Két gitáros lovag a bűzös középkorból

PÁROS INTERJÚ LÁSZLÓ BOLDIZSÁRRAL ÉS TÓBISZ TITUSSZAL

Egyikük haja rövidre vágott fekete, néhány őszes szállal, másikuké válligérő, szőke. Egyikük szeme sötétkék és sötétzöld között változik, másikuké világos, égszínkék. Egyikük átlagos alkatú, másikuk vaskos és izmos, mintha valamelyik Rambó-filmből lépett volna ki. Egyikük hajlékony spinto hangon énekel, a másikuk sötét, hősi tónusban. László Boldizsár és Tóbisz Titusz a Szegedi Nemzeti Színház új Trubadúr-előadásának címszereplői. Első látásra és hallásra nagyon különböző alkatú művészek. Ám – tenoroknál nem általános – mindketten jólképzett muzsikusok, szerepükről mélyen, érdekesen gondolkodnak. Páros interjúnkban egy kérdésre sem adtak konvencionális választ. Ráadásul nem irigykednek egymásra. Ja, és még egy apróság: mindkettejüknek fölvillanyzóan szép hangja van.

– Mikor és miért döntöttél úgy, hogy a könnyűzene helyett az operát választod?

László Boldizsár: Mert ez volt előbb. Ha az ember 19 évesen eldönti, hogy operaénekes akar lenni, akkor annak előbb-utóbb be kell következni, még akkor is, ha közben eltér az eredeti tervétől.

Tóbisz Titusz: Édesapánk belénk oltotta, hogy az életben valami elvszerűségnek, valami mélyrehatóbbnak kell működni. Ez az ő esetében a népzene volt. Amikor én először hallottam operaáriát, az engem rettenetesen megfogott, annyira megéreztem a kódját! Szerintem a zenében vannak kódok. Ha nem is tudod a szöveget, akkor is sejted, miről szól. Nekem akkor még fogalmam sem volt, hogy ez micsoda, de nyomban éreztem, hogy semmi más nem bír engem ennyire megfogni. Én a rockzenét szeretem, ha tornázok, edzek, akkor nagyon szívesen hallgatom. Az ember az életében sok mindent kipróbál. Én kipróbáltam a heavy metalt, a musicalt, ma is szeretem ezeket, de a mindenséget az opera jelenti.

– Mi a különbség a könnyűzene és az opera éneklése között?

L.B.: Az egyik mesterséges, hangosított hang, ez meg természetes. Amikor azt csináltam, ez volt nehezebb, most úgy érzem, már az operai hangadás megy könnyebben. A fülem is érzékenyebb lett, mert nincs szétroncsolva a hangosítóktól. Ha visszamegyek egy ilyen közegbe, ahol magamat hangszórókon, vagy esetleg fölhallgatón hallom vissza, az már nem esik jól, nem is nagyon igénylem. Ha az operaszínpadon nagyon hátul, vagy oldalt szól valami, néha picit ráerősítenek elektromosan. Már ez se esik jól, nem igénylem.

T.T.: Az éneklés truvája az operaéneklés. Amikor egy ember úgy tud megszólalni, hogy belerakja az egész testét. Én is testtel énekelek. Sokáig tévúton voltam, sokan mondogatták, hova kell helyezni a hangomat, hogy jól szóljon. Például az orromba. Ezeket ki is próbáltam, de ezek tévutak voltak. Legalábbis nem oda vezettek, amit én operaéneklésnek gondolok, amit meg akarok valósítani. Például így énekel Vladimir Galuzin, a nagy orosz drámai tenor. Sokak ezt túlzásnak tartják. Az ízlés az idők során is változik. A régi nagy bel-canto énekesek az egész életüket végigénekelték egy középerős, karcsú hangon, úgynevezett mezza vocén. Ma más a divat, a közönség igényli, hogy az operai hang sokkal erőteljesebben, több testtel szólaljon meg, és ez az, ami engem nagyon érdekel.

– Ki ez a fickó? Ez a Manrico?

T.T.: Számomra mindig más. Minden pillanatának megvan egy története, legalábbis és hajlamos vagyok minden momentumnak elképzelni az előzményeit. Persze ennek van veszélye is. Mire eljön a bemutató, ezeket a gondolatokat le kell egyszerűsítenem, hogy határozott zenei karakterrel tudjam őket megszólaltatni. Kassán is elénekeltem már a szerepet, de itt Szegeden olyan alaposan elemezzük és próbáljuk a darabot, hogy a munka során nagyon megfogott a többi szereplő, a bariton, a tenor, a mezzo, vagy a basszus sorsa. Nem is tudom eldönteni, melyik az izgalmasabb karakter, melyik a jobb szerep. Másik operákban, például a Rigolettóban ezt nem éreztem! Azon gondolkodom, hogy A trubadúr ennyivel jobb a többinél, vagy csak a nagyon alapos munka miatt érzem annak. Manricót mindenképpen fajsúlyos férfinak érzem. Sokkal inkább, mint a boldogtalan Caniót a Bajazzókban. Úgy képzelem el, mint egy durván megmunkált fémet, amelyen azonban itt-ott megcsillan a fény.

L.B.: Manrico egy vad körülmények között fölnevelt nemesi vérrel rendelkező fiatal, aki valójában mindig érzi, hogy nem igazán tartozik ehhez a cigány brigádhoz, de mivel köztük nőt föl, ezt nem vonja kétségbe. De mikor először hall valami gyanúsat, rögtön fölkapja a fejét. Amikor tanultam a szerepet, és odaértem ahhoz a mondathoz, amit Manrico az anyjától kérdez, „Nem vagyok a fiad? De akkor ki vagyok én?”, akkor azt gondoltam, hogy megijed. Aztán Pál Tamás hamar meggyőzött, hogy éppen ellenkezőleg: inkább egy kicsit megörülök: tényleg, lehet, hogy más vagyok, mint a többiek, és az, amit érzek itt belül az igaz? Leonórába is azért szeret bele, mert ki akar szakadni ebből a közegből – csak az anyja annyira erős személyiség, hogy mindig visszarántja ebbe a közegbe, ahol őt fölnevelte. Az jutott eszembe, sokkal egyszerűbb lenne, ha az elején kiderülne, hogy ezek Lunával ketten testvérek…

– …csak akkor nem lenne darab.

L.B. : Viszont ők ketten összefognának, nagy tetteket hajthatnának végem kezükbe vehetnék az ország irányítását.

– Már másodszor osztoztok ezen a szerepen és Kassán fölváltva énekeltétek Caniót. Titus, mit gondolsz Boldiról?

T.T.: Én Boldit már régóta figyeltem, szinte gyerekkorom óta ismerem őt, nem is tudom, mikor hallottam először, talán a Macskafogó című rajzfilmen. Aztán elmentem néhány koncertjére, és nagyon tetszett az a bigbandforma, amiben zenéltek. Aztán nagyon meglepett, amikor hallottam, hogy átnyergel az operaéneklésre, de izgatott is a dolog, egyben bátorított, hogy ezt én is megpróbáljam. Annyi szerencsém volt, hogy már színházban dolgoztam, szerepeket alakítottam. Aztán megörültem, amikor hallottam, hogy Kassára jön énekelni, különösen, amikor kiderült, hogy részben ugyanazokat a szerepeket énekeljük. Néhányszor elbeszélgetünk, jó barátságba is kerültünk, és most is együtt dolgozunk, hogy Manrico és A trubadúr minél jobb legyen.

– Boldi, milyen énekes és milyen ember Titusz?

L.B.: Tóbisz Titusz nem tud nem Tóbisz Titusz lenni, sem a magánéletben, sem a színpadon. De szerencsére az operaszerzők sok olyan szerepet írtak, amely neki nagyon jól áll. A legnagyobb drámai szerepeket sokkal hamarabb elénekelheti, mint én, pedig én vagyok az idősebb, és nekem van nagyobb operaszínpadi tapasztalatom. Egyébként Manricóval is megelőzött, mert ő 36 évesen énekelte először én pedig csak 38 évesen kezdtem az operai pályámat. Ő teljesen ösztönhang, én meg egy épített hang vagyok. Az enyémet újra kellett építeni, hogy operát tudjak énekelni. Neki majdhogynem vissza kell venni abból az intenzitásból, ami természettől fogva adatott neki. Ő egy vad sportember, aki naponta erősít, gyötri magát. Én nem edzek, ha nem muszáj, csak néha görkorizok a kutyámmal, hogy jobb kondim legyen a színpadon.

– Ki a kedvenc zeneszerződ?

T.T.: Most Verdi. Manrico nagyszerű feladat, de nagyon szerettem Izmael kisebb szerepét is a Nabuccóban. Nagy kihívás, hogy Fenénával és Abigéllel is hangot találjak, mindegyikhez más tónus kell. Amikor a Bajazzókat énekeltem, azt tapasztaltam, hogy Leoncavallo is kitűnő, és nagyon szeretem Puccinit is, bár tőle teljes szerepet még nem énekeltem. Verdi nagyszerűen vezeti az énekest. Már ha az hagyja magát.

L.B.: Imádom Verdit a kiszámíthatósága miatt, és imádom Puccinit a kiszámíthatatlansága miatt. De tényleg ők ketten a legnagyobbak. Nekem egyébként Verdit mindenkinél könnyebb énekelni, ugyanakkor Puccini hőseivel könnyebben azonosulok, úgy gondolom, őket kevesebb panellel alakítom. Szerintem fontos, hogy más korban alkottak. Az a fajta operaéneklés, ami ma általános, teli hangon, minden fekvésben teljes funkcióval, csak a XXI. században alakult ki. Verdi pályájának nagy részében sokkal több falzettet használtak, ő erre a stílusra komponált. Verdi fiatal korában Donizettit, Bellinit és Rossinit hallgatta, Puccini pedig Verdit.

– Melyik az a szerep, amelyet most nem vállalnál el?

L.B.: Most az Otelló. Pár éve nagyon be voltam indulva, hogy elénekelhessem. Aztán lassan elhittem, hogy jobban járok, ha még várok vele. Úgyhogy 4 éve megfogadtam, hogy m ég 7 évig nem vállalom el. A jövő évadban kértek rá Kolozsvárott, de elhárítottam.

T.T.: A Bohémélet Rodolfója, épp most utasítottam vissza. Pedig a zenéjét nagyon szeretem, az áriát és a szerelmi kettőst szoktam is énekelni koncerten, de az egész szólam túl lírai és magas az én hangomhoz, és hát a szegény éhező költő alakját se rám szabták. Valószínűleg színpadon soha nem fogom elénekelni.

– Melyik az a szerep, amire most nagyon vágysz?

L.B.: Hát az apa szerepe…. Egy hónap múlva várjuk feleségemmel, Helgával az első gyermekünket, és erre már nagyon vágytam. A színpadon nincs szerepálmom. Mivel egy másik zenei világból jöttem, nem ismerem olyan jól az operairodalmat, mint más énekesek. Aminek az az előnye, hogy nincsenek régi vágyaim se. Eddig folyamatosan kaptam fölkéréseket és új szerepeket, úgyhogy mindig volt feladatom, ezért nem volt nagyon elrévedni a szerepek világában.

T.T.: Régebben az Otellóra vágytam, de azóta annyi nagyszerű tenort hallottam benne, hogy inkább azt érzem, milyen sokat kell még tanulnom, ha egyszer el akarom énekelni. Most Manricóra vágyom. Arra, hogy minél jobban elénekeljem. Itt Szegeden más a próbamódszer, mint amit eddig tapasztaltam. Pál Tamás karmester és Toronykői Attila igen mélyen és hosszan elemzik a szituációkat a jellemeket. Először teljesen meghökkentett, hogy próbán, előttünk énekesek előtt is ellentmondtak egymásnak, néha vitatkoztak. De a vita nem abból adódik, hogy ne lenne elképzelésük, hanem éppen abból, hogy mindkettőjüknek nagyon erős elképzelései vannak a darabról. És soha nem vesztek össze, a vitákból pedig valami jobb megoldás kerekedik ki. Én pedig rájöttem, hogy nagyon élvezem ezeket az elemzéseket, és ki vagyok éhezve a jó instrukciókra.

– Mitől érdekes ez A trubadúr?

L.B.: Ebben az előadásban nagyon különböző jó énekesek jöttek össze. Kónya Krisztina teljesen más alkat és hang, mint Nadia Cerchez. Mindketten egész más hatással vannak rám, és bizonyára máshogy szólalok meg, ha az egyik vagy a másik a partnerem. Ahogy biztosan egész más hatással van őrájuk is Tóbisz, mint én. Ebben a Trubadúrban eléggé eltérő karakterű énekesek lépnek föl, úgyhogy érdemes megnézni mindkét szereposztást, sőt a két gárda keveredését is, mert egészen más előadást láthat a közönség attól függően, hogy kik énekelnek aznap este.

T.T.: A próbák alatt megéreztem ennek az egész történetnek az illatát. Mert a középkornak azért szaga volt. Ezt a színpadon általában nem éreztetik, de a filmeken néha igen. Ez olyan előadás lehet, ahol közönség ezt érezni fogja.

Márok Tamás

_{Fotó: SZNSZ/Kelemen József}