Egy kiállítási vécécsésze védelmében

A FILOZÓFIA HOSSZÚ ÉJSZAKÁJA VIII.

2016. május 11-én nyolcadik alkalommal rendezték meg a Filozófia hosszú éjszakája nevű eseményt, ezúttal a Milleniumi Kávéház termét töltötték meg az érdeklődők, ahol Czeglédi András, Sutyák Tibor és Tőzsér János, keresték a választ arra, hogy mi a műalkotás. Az este a május 12-13-án zajló Lábjegyzetek Platónhoz című konferencia nyitányát is jelentette.

Tőzsér János elsőként Gyenge Zoltán professzornak az estéhez fűzött számításait idézte fel: mindegy mi lesz, csak folyjék vér! Felvezetésként lényegre törően bemutatta, milyen válaszok születtek már a filozófia történetében a műalkotás mibenlétének kérdésre Platóntól Arthur Dantóig, majd a perceptuális tulajdonságok nélkülözhetetlenségét hangsúlyozta. Ugyanis – véli Tőzsér János –, ha nem férünk hozzá ezekhez a tulajdonságokhoz, nem férünk hozzá azokhoz sem, amelyek műalkotássá teszik a tárgyat. Érvelése általában a konceptuális művészettől vitatta el műalkotás mivoltát, hiszen ha valaminek a „poénja” úgy is érthető, hogy nem látjuk, pusztán valaki elmondja, elvész az észlelés jelentősége. A másolatok és reprodukciók kapcsán a Mona Lisát és Marcel Duchamp Forrását állította szembe, mégpedig úgy, hogy egy Mona Lisa-hamisítvány és egy hétköznapi piszoár között is több lényegi kapcsolatot lát, mint Duchamp piszoárja és az eredeti Mona Lisa között.

Tőzsér János lendületes felvezetője után Czeglédi András elsőként örömének adott hangot, hiszen az estéhez hasonló argumentatív beszélgetések eddig többnyire hiányoztak a szegedi esztétikai életből. Jól felépítettnek tartotta az előtte szóló érvelését, de felhívta a figyelmet arra, hogy sok mindent kirekesztett a műalkotások köréből. Másrészt napjainkban már egyáltalán nem tartja aktuálisnak a felsorolt elméletek értékelését. Cáfolta, hogy lehet úgy a műalkotás mibenlétéről beszélni, hogy figyelmen kívül hagyjuk az irodalmat. Sok olyan alkotás van, amely a perceptuális tulajdonság révén válik műalkotássá, ez azonban irodalmi művekre nem vonatkozhat, így tehát nem lehet általános. A befogadó jelentőségét hangsúlyozta egy anekdotával, amelyben egy vidéki bácsi az Othello szünetében odalép a Jagót játszó színészhez, és így szól: „Figyellek ám, tetű vagy!” Ezen a ponton jegyezte meg mellékesen, de hatalmas lelkesedéssel az eddig láthatóan türelmetlenül hallgató és várakozó Sutyák Tibor, hogy a történet eredetijében a tetű helyett egy erősebb kifejezés szerepel… majd nem sokkal később át is vette a szót. Állítása szerint elméletekre szükség van, de ha egy elméletnek elfogadhatatlan konzekvenciái vannak, maga az elmélet sem fogadható el. Viszont, jegyezte meg, úgy látja, hogy az előtte szólók érvelése alapján elfogadhatjuk a modern kiállításokon sokszor elhangzó „Ilyet én is tudnék!”-ítéletet, ez azonban teljes tévedés. Ráadásul egy olyan belső, perceptuális tulajdonságot nem lehet megnevezni, amely elkülöníti a műalkotást a nem-műalkotástól. Ha a világban csak egyetlen tárgy létezne, azzal az egyetlen tulajdonsággal, az mégsem lenne műalkotás, ugyanis szükség van a művészet intézményére, mert az hozza létre a kontextust, amelyben egy tárgy műalkotássá válhat. Azonban a „szentesítéshez” szükség volna olyan belső tulajdonságokra, amelyek alkalmassá teszik a tárgyat a kanonizációra, ez pedig nem más, minthogy a műalkotás már születésekor benne van az intézményben. Czeglédi András ezen a ponton megjegyezte, hogy csak az elmúlt kétszáz év anyaga felel meg ennek az állításnak, Sutyák Tibor viszont azzal védekezett, hogy korábban a műalkotás mibenlétének kérdését fel sem tették volna, majd végül azon a ponton állapodott meg, hogy két kategória lehetséges: azok az alkotások, amelyek perceptuális tulajdonságaikkal válnak műalkotássá, és azok, ahol a műalkotás valamit állít arról, hogy mi a művészet, tehát a koncepció által lesz azzá. Tőzsér János rögtön megkérdőjelezte az intézmény szükségességét. Ha elrabolná Picassót, fogva tartása alatt festeni kényszerítené, majd megölné és megsemmisítené a képet is, akkor is létezett a műalkotás, hiába maradt ki a történetből az intézmény. Ennél a gondolatnál mégis az irodalomhoz nyúlva jutottak valamelyest konszenzusra a felek: egy vers a megszületésekor már eleve vers, mert az alkotó annak szánja. Nem lehetne az, ha nem létezne a költészet intézménye, így lehet valami képzőművészeti alkotás is azáltal, hogy elve annak készül.

Bár érezhető volt, hogy az érvelések sorozatának még nem lenne vége, ezen a ponton Czeglédi András Karinthy Nihiljével zárta a beszélgetés. A vitát azonban tovább sodorta a közönség soraiból felszólaló Gausz András. Véleménye szerint a műalkotás mibenlétét nem az esztéta feladata meghatározni. Kantra hivatkozva megjegyezte, hogy ha lehetséges volna is definiálni, nem szükséges. Azonban a műalkotás hat az emberre, megszólítja, így indokolt feltenni a kérdést, hogy miért, és hogyan, és mégis mi maga a műalkotás.

Úgy gondolom, az est folyamán teljesült az óhaj, folyt a vér, bár senki nem vérzett el. Ennek ellenére nemcsak egy hosszú, de egy fordulatos, olykor meghökkentő és a kérdések jelentőségének ellenére mindenképpen szórakoztató éjszakának voltunk tanúi.

Milleniumi Kávéház – Szeged, 2016. május 17.

Wirt Letícia