerencsére azonban élet és irodalom többnyire bonyolultabb az instant okoskodásoknál. Ám az irodalom esetében olykor az is megesik, hogy egynémely mű csak próbálja a kacsatesztre kalibrálttól bonyolultabbként feltüntetni magát. Mi van például, ha valami úgy néz ki, mint egy verseskötet, a hozzáállása a közönséghez olyan, mint a Vidám vasárnap adásaié, a szókészlete pedig mintha a Csillagászati és meteorológiai lexikonból volna összeollózva? Nos, ha az olvasmány a kacsatesztnek csak egy ilyenképpen túlbonyolított változatával azonosítható, akkor az olvasó alkalmasint Sirokai Mátyás A káprázatbeliekhez című kötetét tartja a kezében.

A káprázatbeliekhez sokat ígér. Borítószövege szerint a szerző, aki a beat tanúja, előző kötetében „minden élőben és élettelenben közös ritmust keresve a tajga mitikus világába kalauzolta olvasóit”, ebben a művében pedig elrugaszkodik, hogy „célba vegye a csillagokat”. S miután megérkezik az űrbe, ott „új nyelvet keres, amelyen egyaránt képes megidézni az égi mechanika szépségét, az emberi kozmosz sötét oldalát és az Első Föld mítoszát.” És amikor az olvasó lelki szemei előtt feldereng, miféle káprázatra volna képes egy Amundsen – Newton – Yoda mester szerzőtrió, a fülszöveg rá is segít az elvárásokra. „Szakrális science-fiction költészet teremtésének vagyunk tanúi a szerző társául szegődve ebben az űrodüsszeiában” – fogalmaz az ajánló, és ez így, megtetézve az egyértelmű utalással Arthur C. Clarke-ra, aki szigorúan tudományos alapokon nyugvó fantasztikumában végeredményben minduntalan a hit, a lét és az emberiség végső kérdéseivel foglalkozott, nem egyszer költői magasságokba emelve a prózanyelvet, elég ahhoz, hogy továbbolvasásra ihlessen minden olyan olvasót, akinek eszébe sem jutna a science-fictiont és az irodalmi értéket egymás antitéziseként értelmezni.

Aztán, amikor már az elvárások sztratoszférájában emelkednénk az űr felé, fokozatosan, de biztosan érkezik a kozmikus olvasói pofára esés. A borítószöveget ugyanis effajta felütés követi (és most engedtessék meg némi betekintés a recenzens hermeneutikai folyamatába): „Kezdetben voltak a földrakéták, melyekkel a gombák felhőinek földre vetett árnyékai között utaztunk.” Tehát kezdetben voltak. Remek, bibliás nyelvű indítás. Földrakéták – mi a szösz? Ja, az olyan, mint nálunk a holdrakéta, csak a föld a célpontja. Mármint a nagybetűs Föld. Rendben, a Földrakéta leesett. Kicsit túl sok értelmeznivaló egy kötetnyitó mondatra, de sebaj, lássuk, milyen színű felhőket hoz a következő mondatban a gomba.

„Voltak a szárnyasmagvúak, melyekkel először az ernyős magasba, majd földtávolba jutottunk.” Hogy mi? Itt jön el az a pont, amikor a recenzens, fogalma nem lévén arról, mi a T.ótfalusi K.is M.iklós-(e)t jelent az a szárnyasmagvú, segítségül hívja a google-t. Ahol három Sirokai-hivatkozást talál, azon túl pedig egyedül az Erdészeti Lapok 1996. szeptemberi számát, amelyben ez áll: „Az ellenben szembeötlő, hogy ezek a szárnyasmagvúak, gyorsan, erőteljesen és jó ideig a környezetüknél magasabbra nőnek.” És a szaklapban talált mondat eléggé metaforikus ahhoz, hogy a recenzens némi hezitálás után arra a belátásra jusson: nem ő értetlen, hanem a szerző túl okos hozzá.

A recenzens mégis tovább olvas, és ilyeneket lát: „Voltak lebegő rakéták, melyek nem hanyatlottak vissza a kupolából, és elérték a vulkánok függőleges folyosóit.” Rakéta a kupolába – rendben, a recenzens a kilencvenes évek végén már látta az ilyesmi utóhatásait Belgrádban. Függőleges folyosó a vulkánban – oké, ha a függőlegesen fordítunk kilencven fokot, akkor vízszintessé lesz, mint egy folyosó (az esetek többségében), de hogy a magma függőlegesen törjön a felszínre a vulkánban? Nos, ehhez azért valóban kozmikus szintre kellene emelni a láva-mikromenedzsmentet. A következő mondatban pedig már zöld rakétákról esik szó, ami egészen érvényes magyarázatként szolgálhatna a szerző képzettársításaira, ám a rákövetkezőkben nyomban a magzatburokban történő forgással járó súrlódás fájdalmát kezdi taglalni az alkotó, majd a minket a mennyek országától elválasztó távolságot emlegeti, amelyet megéreztünk, amikor áttörtük a magzatburkot, a fent említett rakétákkal. Hogy mi? Hogy mi? Ám mielőtt még elbíznánk magunkat azt illetően, hogy az „azt mondja, hogy aki füvezik, mennybe megy” megoldással sikerült rájönnünk, mit akart mondani a költő, az alkotó sikerélményünket egyetlen mondattal meg nem történtté teszi: „A növényi intelligencia birodalmát elhagyva sem a gombák, sem a magvak, sem a vulkánok, sem a zöld rakéták nem lehettek segítségünkre.” Rendben: a gomba se nem növény, se nem állat. A mag, az – legalábbis – olyan növényfélékhez kapcsolódónak tűnik. A vulkánnak aztán tutira köze nincs a növényhez, következésképp a növényi intelligenciához sem. És ha már a zöld rakétákról is le kell mondanunk, mint interpretációs ágensről?

Itt aztán elkél a szerzői útmutatás az önmaga olvasói kompetenciáját mind gyérebben értékelő recenzens számára. Ám a segítség nem várat magára soká: „Csak az abszolútumok, mint a sötétség, világosság és üresség.” A sötétség és a világosság mint abszolútum? Kérdezzünk meg róluk egy alaszkait télen, aztán meg nyáron. De még mielőtt tovább folytatnánk a sötét, világos és üres szőrszálak hasogatását, a költő fenyegető ujja ismét megálljt parancsol, és jelzi, tévúton járunk, amely messze vezethet onnét, ahová végül eljutni óhajtanánk: „A mindent betöltő mozgás és vonzás. A mozgás, amit léleknek, s a vonzás, amit szeretetnek neveztek azok, akik először vágtak neki a távolságnak, ami elválaszt minket a mennyek országától.” Legalább négy olyan szerzőt fel tudnék sorolni, Mátétól Jánosig, akik a mennyek országába jutásról valószínűsíthetően elsőbb kézből való útmutatással szolgálhattak, mint Sirokai, de még nekik sem volt bátorságuk két látványos egysorosban kimeríteni ezt a témát.

A kötetben aztán szó esik genetikus rakétákról, amelyeket „azért lőttek ki, hogy kiperdüljünk az emberi test gravitációs kútjából, és szabadon járjunk az űr állatai között”, arról, hogy a kontinensek valójában „roppant, mészvázas kétéltűek”, s hogy a „fügefa megidézése előhívja a szent történetét, aki az ismétlődést felismerve nem tagadta azt el önmaga előtt”, s hogy „miközben mindenki más kifelé menekült, azok találták meg a menekülés első okát, akik befelé indultak el.” Bizonyára ez utóbbiak azok, akik eljutnak A mennyek országába, amelynek a kötetben egy teljes fejezet van szentelve, s amelyről annyit kell tudni, hogy ez az a hely, ahol „az égbolt kivetítőjén kavargó abszintzöld és kobaltviola felhők” pompáznak, és savas esők, „amitől a füvek eksztázisba esnek, a fáknak pedig látomásai támadnak.” Érteni vélem én, de mégis: fű, amely eksztázisba esik a savtól…? Fák!

Mintha érezné a szerző, hogy kockázatos (avagy „robbanással születő, tágulással növekvő, szakadással hanyatló és összeomlással pusztuló”) vizeken („hatalmas hurokban”) evez („létezik, ezért minden most és utoljára van”), következésképp néha bőségesen kitér arra, hogy megrója azokat, akik útmutatását elutasítják, mindenkit, „aki nem ver hidat önmaga és az űr között, lemond arról, hogy elhagyja testét, e szerves birodalmat”, és hátat fordít annak az élménynek, melynek során „összeomlása pillanatában teste önálló sejtekre hasad, melyeknek zsibongása és acsarkodása túlterheli az idegrendszert, megrepeszti a palota boltíveit és feszes kupoláját.”

És ezennel vissza is érkeztünk a recenzió kezdetén emlegedett kupolához.

Őrült beszéd, és nincs benne rendszer – mondhatnánk. De inkább hallgassunk, mert különben úgy járunk, mint azok, akik a kiválasztottakkal ellenszegülnek: „Kezeink még a verdeső szárnyak után kapnak, mielőtt az ágak maguk közé fogadnák őket, s a szánk, ez az elhagyott barlang, még vörösen felragyog, amikor az üstökös megjelenik az égen, hogy tűzzel keresztelje meg a Földet.”

És tovább is szaporíthatnánk az előbbiekhez fogható, remek idézeteket, de nem akarjuk elvenni az olvasótól a felfedezés élményét. Ismerkedjenek meg inkább maguk – ha lelki fejlettségük éppen aktuális pillanatában érettnek bizonyulnak rá – Sirokai Mátyás verseskötetével, amely remekül érzékelteti azt, milyen volna, ha összeeresztenénk Paulo Coelhot és Zámbó Jimmy szellemét a Természettudományi kislexikonnal azt követelve, hogy költőként alkossanak remekműveket.

És még valami: a kacsa, bárhogy is néz ki, úszik, vagy hápog, mégiscsak kacsa. Csak néha kozmikus.

Haklik Norbert

_{Sirokai Mátyás: A káprázatbeliekhez}

_{Libri Könyvkiadó, 2015}

_{68 oldal, 1490 Ft}