Oláh András versei
fény szitál majd a redőnyök rései közt
s csak egy szorgos harkály hangja
könyököl bele a duzzogó csöndbe
te az ágyadon fekszel
szemed még az édes álom terhétől nehéz
de az ébredés mohóságával
kezed már kezemet keresi:
riadtan markolássza az üres ágyat…
ha nem leszek
fény szitál majd a redőnyök rései közt
s csak egy szorgos harkály hangja
könyököl bele a duzzogó csöndbe
te az ágyadon fekszel
szemed még az édes álom terhétől nehéz
de az ébredés mohóságával
kezed már kezemet keresi:
riadtan markolássza az üres ágyat…
– lyukas ladikjaikkal ekkor
merülnek el végleg az álmok
benned is kialszanak a kikötői fények
de néha magadhoz engedsz még
akkor is ha már nem leszek
kivétel
azt hittem folytatásod leszek
s hogy maradunk kivételek
de képtelenség téged megtartani
cigarettád illékony füstje körbeússza
a mélyrétegek kristályhibáit
nyűgösen nyikkan a szék
ahogy az ölembe kucorodsz
– leáztatott bélyegek vagyunk
üresen tátognak bennünk a szavak
s ahogy kidöntött fa törzsén hever a beteg nyár
és átadja kihűlt üdvözletét
úgy holnap tőled is védelmi pénzt
kér majd a megvakult emlékezet
magasles
zavartan töpreng a megfáradt idő
esti szélbe szimatol a fázós mozdulat
a magasles alatt csönd fojtogat
a lombok monoton mormolását
hallgatom – az ősi ráolvasást –
az éjszaka diktálja a szavakat
bekvártélyozom magam az élők közé
s mint fonnyadt almát tovább
hámozlak míg végül elfogysz egészen…
büntetésem töltöm: őrzöm a múltból
lopott álmokat s ma sem tudom
jól vizsgáztam-e amikor futni hagytalak