Tiszatájonline | 2016. június 22.

Pozsonyi pszicho

ONDREJ ŠTEFÁNIK: UJJATLAN VÁROS
Ondrej Štefánik regénye merészen szemtelen könyv. Egyszerre mer városregény, krimi és nemzedékregény lenni, anélkül hogy ezek közül bármely kategóriának is maradéktalanul megfelelne. Úgy városregény, hogy ha Pozsony nevét következetesen valamely másik Duna menti nagyvároséval helyettesítenénk be, és a szereplők nevét az adott nyelvi közeghez fazoníroznánk a szövegben, nemigen volna tetten érhető a turpisság. Úgy krimi, hogy nem derül ki a végén, ki a gyilkos […]

Az Ünnepi Könyvhét apropóján induló friss és ropogós GYORSREAKCIÓ alrovatunk célja, hogy a megjelenése után minél gyorsabb reakciót kapjanak az olvasók a magyar könyvtermésről. Az általunk felkért kritikusok és szépírók írásaiból így reményeink szerint mozaikszerűen kirajzolódik a könyvpiac vállaltan szubjektív képe. A Tiszatáj Online természetesen a rovatban megjelent írásokra is vár reakciókat.

ONDREJ ŠTEFÁNIK: UJJATLAN VÁROS

Ondrej Štefánik regénye merészen szemtelen könyv. Egyszerre mer városregény, krimi és nemzedékregény lenni, anélkül hogy ezek közül bármely kategóriának is maradéktalanul megfelelne. Úgy városregény, hogy ha Pozsony nevét következetesen valamely másik Duna menti nagyvároséval helyettesítenénk be, és a szereplők nevét az adott nyelvi közeghez fazoníroznánk a szövegben, nemigen volna tetten érhető a turpisság. Úgy krimi, hogy nem derül ki a végén, ki a gyilkos. És úgy nemzedékregény, hogy visszatérő szereplői túl különcök ahhoz, hogy generációjuk jellegzetes képviselőiként tekinthessünk rájuk.

A fiatal szlovák szerző regényének sokféleségét a főhős, Edo személye tartja össze. Štefánik egyetlen szereplőre tette fel az egész regényt. Kockázatos vállalkozás, mégis működik, mégpedig annak köszönhetően, hogy Edo igen emlékezetes figura. Igazi vadbarom, akit ha egyetlen szóval kellene jellemezni, akkor kétségkívül egy Simicska-vendégszöveg volna a kézenfekvő megoldás. Edo nagyjából azt csinálhat, amit akar, kötelezettségei pedig nincsenek, hiszen ő sajátos ingatlanüzletben utazik: „A szülei leléptek Prágába, és a kísérleti nevelés káros következményein kívül két lakást hagytak egyszem fiukra. A kisebbikben lakik, a nagyobbat pedig bérbe adta egy ügyvédi irodának.” Napjait a cimboráival – a maffiózó Paulival és az újságíró Peterrel – lebonyolított ivászatok töltik meg tartalommal, valamint az arra tett kísérletek, hogy végképp elidegenítse magától a barátnőjét, később pedig az, hogy ezen törekvésének sikere után se legyen híján a napi szexnek. A családalapítás fel sem merül, ugyanis azok a partnerek, akik erre hajlandóságot mutatnának, eleve diszkvalifikálják magukat, elvégre „hogy választhatna Edo a gyermeke anyjául olyan könnyelmű nőszemélyt, aki elfogadná őt a gyermeke apjának?”

Nihilizmusa mellett Edo azonban rendkívül intelligens is, és felgyülemlett szellemi energiáit azzal vezeti le, hogy Pauli és a hasonszőrűek számára szerelmes, békítő sms-üzeneteket fogalmaz, ha azok össze találnak veszni az asszonnyal vagy szeretőjükkel. Mindemellett pedig provokál, saját barátnőjétől kezdve a nyomozókon és a járókelőkön át az állatkerti látogatókig válogatás nélkül mindenkit, vérprofin, gátlástalanul és borotvaéles elmével. Eszmefuttatásai a „kihívások”, a vásárlási kényszer és a hitelfelvétel hármasságára építkező fogyasztói társadalom bírálatától a sajátos médiakritikáig terjednek – idézzük: „az újságíróknak biztos akkora értékeket dob ki esténként a geciségmérő, hogy legalább egy tonna Unicef-képeslapot kell vennetek, ha nyugodtan akartok aludni” –, és az Edo-féle észjárás logikáját mi sem példázhatná jobban, mint Beátának előadott szózata arról, mi volna a legideálisabb módja annak, hogy szétváljanak útjaik: „A szakítás egy folyamat. A szerelmünket fokozatosan kell leépíteni, különben sosem szokunk le egymásról, és életed végéig szenvedhetsz majd a hiányomtól. Nem sokkolhatjuk a szervezetünket ilyen radikális leállásokkal. Szóval most kellene egyet szeretkeznünk, de kevesebb lelkesedéssel, mint eddig. Ezt viszonylag gyakran meg kell ismételni, majd növelni kell a találkozások közötti időtartamot, és fokozatosan csökkenteni a szenvedélyt mindaddig, míg ki nem hűlünk teljesen. Így nem maradunk egymás adósai. Szisztematikusan kell elidegenednünk egymástól. Mondjuk orálisan.”

A városban azonban egyre több áldozatot szed egy sorozatgyilkos. Edo hamarosan a legfőbb gyanúsítottak egyikévé lesz, és elhatározza, Pauli és Peter segítségével ő maga füleli le a Pozsonyi Hasfelmetszőt, akiről csak annyit lehet tudni, hogy áldozatainak ujjait levágja, és előszeretettel helyes bizarr tárgyakat – például hurkát, hőmérőt, vagy bűvös kockát – a holttestek mellé. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a városban a megcsonkított holttestekkel párhuzamosan az ismeretlen eredetű plakátok is megszaporodnak, amelyek szerzője a dadaista kiáltványok és a politikai manifesztumok mellett az Instant Coelho idézetgenerátor nyelvét is folyékonyan beszéli, többek között olyan mélyenszántó igazságokat tudatva a lakossággal, mint hogy „A szakaszok száma véges. Minden másképp van. Akhilleusz azért nem éri utol a teknőst, mert nincs mit mondaniuk egymásnak.”

Edo azonban szemlátomást túl nagy fába vágja a fejszéjét, amikor felcsap önjelölt magánnyomozónak, és az egyre fokozódó feszültséget mind mértéktelenebb alkoholizálással próbálja levezetni. Így nemigen tudhatni, hátborzongató éjszakai kalandjai delíriumos látomások-e csupán, vagy ténylegesen megtörténnek, netán ő maga követi el önkívületben a rémtetteket. A rejtély a regény utolsó lapjain sem oldódik meg, de az Ujjatlan város nem is erről szól. Hanem inkább az eszement eszmefuttatásokról, a zseniálisan provokatív one-linerekről, a bölcsészzsargont és a városi szlenget teljes természetességgel ötvöző nyelvről, amely Mészáros Tündének köszönhetően magyarul is gyönyörűen sodor. Ebből a képletből pedig nem hiányzik igazán a tettes. Ugyanis amit Edo a gyilkosról ad elő egyik eszemfuttatásában, az mintha arra is választ adna, miért öltöztette Ondrej Štefánik krimiköntösbe ezt a véresen komoly(talan) urbánus szatírát: „Egy gyilkosság áldozatára sokkal inkább felfigyelnek, mint a szántóföld közepén álló óriásplakátra. Ez benne a paradoxon, vagyis… tekintettel arra, hogy egy hulla milyen hatást tud kelteni, az általa hordozott információ tulajdonképpen tárgytalan. Nem jelent semmit. Nem hordoz üzenetet. Mennyi energiát kell a gyilkosnak belefektetnie abba, hogy ne mondjon semmit! Értik? Információkat parodizál. Parodizálja ezt az egész kibaszott haszonleső, reklámokra épülő információs kort. Ez az igazság! Megyünk az agyára, mindannyian. A média, a reklámok, maguk, meg én is! Nem üzen semmit, mondanivaló nélkül öl. Mint a tetőcserép, ami váratlanul az ember fejére pottyan!”

Haklik Norbert

 

covers_388257Ondrej Štefánik: Ujjatlan város (Fordította: Mészáros Tünde)

Typotex Kiadó, 2016

421 oldal, 3200 Ft