Hullámzó kedélyek

A BIGGER SPLASH (2015)

Luca Guadagnino, a 2009-es Szerelmes lettem rendezője tavaly a Jacques Deray által jegyzett melodráma, az 1969-es A medence remake-jébe fogott. Ilyenkor örökké felmerül a kérdés, mi újjal tudja kiegészíteni saját ambiciózus újráját egy következő rendező. Csakúgy, mint az artisztikus produktumok zömében, a vállalás félsiker vagy még annyi sem. Nagy szerencsénkre az olasz direktor tovább jutott a szolgai leckefelmondásnál – a brit David Hockney 1967-es pop art festménye után elnevezett újradarab pimasz, váratlan pillanatokban és rendkívül szubtilisen fricskázó erotikus dráma, amely csak látszólag imitálja az eredeti francia mű (helyesebben az Alain Page-regényből sarjadt feldolgozás) fő cselekményfordulatait.

Igaz, 2003-ban Francois Ozon már kísérletet tett A medence újragondolására, és a Swimming Pool-ban valóság-fikció ellentétbe ágyazta perverz szeretem-gyűlölöm viszonyait, de még ő sem jutott olyan messzire, mint olasz auteur-kollégája. Guadagnino nagyobb csobbanása ugyanis kettős kötéssel működik, szálazása pedig még figyelemreméltóbb. Egyfelől nem több egy az eredetit hűen mímelő prototipikus remake-nél, egy szinten tartó, ha tetszik, stagnáló műnél – amennyiben a figurák négyszög-relációját, a csodálatos színészi alakításokat várjuk, netán a krimivel parolázó tűzforró melodrámát óhajtjuk, nem távozunk üres kézzel. Másfelől a Bigger Splash a kis különbségek mozija, nyomatékosan apróságok lökik előre, és az összkép rögtön valami mássá áll össze, ha icipici furmányosságok árnyalják a nagy mediterrán vidék ösztönlényeiről szóló festményt. Így a 2015-ös olasz-francia átirat szerzői remake: Guadagnino, mint rendező legalább akkora intrikus, mint Paul, Marianne, Harry és Penelope, a film centrális karakterei.

Távolról sem olyan leleményekben merül ki a mű zsenialitása, mint a baráti vacsorát rövid időre szétverő hüllő árnyékának követése, majd arcunkba csapása (utalva a lassan, de biztosan szétszakadó burzsujközösségre) vagy az egyik szereplő napszemüvegének szemszögéből vett találkozás. Sőt, nem is olyan hatás- és motívumfokozó vignettákban, mint az eredeti Romy Schneider-alabástrom Marianne David Bowie-szerű, androgün rocksztár-nagysággá duzzasztása. Guadagnino például a rá vonatkozó koncert-epizódokat sem önmagukért való látványelemekként veti be, hanem a négy főalak egymáshoz való relációját fejti ki, hovatovább, bonyolítja – Paul, Harry és Marianne „kölcsönszerelméről”, szeretőváltásáról 1969-ben pusztán elejtett megjegyzések, párbeszéd-fragmentumok árulkodtak, immár interjúval, zenestúdióval, fellépéssel spékelt csiki-csuki zajlik.

Újfent világos, a direktor a moziban központi szerepet játszó átverések, hazugságok, ármányok sűrű hálózatának érzékeltetéséért nyúl a hatásfokozáshoz. Negyedik figuraként ráadásul Penelope, a lányka alakján is óriásit csavar: míg a francia drámában a fiatal Jane Birkin a barátai és édesapja fájdalmas sorsán át vedlett reflektálatlan, fátyolos szemű naivából lassanként felnőtté cseperedő nővé, addig 2015-ben A szürke ötven árnyalata Anastasiájaként befutott Dakota Johnson egyszerre lekezelő-lézengő, forrónadrágban és melltartóban grasszáló 22 éves elkényeztetett lányka, aztán környezetét egy szempillantás alatt megtévesztő femme fatale, majd zokogó, sérülékeny ifjú nő. Lehengerlő húzás, hogy Guadagnino ráadásul egy ponton őt nevezi meg katalizátorként, szemben a Birkin-Penelope passzív karakterével, így az amerikai alakmás kiszámíthatatlan jelleme, kétértelmű viselkedése, ingázása a törékenység és a pókasszony-lét között újabb színekkel gazdagítja a filmet. Dőreség volna itt megállni: ugyancsak motívumfokozás, pontosabban A medence egyik hangsúlyos ellipszisét befedő jelenet Paul és Penelope közös légyottja – ami 1969-ben kihagyáson alapult, az a Bigger Splash-ben ábrázolt, nyílt, húsbavágó. Példaként állhat a többi szereplő is. Ralph Fiennes extrovertált, teátrális, de cserébe igen szórakoztató és egy percig sem irritáló életművészt formál a Maurice Ronet-féle, sportkocsi gázpedáljára taposó Harry-ből, aki utolsó pillanataiban levetkőzi az összes ripacskodó manírját, hogy meztelen, bánatos átlagemberként süllyedjen el a medence mélyén, Tilda Swinton pedig Marianne-ként egyszerre örvend a pantelleriai lakosok rajongásának és válik ugyancsak sebezhető, rekedt orgánumú, majd többször ilyen hangon, sokkolóan visító hústestté. Mellettük a Bikanyak sztárjaként arató Matthias Schoenaerts csupán asszisztál: noha ő is kiváló, Fiennes magánszámai, Johnson ambiguitása és Swinton viharvertsége mellett csak nyomokban képes felszínre hozni az Alain Delon-macsóimázst, és a ’69-es férfialak csúf játszmáit sem irányítja olyan biztos kézzel.

Deray nagypolgárság-kritikája finomhangolt, sejtetéseken nyugvó, a Riviérára pozícionált rege birtoklásvágyról, irigységről, párkapcsolatok szakítószilárdságáról, illetve perzselő Kés a vízben-lenyomat. Guadagnino burzsujokat pellengérre állító erotikus drámája ugyancsak atmoszférikus mű, ám hangsúlyosabban, erőteljesebben szónokol egymás meg nem értéséről, társunk átveréséről, a már szóba hozott irigységről, birtoklásvágyról, ráadásul mindezt az idegen nyelvek (olasz, angol) bábeli nem értésével, a nagybetűs Kommunikációképtelenséggel bővítve. A remake káosza egyáltalán nemcsak nyelvi zűrzavar, hanem belső kötélhúzások jelölője, a bizalom elvesztésének kiváló metaforája, a „barátság mindenek felett” ideológia törekké zúzója. Ahogy Harry átadja Marianne-t, a fétisasszonyt Paulnak, majd az előbbi egy szexbe torkolló vidékszemle során vadállati ösztönökkel ront rá egykori, és most halk visítás-orgazmust hallató babájára, majd ahogy a szomorú, korántsem bohóckodó Harry bocsátkozik utolsó medencés kézi és hatalmi tusába Paullal, úgy Paul és Marianne lesznek a tettük súlya alatt összeroppanó, majd rövid időre újjászülető társak. A képbe pedig belép Penelope, akinek nemcsak a szeretőket, de a hatóságokat is sikerül lóvá tennie. Guadagninót egyszer sem hagyja cserben az érzelmi viharokat illusztráló vizuális érzéke. Rock’n’roll-kollázst tár elénk remek zenékkel, obszcenitással, fejbekólintó váratlanságokkal, dinamizmussal. Helyszínrajz, karakterfestészet tekintetében sem vall kudarcot. A medence Érosz és Thanatosz vízbirodalma, a szenvedély otthona, valamint holttesteket befogadó hely, bűnöket lemosó zuhatag, Paul és Marianne gyengéd lepedőakrobatikáját ugyanúgy kíséri az aguirre-i Nagyságillúziót aládúcoló Popol Vuh-főtéma, mint a dolgok végét szimbolizáló eső Kegyetlen Valóságát. Látszódjon bár valaki egy pillanatban tetterősnek, keménynek, idővel hamvába hull, Pantelleria tűző napján ég szénné. Péniszt méregetni, férfias nővé változni csak ideig-óráig tanácsos.

Vagy mégsem? A Bigger Splash utolsó, aprócska fordulata hab a tortán: Deray szimpla columbói nyomozója az itteni pimaszság jegyében kap fricskát, éppen akkor, amikor erre már egyáltalán nem számítunk. Legutóbb talán a Werner Herzog-féle Mocskos zsaru zárlata röhögött így a szemlélő képébe. Guadagnino bizonyítja, sosem fogy ki a trükkökből, a bizalomvesztés, a kommunikációképtelenség, a néző szándékos tőrbe csalása egy egész filmet befejező képen alakulnak domináns témákká. Minden adandó alkalommal felkavarják a vizet: a rendező jövőre jelentkezik a Sóhajok újragondolásával. Kurrens piszkálódásai után kár volna legyinteni arra a remake-re, illetőleg Dakota Johnson és Tilda Swinton következő találkájára.

Szabó Ádám

_{A Bigger Splash (2015)}

_{Rendező: Luca Guadagnino}

_{Szereplők: Tilda Swinton, Dakota Johnson, Ralph Fiennes, Matthias Schoenaerts, Corrado Guzzanti}