„Én köztéri szobrokban gondolkodtam”

BESZÉLGETÉS
TÓTH KRISZTINÁVAL

A beszélgetés óta kísért a kép, ahogy Tóth Krisztina magát és az anyagot sem kímélve faragja Bárczi Benő szobrát.

A még kevésbé ismert – bár az érdeklődő közönséget nézve cseppet sem bejáratatlan – Premier Kultcaféban – a régi Vörösmarty mozi helyén – 2016. május 11-én Tóth Krisztina legújabb verseskötete, a hamarosan megjelenő Világadapter kapcsán gyűltünk össze. A régi moziterem tömve volt, a kivetítőn folyton figyelt a világadapter, a kötet képe – csak a recsegése utalt arra, hogy olykor-olykor bizony minket is magába szív. A szerzőt a Litera főszerkesztője, Nagy Gabriella kérdezte a kötetről és azon túl – vagy éppen azon belül – a szerzői világáról, ihletről, no meg köztéri szobrokról.

Az új verseskötetet, hamar kiderült, hogy a – Tóth Krisztinától megszokott és szeretett – humor és tragédia egybejátszása jellemzi. Az a humor, ami terápiás szituációban a probléma megoldásának egy lehetséges módja, vagy ami az írónő szerint a relativizálás képessége. Mindez a kívülállás miatt lehetséges. No meg szerinte poétikai szempontból komoly dolgokról humor nélkül nem helyes beszélni – nem kell, hogy belepusztuljon az olvasó.

A kötet címe magában hordozza azt a szemléletmódot, ami Tóth Krisztina írásait jellemzik. Nagy Gabriella azon kérdésére, hogy a költő is világadapter-e határozott igen volt a válasz. A kívülálló, szemlélődő ember jelenik meg, aki miután magába szívta az információkat magán átszűrve papírra veti. A magaslati távlatból figyelés már előző verseskötetében – Magas labda – is felbukkant; a Repülő című versében különösen. A fentről letekintés meghatározó az író-költőnő számára, amire a kötet borítója is ráerősít. Szilágyi Lenke – már-már grafikának tűnő – fotója szerepel rajta: dombok, kék ég, repülő és még néhány másik emlékfüstcsík, jelezve, hogy nemrég szállt arra egy gép.

Ez a motívum régóta kíséri Tóth Krisztina művészetét, mindig is érdekelték a légifelvételek (a kötet Messzelátó ciklusában jelennek meg legkonkrétabban) – egész gyűjteménye van belőlük. A távlati megfigyelő kettős alkata: része is, meg nem is, annak, amit lát. Sokszor emlegetett példája, amikor egy kisfiú az ablakból nézi a játszó társait vágyakozva és mégsem kapcsolódik be a játékba (nem tudni, meg van-e büntetve, vagy nem tud) – ő lesz a költő. „Vigasz, hogy én nem tudtam labdázni a többiekkel”. Ez a szemléletmód természetesen távolságtartást is eredményez, de ez nem döntés kérdése, hanem „olyan üzemmód, amiből nehéz szabadulni”. Írás közben benne van a pillanatban és közben mégsem, ám ebben a felgyorsult világban az ő adaptere lassítana.

Az, hogy miből lesz próza és miből vers, változó, a vers evidensebb, jobban megmutatkozik, hogy vers akar lenni: ott a ritmus meghatározó. Van, amikor megérkezik egy sor, ám hosszú időt kell várni, míg az utolsó sor is a helyére kerül. Az élet mindig elé hozza a sorokat. Sokszor egy-egy unalmas beszélgetésnek – a Hold kettős árnyéka – vagy egy rossz reggelnek, mikor nem működik a kávéfőző, ihlető ereje van, megérkeznek azok a sorok, amik lezárnak egy művet, vagy éppen elindítanak egyet. Azonban ezek a sorok, mellbevágó gondolatok, gondolatfoszlányok könnyen elillanhatnak, vagy olyan is megesik, hogy később, mikor a hétköznapok feladatai mellett leül megírni, meghal az alapanyag. Már nincs benne a teljes lénye, nem áll hozzá olyan közel.

Eredetileg szobrásznak készült, azonban elsőre ötvösnek vették fel, ahonnan hamar átkérte magát a szobrászok közé, hiszen amíg „anyukám ékszereket készített, én hatalmas köztéri szobrokban gondolkodtam.” Bármennyire is úgy tűnik, hogy az írás ehhez képest egy vargabetű, egyáltalán nem. Ugyanaz az alapja a két művészeti ágnak, legalábbis abból a szempontból, ami Tóth Krisztinát foglalkoztatta. A tömbök, a struktúra, illetve a helyes arányok. Például amikor térbeli dolgokat ír, ez ugyanígy van: kell pontosan tudnia, mi hol van, hol járnak a szereplői. A szobrászatnak egy sarkalatos pontja, amikor a szobor feje a helyére kerül: itt dől el minden, szükség van a helyes arányra és a megfelelő szögre, ha ezek nincsenek meg, nem stimmel a szobor. Ez a prózában is így van, tudni kell, mit bír el, mi fér bele és ha az arányok nem megfelelőek, akkor hiába vannak az adott írásban részletszépségek, nem fog összeállni egésszé.

A nemsokára világot látó Világadapter egyszerre merít a mindennapokból és a hagyományból. A Turista című vers központi eleme például a város, ahova nem jöttél velem – egy fiktív város képe, ami több „városélmény”-ből kreálódott, míg a Bánk magában a kötetben található parafrázisok sorát erősíti – úgy, hogy intertextek és kortárs reflexiók egymásba fonódnak. Egész ciklust szentel a parafrázisoknak (pl.: Katona József, Weöres Sándor, Dante, Arany János), amelyek jórésze felkérésre, különböző alkalmakra készültek. Ezekben szerzői mivolta legyező mögé bújva mutatkozik meg, másként szólva „kosztümös játékok”, amelyekben a régi és az új vers egymásra vetül. Közel állnak hozzá ezek az írások, a hagyománnyal való játék, mert hiszen amikor valaki új nyelvet teremt, az nem új valójában, abból jön létre, ami bennünk van, amit tanultunk, a bennünk élő hagyományból. Valahogy úgy, mint mikor Thomas Mannt kizárták a Németországból, kijelentette, hogy nem baj, hisz Németország ott van, ahol én vagyok – a benne élő hagyomány, a beleépült versek, vagyis a belső identitás.

A Világadapter tartalmaz több, Nagy Gabriella által apa-verseknek nevezett művet, amiben a halál, a veszteség feldolgozása kerül központba. Ezekben különleges, hogy Tóth Krisztina ritkán hozza be írásaiba a saját életét, ezek a versek azonban személyesek – nemrég vesztette el édesapját,és ennek az élménynek a lenyomatai ezek a művek.

A beszélgetés napján hunyt el a Holmi híres főszerkesztője, Réz Pál, aki elsőként kezdte közölni a költőnő verseit, ahol támogató, biztató közegre lelt induló író-költőként. Egyszer kapott egy szöveget, hogy fordítsa le, és miután elkészült – bár egy sorral nem volt teljesen elégedett – bedobta Réz Pál postaládájába, majd felszállva a villamosra beugrott a hiányzó sor. Mit lehet ilyenkor tenni? Visszafordult, hogy ő bizony kiszedi a postaládából, kijavítja a sort. Ám sehogy sem akart kijönni, még hullámcsatot is bevetett, mígnem a keze is a postaláda rabjává vált. Ekkor érkezett Réz Pál:

– Engem keres?

Így került a rosszul fordított sorral az anyag a szerkesztő birtokába, majd egy kedves levéllel – „Szeretettel várom későbbi fordításait”– és egy csomag hullámcsattal érkezett a válasz.