FRAGMENTUMOK A NAPLÓJEGYZETEIMBŐL (1991–2014)
(Hajszálgyökerek a semmibe) Nem hivatalosan tudomásomra hozzák, hogy pár nap múlva eltávolítanak a munkahelyemről. Először ideiglenesen, majd ha a törvényes feltétel megteremtődnek, akkor véglegesen. De ha nem tájékoztatnának, akkor is érzem: megváltozott körülöttem a légkör. Az egyébként is ritkuló telefonhívások megszűnnek. Akikben maradt némi rokonszenv, sajnálkozva tekintenek rám. Azt olvasom ki a tekintetükből, hogy miért kellett mindezt bevárnom. “Legjobban tennéd, ha áttelepülnél Magyarországra, ezek után nem érhet semmiféle vád. Az egyetlen író vagy, akit beleegyezése nélkül távolítottak el. Az a lista, amelyre felírták a neved, valójában feketelista. Közölték az újságok. Mozgó célpont leszel. Miből élsz meg? Akik eddig eltávoztak, okkal vagy ok nélkül, saját elhatározásukból hagyták el környezetüket, munkahelyüket, te kényszerből teszed.” Pár nap múlva valóban kezembe nyomják a végzést, alig nagyobb, mint a tenyerem. Másnap felmennék a szerkesztőségben maradt könyveimért, jegyzeteimért, de a főbejárat előtt hallom, a portások detektorral ellenőrzik a feketelistásokat, akik be akarnak lépni az épületbe. Lelassítom lépteimet és szembefordulok Újvidék panorámájával. Ez az én városom. Még egy hajszálgyökeret eresztettem a semmibe. Maradjanak a könyvek, ahol vannak. Beköszöntött az idő, amikor kezdenek cserbenhagyni a tárgyak. (1992)
(Fuvaros vagyok) Régi újvidéki fotókat nézegetek. A Báni palota előtti nádason megakad a szemem. Nagyapám és apám még látta azt a tájat. Fuvarosok voltak, hordták a földet, hogy eltüntessék a mocsarat és a lápot. Csak az ő munkájukat akartam folytatni. Csak egyszerű fuvaros vagyok, és láthatatlan anyagot szállítok. (2000)
(Minden ismerős, minden idegen) Néha úgy érzem magam Újvidéken, mint Márai Kassán. Amikor hosszú idő után hazalátogatott, minden ismerős volt számára és ugyanakkor minden idegen. (2001)
(A kozmopolita és a vándor) Becsülöm azokat, akik bárhová lépnek, otthonosan érzik magukat. Otthonosan érzik magukat akkor is, ha utcát cserélnek vagy lakást, de akkor is, ha várost, esetleg országot. Szememben ők az igazi, bevallom: irigylésre méltó kozmopoliták, mert tárgyakkal és emlékekkel könnyen be tudják népesíteni új környezetüket, világukat. Nekem ez sehogy sem megy. Az éjszaka összeszámoltam, Újvidéken 15 év alatt 18 albérleti szobám volt. Mind idegen maradt, minden egyes lakáscsere csak az idegenség érzését növelte bennem, habár mindig és mindenütt nagyon, talán túlzottan is, otthon akartam lenni, ám ennek ellenére mindig valamiféle kódorgó vándor maradtam. A kozmopolita mindenütt otthon van, a vándor sehol. Vagy csak az úton van otthon? De úton van-e az ember saját dolgozószobájába menekülve? Esetleg csak ott lehet úton igazán? Az a vesztem, hogy szeretek elindulni, de képtelen vagyok megérkezni. Mindenek előtt talán azért, mert közben egy kérdés üldöz, van-e egyáltalán haza. Így élem át Berlint is, hiszen ezekben a napokban sem állíthatom, hogy megérkeztem. Ellenkezőleg, egyre inkább megbizonyosodom, hogy belém hasít az ideiglenesség érzése, bármennyire is küzdök ellene. Mintha az egyik albérleti szobát felcseréltem volna a másikkal, valami lejátszódott bennem, ami tudom, rövidesen szertefoszlik. Mintha semmi sem történt volna. Kezdem újra az egészet: ilyen törékeny a valóságom, ha ez a szó manapság egyáltalán jelent még valamit. Vagy talán nekem mégis könnyebb? Nehezebb azoknak, akik mindezt átérezve továbbmennek és kitalálják maguknak a szülőföldet, a tájhazát, az otthont? Vagy én is ezt teszem az örökös újrakezdéssel? Minduntalan kitalálom – ugyanazt. Képtelen vagyok megfejteni ezt a velejéig kisebbségi titkot. (2002)
(A méltányos kegyelet) A belgrádi Duna-konferenciára készülődve kezembe veszem az újvidéki Stav című hetilapban kilencvenes évek legelején közölt, majd könyv formájában szerbül – 1992-ben, Aleksandar Tišma ajánlatára – később magyarul is (2000-ben) kiadott Dunai habfodrok című esszémet. Voltak itt magyar „hideg napok” is és szerb „hideg napok” is, írtam akkor, de tíz év után, egy amerikai újságírónak kénytelen voltam elmondani, hogy a kettő között továbbra is óriási különbség van. Mintha az utóbbi tíz év alatt nem történt volna semmi! A magyar hideg napok áldozatairól annak rendje-módja szerint kegyelettel szól a társadalom, emlékművel figyelmeztet arra, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie. De a szerb hideg napokról senki sem akar tudomást venni, senki sem emel emlékművet, hogy emlékeztessen: ennek sem lett volna szabad megtörténni. A hozzátartozók személyes kis emlékművét barbár kezek tüntetik el, a rendőrség pedig, mint hasonló esetekben rendszerint, nem tudja felfedezni a tettes kilétét. (2003)
Végel László
