Tiszatájonline | 2016. május 17.

Szeleburdi szent család

NÁZÁRET A SZABADKAI KOSZTOLÁNYI DEZSŐ SZÍNHÁZBAN

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház új bemutatója, a Názáret célközönségeként a fiatalokat jelölik meg. Ha ez igaz, egy tanulság máris van: menthetetlenül megöregedtem… – Jászay Tamás írása.

Persze tudjuk, hogy a jó színház nem életkorfüggő, és ebben a konkrét esetben a szabadkai társulat kommunikációjában feltűnően hangsúlyozott fiatalosságot utólag kénytelen vagyok mentségként, nem pedig használati utasításként olvasni. Andrej Boka filmrendező, aki jó másfél éve először dolgozott színházban, méghozzá ugyanitt: a Csend című, a gyermekkori abúzus tabutémáját plasztikus képekbe, sűrű jelenetekbe tömörítő, a poétikust a banálissal jó érzékkel váltogató előadásáról legélesebb emlékem, ahogy a tucatnyi néző – mert csak annyian láthatták egyszerre ezt a produkciót – döbbenten, némán, megrendülve távozik az épületből. Lehet, hogy balgaság ugyanilyen hatást, de legalább hasonló intenzitást várni és elvárni Boka második színházi munkájától, de azt sosem gondoltam volna, hogy a Názáret épp a képzeletbeli skála másik végéhez közelít majd a maga darabosságával, súlytalanságával és tétnélküliségével.

Pedig a célt látszólag pontosan megfogalmazták az alkotók, és erről a cím is árulkodik: a Názáret a jól ismert (erre még visszatérek) újszövetségi eseményeket követi többnyire szoros időrendben a szeplőtelen fogantatástól a kereszthalálig. Az alkotói nyilatkozatok szerint a bibliai epizódokat közelíteni kívánták a mai hétköznapok világához, viszont ahol én ültem, onnan úgy tűnt, hogy csupán lebutították és profanizálták azokat. Mielőtt valaki félreért: nem vagyok sem prűd, sem konzervatív, vallom, hogy a színházban anything goes, vagyis, hogy semmi sem szent, és éppen az Urbán András igazgatta Kosztolányi Dezső Színházban ezt nem is kell különösebben bizonygatni. Mondhatnám azt is, hogy a klasszikusok egyetlen lehetősége a túlélésre, ha közelítik őket napjaink megváltozott ritmusához, ha a néző szembesül a tegnap és a ma összeszikráztatásából születő feszültséggel, és ráismer az emberi természet más terekben, más időkben megképződött hasonló elemeire.

A Názáret üres színpadát azonban az olcsó poénkodás, a mérsékelten igényes burleszk, a túlbeszélt dialógusok és a színházi alkotók végső kétségbeesésben újra és újra felfedezett menedéke, az altesti humorizálás tölti be. Talán lehetne mindennek érvényes keretet találni, de a másfél órás, kétharmadánál élesen két részre váló előadással a legfőbb problémám, hogy befejezett formájában sem tűnik többnek, jobbnak egy hosszú próbán született agymenés-sorozat enyhén megrostált verziójánál. A Názáret szerzői projekt, amiben a szerző, vagyis a rendező jól érzékelhetően nagyban és alapvetően támaszkodott a közreműködő színészek ötleteire, improvizációira: az eljárás akár működőképes is lehetne, ám ahhoz sokkal biztosabb ízléssel kellett volna valakinek összefognia a jeleneteket, s egy dramaturgot is elbírt volna a produkció.

A sztori nem sok meglepetést tartogat annak, aki legalább alapfokon ismeri az Újszövetséget, és ez az a pont, ahol a saját kételyeimet meg kell osztanom az olvasóval, méghozzá az általam eddig leírtakkal kapcsolatban. A Dante Isteni színjátékát nemrég újrafordító Nádasdy Ádám említette, hogy többen korholták amiatt, hogy a bőségesen jegyzetelt kiadásban még Szűz Máriáról is megírja, kicsoda (’Jézus Krisztus anyja’), hiszen ez úgymond „az alapműveltség része”. A tudós fordító-nyelvész szerint azonban ma már nem érdemes bezárkózni ennek a nem is létező tudásnak elefántcsonttornyába, s a Názáret fiatal(os) közönségének spontán és őszinte reakcióit hallgatva be kellett látnom, hogy lehet valami igazság ebben a tézisben.

A kérdés azonban ettől még kérdés marad: ha Józsefből Károly, Máriából pedig Vera lesz, az vajon mennyiben segít minket ahhoz, hogy többet értsünk meg önmagunkból, a világból, urambocsá, a Bibliából? A mind nyelvében, mind kivitelezésében a kukkolós valóságshow-k nívóját idéző perlekedés a frigid férj, Károly (Mikes Imre Elek) és a hitvesi fekhelyet a szundításon túl más módokon is használni kívánó Vera (Nagyabonyi Emese) között csak egyféleképpen érhet véget. Az asszony a láthatatlan, ám mindig jelen lévő Istenhez, akarom mondani, a hasonló jelzőkkel leírható szomszéd Istvánhoz fordul segítségért, s a gyermekáldás hamarosan be is köszönt.

Miska (Berta Csongor) a családon belüli verbális és fizikai erőszak naiv áldozataként tűnik fel a következő képekben. Károly későn és rosszkor böki ki a fiúnak, hogy nem igazi, csupán nevelőapja, de persze addig is minden a cseperedő, az őt körülvevő zajos és kaotikus világot megérteni kívánó, rokonszenves fiatalemberen csattan. A karácsonyi ünnep (értik, ugye, ka-rá-csony?!) köré csoportosított egyórás családi anti-idill mélypontja a maszturbálás bevonásával teljessé tett kaki-pisi humorizálás. A pubertáló Miska végül egy diszkóba keveredik, ahol Dzsodzsótól (Kucsov Borisz) próbálja ellesni a kurvázás fortélyait, amiben a maga módján segítségére van Magdi (Székely Bea) is. Végül persze a megváltás is elérkezik, de hogy milyen formában, azt jobb, ha homály fedi.

Összességében a bemutatót eltékozolt lehetőségnek tartom, és nem csak a projektben igen nagy odaadással részt vevő játszók szempontjából. A Kosztolányi akkor vált a régió egyik kiemelkedően értékes műhelyévé, amikor a direktor Urbán Andrásnak még volt ideje itt dolgozni, s nem vált belőle a Balkán egyik legkeresettebb utazó rendezője. A színház profiljának megújítása, átalakítása szükségszerűség ebben a felállásban, ám az eddigi próbálkozások igencsak vegyes eredményt hoztak, talán nem csak engem elbizonytalanítva. Semmi sincs veszve egyelőre, mindenesetre, hogy a folytatás üdvözítő legyen, biztosan nem kellene isteni beavatkozásra várni.

Jászay Tamás