Botos Kata: A disznó

Az öreg paraszt befelé ballagott a gyümölcsöskertből. Jókora terület, van benne szőlő, szilva, meggy, cseresznye, őszibarack, körte. Nagy ez neki – egyedül; de csinálja. Nem tudja nem csinálni. Gyerekkorában is itt kapálgatott nagyanyjával. Amit Jancsi nem tanul meg, János sose fogja megtanulni. De amit megtanult, azt nem felejti. Évtizedek teltek el, amíg a hivatalnoki lét rabságában sínylődött. A rövid, kéthetes szabadság ideje alatt ugyan szinte kivétel nélkül itt, a szőlőben voltak párjával, majd a gyerekekkel is, a hatvanas-hetvenes években. Akkor azonban már nem kellett komoly segítséget nyújtani Nagyanyónak, aki tavasztól késő őszig itt töltötte utolsó évtizedeit. A többit, fent, unokája kicsi budai kertes házban lévő parányi lakásában. Csak egy házrész volt, de kicsi kert is tartozott hozzá. A szőlőbeli tanyán megbirkózott még hetvenévesen a kapálással, csak a permetezésre, metszésre fogadott embert. Később felesben vagy inkább háromnegyedesben műveltette a kis telket egy helyi emberrel. Csupán a legutolsó években korlátozódott élete a fővárosi létre, amikor már nagyon idős és gyenge volt. De még akkor is kapálgatott a zsebkendőnyi kertben, ahol számára egy kis zöldséget, sóskát vetettek. A föld nélkül nem tudott élni.

Az öreg paraszt gondolatban újraéli az akkori nyarakat. Fiatal házasként, majd kicsi gyerekeivel is, minden reggel lementek a Tiszára. Nagyanyó kihozatott a szőlőbeli gunyhóhoz egy ismerőssel egy gyerekágyat, hisz az egyik dédunoka még járni se tudott. (Errefelé a kunyhót gunyhónak nevezik.) Alig volt 3×3 méteres a szobácska, de megaludtak benne mindahányan. Délben egyszerű kelkáposztalevessel, tarhonyás krumplival várta őket, s az milyen mennyei volt! Egy rozzant kis vaskályhán főztek, a csöve egyszerűen ki volt vezetve a pici előtérből. De még kapros túrós lepényt is sütött benne Nagyanyó! Igaz, a szomszéd Annus néni férjének szőrös subájától valami kiütést kapott a kicsi lány gyönge bőre, sokáig kellett kezelgetni aztán.

Fantasztikus volt az öreg Matyi bácsi. Híres nagy erejű legény volt, a bikával is elbánt, akár egy Toldi Miklós. Úgy is hívták: a Bikás Matyi. Ő lett később a város gulyása. A Györfösben, a Tisza ártéren legeltette a gulyát. A nagy háború után gyalog verekedte haza magát Galíciából. Sokat éhezett a gazdánál, aki felfogadta munkára, mert alig kapott egy kis szikkadt kenyérnél egyebet a nehéz napi munkához. Így hát kilopta a tyúkok alól a tojásokat, s amúgy nyersen, megette. Amikor a gazda észrevette, nagy hangon leszidta. De akkor vérbe forgó szemmel visszaszólt neki: „Megettem! Igen! És téged is megeszlek, te szar, ha nem adsz nekem rendesen enni!” A gazda rémülten hátrált, a felesége csitítgatta… Az nem volt olyan fukar asszony egyébként. Ezután azonban mindig rendes adag szalonna, kolbász volt neki csomagolva a kenyér mellé.

Náluk még a paprikás krumpliban se igazán volt kolbász. Nagyon jó íze volt így is. Igazi szegényes koszton éltek, de nem vették észre. Nem is hiányzott a hús. Ünnepnapra vett azért Nagyanyó csirkét a piacon. Micsoda leves volt belőle! Meg csirkepaprikás! Csak novemberben, szüret után ment fel Budapestre. Két kis kosarat hozott, szépen lekötve egy asztalkendővel. Egyiket a menyének, a másikat unokájának. Ebben aztán minden jó volt. Pecsenyekacsa, dió, szőlő, alma, túró. Ez volt a Katalin-napi ünnepi ebéd. A kacsa mája is benne volt. Kisütötték, és napokig eszegették zsíros kenyérrel. Most is összefut a nyál a szájában.

De nicsak: valami mozog a bokrok között! Nem hisz a szemének: egy jókora disznó! Hegyes füle, hosszúkás orra szinte vaddisznóra emlékeztet. Mégsincs kétség, házi disznó ez. Hogyan kerülhetett ide? A tanya mellett elhanyagolt föld van. Ajánlották már idős gazdájának, hogy megvennék, nem azért, mert kellene, így is túl nagy a terület, csak hogy ne csúfoskodjon rajta a gaz. Nem adta, máig. Nem csinál vele semmit, fene eszi a gyümölcsfákat benne. Vadgalagonya-sövény választja el a dzsungelt az ő szép kis virágos kertjétől, szőlőjétől. S most a malac – mert fiatal még az állat – ott tapod az ágyások között. Hogy a fene essen beléd, nem mész innen? Ki fia-borja vagy? Hol a gazdád? Eredj szépen haza! Meglóbálja kezében lévő kapáját, a disznó beszalad a dzsumbujba, át a sövényen. No, ott senki meg nem fogná. De ő egyedül meg semmiképpen.

Este a kutya nagyon ugatott a kennelben. Az nagyon akkurátusan meg van csinálva, kitörni nem tud. Dühösen ugat: lehet, hogy a malac járkál kint? Elgondolkodott: lehet vagy 70 kilós. Közben az eső is rákezdett. A százéves nagy körtefa mellé oda vannak támogatva az akácoszlopnak valók. Van egy kis akácosa a szőlőültetvény körül, egész kicsi erdő lett 20 év alatt. Még hogy tájidegen növény! Ezen a sívó homokon alig él meg valami. Az akác igen. Tény, hogy elég lassan nőtt, kevés volt az elmúlt években a csapadék. Jó, jó, hogy az akác szárazságtűrő, de valamennyi eső csak kell neki. Amióta kitört ez az éghajlatváltozás, igen száraz nyarak vannak. Mindenesetre kitermelődik a kis erdőből a pótlásokhoz szükséges oszlopmennyiség. Amikor néhány éve hidegebb tél volt, akkor sajnos, más is „besegített” a kitermelésbe. Nagyon nehéz a helyzet, nincs jogbiztonság. Se csősz, se éjjeli őrjárat. Errefelé a madár se jár, nemhogy a polgárőrség. Most azonban, kivételesen, zuhog az eső. Kiballag, megnézi, mi az ugatás oka. Jól sejtette. Ott kuporog a disznó a sátorszerűen összerakott fák árnyékában. Kicsit védenek az esőtől. Nincs szíve kihegyezett fadárdájával bántani. Olyan szomorúan néz rá… Azért elzavarja.

Másnap keservesen tapasztalja, hogy mindenfelé disznóköröm-nyomok. A kis veteményes kertben is. Csak kell valamit tenni ellene! Józan szomszéd is átlátogat: látta-e, milyen állat rongálja a kertet? Látta bizony. A szomszéd már többet tud a dologról. A helybeli kisebbség egyik nagy létszámú családja egy csapat malacot vett. Elszabadultak valahogy: úgy hajkurászták őket végül is be a helyükre. Egyet nem sikerült. Ez lenne az valószínűleg.

Az öreg paraszt elgondolkodik: egy kis ugrásra innen van a helybeli képviselőtestületi tag krumpliföldje is. Nyilván őt is zavarná, ha a disznó feltúrná. Egyébként maga is híres disznótenyésztő volt, a rendszerváltás idején azzal vált nevezetessé, hogy disznait a tanácsháza elé hajtotta, tiltakozásul valami szocialista rendelet ellen. Kikeresi a telefonszámát, s felhívja, mit lehetne tenni. Semmit, válaszolja. Ő maga is segített „Guszti bácsinak” a malacok kergetésében. Erre a szökött malacra már keresztet vetett az öreg Guszti. Ha meg találja fogni valaki, legyen vele boldog, azt mondta. Ő nem tudja befogni, próbálta. Hát akkor a magunk erejére vagyunk hagyva?

Hogy van ez? Tűrni kell a „vadkárt?” Mikor nem is vad, hanem kóbor állat… A tulajdonost rákényszeríteni, hogy tegyen valamit, nem lehet. A rendőrség? Nem az ő területük, mondják. A sintér? Nem az ő dolga, meg nem is tudja befogni. Vadásztársaság? Nem tesznek semmit, mert volt egy hasonló esetük, s az állatvédők feljelentették őket, mert kilőtték az elkóborolt állatot. Kérem, nekik el kell számolni a tölténnyel, nem lőhetik le. Mondja az öreg paraszt: de hát a XXI században vagyunk, van olyan is, hogy altatólövedék. Nem, ez itt nincs, nem megy. A tanya egy nagy alföldi város külterületén van. Senki nem illetékes… Mindenki csak vállát vonja: fogja meg és szúrja le, legyen a magáé. De hát éppen ez a kérdés, hogy hogyan? Hiszen nem tudjuk megsózni a farkát, hogy aztán megfogjuk, ha-ha. Elég mulatságos látvány, amint az öreg egy bottal, a szomszéd egy handzsárral, az unoka egy lándzsaszerű valamivel mennek disznót cserkészni. A disznó azonban eltűnt.

Másnap délután fülledt meleg lett. Neje délutáni álomból ébredve kilép az előtér ajtaján – és ott van másfél méterre előtte a disznó! Elég félelmetesnek és elszántnak néz ki. Vizet keres, mert az eresz csurgásánál ott egy vödör, tele vízzel. A tegnapi esőtől. Abból iszik. A rémült kiáltásra és az asszony hadonászására elballag. Komótosan, a szőlők sorában. Rózsaszín hátsója, mint Kucu néninek, aki sonka lábán fürödni döcög, billeg jobbra-balra. Sétál, látja, hogy ettől az asszonynéptől nem kell félnie.

Józan szomszéd délután nagy kutyáját viszi sétálni. Ők nem laknak idekint, bár van itt egy kis gunyhójuk, városi házban élnek, de a tanyánál tartanak kutyát. Nagytestű állat, menhelyről való. Már régóta etetik, minden reggel kijön a gazdája hozzá. Ha esik, ha fú. Hát nem előttük a malac? A kutya nekiszalad, belemar. A disznó dühösen szembe fordul velük. Józan jobbnak látja elvonszolni a kutyát a helyére.

Kitervelik a hadicselt. Van a nagy telken egy bekerített teniszpálya, oda kéne becsalogatni a malacot. A szomszéd visz is kukoricát neki. Csakhogy ilyen ez a kétlaki élet. Néha mégis fel kell menni a fővárosba, ott a család, meg intéznivalók halaszthatatlanul, hát másnap felautózik az öreg paraszt Pestre. Harmadnap kapja a telefont: bevált a dolog, megvan a disznó! Sikerült rácsukni a pálya ajtaját. Sietünk holnap le! – mondja a telefonba.

Egy nap múlva valóban ott is van a tanyán az öreg paraszt. Józan szomszéd keserves ábrázattal mondja: megszökött a k… disznó. Kiszakította a gyenge kerítést. Régi már, elöregedtek a dróthálót kikötő műanyagok. Megdrótozta ugyan jobb fémes anyaggal, de hát vajon bemegy-e még egyszer az a dög?

Képzeljék: bement. A kukorica becsábította. Szinte már magáénak tudta Józan szomszéd, s tervelte, mit is csinál vele. De megint csak elszökött, kitúrta magát a kerítés alatt. Most már a jegyzőt zaklatják. Ígér intézkedést – de nem történik semmi. Józan szomszéd egy bokros részre kitesz egy széket, onnan lesi éjjel a disznót. Kint alszik a gunyhójában. Csak belefészkelte magát a fejébe a gondolat, hogy de jó is lenne azért egy ilyen ajándékmalac. Már régóta rokkant nyugdíjas, az asszony munkanélküli, kicsi pénzből élnek. Lenne belőle jó disznótoros.

Telik az idő.

Már a sokadik szomszéd is tud a dologról, náluk is kóborol a disznó. Ők is valami hasonló cselt vetnek be. Etetgetik, s oda szoktatják. Két napig teljes csend van. Nem jár errefelé. Ha összeszámolják, lassan a harmadik hete keserítette az életüket. Beletörődtek a helyzetbe. Egyszer csak valami malacsivítás hallatszik. „Szerintem megfogták” – mondja a neje. Úgy is van.

A szabadság-szerető malac kalandja véget ért. A távolabbi portán volt néhány fiatalabb ember, azok győzték fizikummal a bekerített portán a malac üldözését, mígnem bekergették, betuszkolták a szállító ketrecbe. Igaza lett a városvezetésnek. Megoldották valahogy maguk a polgárok a dolgot. Bár azért ez a tehetetlenség nem válik díszére a testületnek. Ami a legviccesebb, éppen e napokban tartottak egy előadást az ősi vadfogási módszerekről a Művelődési Házban. Fényes bizonyítékaképpen annak, hogy más az élet, és más az irodalom…

Most valamelyik háznál várja egy állatokat tartó gazdánál a többi disznó közé bezárva a malac az őszt. A távoli szomszéd illemtudóan köszönve, elmesélte a történetet. Büszkén mondja: lemértük a disznót, most, és majd szüretkor ismét lemérjük. Megosztozunk a gazdával. Kifutja belőle a szüreti lakoma, bőven.