Tiszatájonline | 2016. május 9.

Oláh András versei

fény szitál majd a redőnyök rései közt
s csak egy szorgos harkály hangja
könyököl bele a duzzogó csöndbe
te az ágyadon fekszel
szemed még az édes álom terhétől nehéz
de az ébredés mohóságával
kezed már kezemet keresi:
riadtan markolássza az üres ágyat…

ha nem leszek

fény szitál majd a redőnyök rései közt

s csak egy szorgos harkály hangja

könyököl bele a duzzogó csöndbe

te az ágyadon fekszel

szemed még az édes álom terhétől nehéz

de az ébredés mohóságával

kezed már kezemet keresi:

riadtan markolássza az üres ágyat…

– lyukas ladikjaikkal ekkor

merülnek el végleg az álmok

benned is kialszanak a kikötői fények

de néha magadhoz engedsz még

akkor is ha már nem leszek

kivétel

azt hittem folytatásod leszek

s hogy maradunk kivételek

de képtelenség téged megtartani

cigarettád illékony füstje körbeússza

a mélyrétegek kristályhibáit

nyűgösen nyikkan a szék

ahogy az ölembe kucorodsz

– leáztatott bélyegek vagyunk

üresen tátognak bennünk a szavak

s ahogy kidöntött fa törzsén hever a beteg nyár

és átadja kihűlt üdvözletét

úgy holnap tőled is védelmi pénzt

kér majd a megvakult emlékezet

magasles

zavartan töpreng a megfáradt idő

esti szélbe szimatol a fázós mozdulat

a magasles alatt csönd fojtogat

a lombok monoton mormolását

hallgatom – az ősi ráolvasást –

az éjszaka diktálja a szavakat

bekvártélyozom magam az élők közé

s mint fonnyadt almát tovább

hámozlak míg végül elfogysz egészen…

büntetésem töltöm: őrzöm a múltból

lopott álmokat s ma sem tudom

jól vizsgáztam-e amikor futni hagytalak