Tiszatájonline | 2016. június 8.

Gáti István: Lehetne rend

Gáti István első kötetét évek óta várom. Nem is értem, hogy aki már több mint tíz éve rangos folyóiratokban szerepel a verseivel, ír gyerekeknek, fordít, miért váratott eddig. Vagy őt váratták? Ritka, hogy első kötetnek ennyire önálló hangja, világa van. Talán megérte eddig a háttérben, előbb az asztalfióknak, utóbb egy-egy lapnak, néhány olvasónak csiszolni-írni a szövegeket… – Kiss Judit Ágnes kritikája

Az Ünnepi Könyvhét apropóján induló friss és ropogós GYORSREAKCIÓ alrovatunk célja, hogy a megjelenése után minél gyorsabb reakciót kapjanak az olvasók a magyar könyvtermésről. Az általunk felkért kritikusok és szépírók írásaiból így reményeink szerint mozaikszerűen kirajzolódik a könyvpiac vállaltan szubjektív képe. A Tiszatáj Online természetesen a rovatban megjelent írásokra is vár reakciókat.

Gáti István első kötetét évek óta várom. Nem is értem, hogy aki már több mint tíz éve rangos folyóiratokban szerepel a verseivel, ír gyerekeknek, fordít, miért váratott eddig. Vagy őt váratták? Ritka, hogy első kötetnek ennyire önálló hangja, világa van. Talán megérte eddig a háttérben, előbb az asztalfióknak, utóbb egy-egy lapnak, néhány olvasónak csiszolni-írni a szövegeket.

Az a türelem, szemlélődő lassúság, ami lehetővé tette ezt a hosszú várakozást, a versekben is megjelenik. Gáti István költői beszélője rácsodálkozik a világra. Mintha gyerekként tenné: ítélkezés nélkül, és mintha aggastyánként: bölcsen. A házra, hogy mi mindent kibír, a benne lakók sorsát is: „Mit kibír a ház! Mennyi sorsot!/ Mennyi fajtisztát, mennyi korcsot! / Miféle fejvesztett napokat /   Takar a födém, a vakolat!” (A ház), a tárgyakra, amelyek ragaszkodnak: „A tárgyak bölcs ragaszkodása. / Lukas cipő, a régi táska, / A gyermekkor relikviái, / A gardróbpolc alatt a sámli, / Családi kép cipősdobozban, / Az évek könyvgerince hosszan.” (Reváns), vagy épp nem akarják a rendet „Hetekig van szilánk, hogyha törtél. / Söprögetsz, de órák múlva csak. / Eldugul a mosdó, búg a csap. / Fejre áll a könyvespolcon Örkény” (Lehetne rend).

Látja a körülöttünk lévő világ minden furcsaságát, sőt szörnyűségét, de belenyugvással, kicsit távolról szemléli, mintha terrárium üvege mögött vizsgálná az életet. És mindig az életet, még a halálban, vagy épp a köztemetőben is. „Hol lombos a kert fala, dália nő, / Hogy lásd, csupa élet a köztemető.” (Köztemető), egy-egy pillanatképben „Tavasz megint. Macskát fialt a pince.” (Tavasz megint).

Gáti István szereti ezt a rongyos, itt felejtett világot. Az emlékeket, ahol megjelenik az anya (Anyám és Szörény Rezső), az apa, (Túlnyomás), a nagymama Szigorú Szemüvege (A Szigorú Szemüveg), a nagyapa, akinek már idegen lenne ez a város (Hol nem volt). Alapvetően melankolikus hangját hol önironikus, hol frivol humor, máskor leheletfinom erotika ellensúlyozza. Mielőtt mennybe megyek című versét, amelyben saját életét fejti mágikusan vissza, erős belső koherenciája miatt nem is lehet részben, csak egészben idézni:

„Mielőtt mennybe megyek,
Még jöjjenek a legyek,
S a nyomukban nyüzsgő lárvák,
Hogy maszkomat szépen lerágják.
S kellene előbb az öregség,
Hogy csontjaim némán kövessék
Az osteoporosis parancsát.
Kéne a felduzzadt prosztata,
A kérdés, te hova futsz, tata?
De előbb még egynéhány betegség,
Pár ősz hajszál. Csak mozogni tessék!
Az importált családi szeretet,
A fészekből elhúzó gyerekek,
Akikhez nem árt egy házasság,
Vagy valami tartósabb kapcsolat,
De előbb egy biztos munkahely.
A vizsgadrukk, hogy megfelelj.
Valami hasznos képesség,
Mielőtt végleg szétesnék.
Kellene iskola, egyetem,
Hogy bölcs legyen majdan a tetem.
Kitűnő családi háttér,
Hogy kár legyen egyszer a srácért,
Aki még meg kell hogy szülessen.
Intézze gólya vagy Isten,
Esetleg egyszerű fogamzás.
Így már a menny is olyan más.”

Gáti István a klasszikus hagyományokon nevelkedett, visszacseng műveiből a Nyugat vagy az Újhold hangja. Jól ismeri a költői mesterséget, legyen szó elegáns rímekről vagy könnyed ritmikáról, jambusokról, daktilusokról. Az ujja köré csavarja a verssorokat: ír bravúros limericket, Bóbita-parafrázist, megírja a saját Születésnapomra című versét, harminckettedik évét köszöntve. Tud romantikus balladát költeni, letisztult dalt, vagy elbeszélő költeményt Anyegin-strófában. Mégsem lesz sem utánzó, sem ügyesen zsonglőrködő, üres szavakkal dobálózó formaművész. Megteremtett egy saját költői világot, amely számomra szorongásának és életszeretetének ambivalenciájával a kortársak közül leginkább Szabó T. Annáéval rokon.

A legerősebbnek akkor látom, amikor birtoklás és elvesztés, élet és halál, a belső és külső világ között egyensúlyozik. „Most megvan az olló, / De nincs meg a kés. / Most eltűnt a dudor, / De nincs meg a rés. / Most megvan a partvis, / De hol van a kosz? / Most mély a medence, / De nulla a hossz. / Most nálam a gyógyszer, / De semmi se fáj. / Most tiszta az ablak, / De szürke a táj”. (Keresgélő) „Amíg mi ketten az ágyon… / Valahol emberre lőnek. / Rügy fakad éppen az ágon, / Elkel a félárú szőnyeg.” (Ketten az ágyon). Költői szemlélete egyszerre modern és nosztalgikus, erotikus és éteri, sokszor gyerekszemmel néz körül, de halálba tekintő mélysége már a felnőtt férfié.

A négy ciklus közül az utolsó kettőre hat leginkább az orosz irodalom. Az Ez minden címűben szereplő Szofja Tolsztaja balladája igazi nőtörténet, az utolsó, a Postamester pedig Puskin modorában meséli Virin és megszöktetett lánya, Dunya történetét.

A karcsú kötet dizájnja internetes tartalom betöltődését idézi, a versek viszont ezzel ellentétben Csokonait, Puskint, József Attilát, Weöres Sándort.

Mikor olvasni kezdtem, először mosolyogtam örömömben az ötletes rímeken, vagy bele-beleborzongtam egy-egy képbe. Aztán sírtam. Végül irigykedtem.

Olvastam már korábban egy-egy versét, de így együtt közel harmincat, még soha. Most, az első kötet megjelenésének küszöbén azt kell, hogy mondjam: Gáti István mindent tud, amit a költészetről tudni lehet. És azt kell kérdeznem: mi jöhet még? Aztán azt: és mikor?

Kiss Judit Ágnes

lehetne_rendGáti István: Lehetne rend

Tipp-Cult Kft., 2016.

Ár: 1470 forint