Debreceni Balázs: Kerítések a lélek mélyén

TÓTH IMRE KÖTETÉRŐL

A véletlen különös szeszélye folytán Tóth Imre debütáló novelláskötete – (A KERT és más novellák) – egybeesett az országot övező kerítés körüli (magyar és európai) hisztériával. A szerző gyűjteményes írásaiban kertekről, katonákról és kerítésekről olvashatunk, ám a Tóth Imre által alkotott „határzár” nem politikai állásfoglalás, magát az életet teszi zárójelbe és a fikciót választja el a valóságtól. Tóth Imre műveiben egy láthatatlan háború zajlik az emberi lélek mélyén: Jó és Rossz, Pusztulás és Születés örökös háborúja. E mitikus háború egyes epizódjait beszéli el a szerző, aki – ebben a Hamvas Béla-i felfogásban – nem lehet más, mint egy „okkult háború” névtelen krónikása. Tapasztalatait rendszerint bonyolult jelképek formájában közli az olvasóval. A novellák cselekménye egy szimbolikus jelentőségű katonai Bázison, illetve annak környékén játszódik le. A novellák névtelen szereplői (B és G) itt teljesítenek szolgálatot. A nyitó novellában (Aquitánia) a szerző egy katonai őrtorony részletes bemutatására vállalkozik. Az őrtorony azonban nem pusztán katonai objektum, hanem a lélek platóni szimbóluma. Feladata az anyagi és spirituális érzékelés. A Bázison szolgáló főhős (B) az Őrzők Rendjének öntudatlanul szunnyadó még beavatatlan tagja. Míg maga a Bázis egy élő, eleven organizmus: az emberi Ego, az Én. Ezt az önálló mikrokozmoszt (mint említettem) szögesdrót határolja. Ami kint van, az részben maga a Valóság – (mint „ellenséges terület”) –, részben egy másik idősík, talán egy permanens, párhuzamos világ. A „Rekonstrukció” című novellából részletesen is megismerhetjük a katonai Bázis minden szimbolikus jellegű épületét. A katonák pl. a Kantinban étkeznek, tehát a vegetatív szükségletek funkcionális helyén, a Hírközpontban dolgozó kódfejtők-titkosítók már egy magasabb beosztást jelentenek, míg magát a Bázist az emberi agynak megfelelő Főparancsnokságról irányítják. A Tóth Imre által alkotott komor, egyhangú világban ezek a „katonai zsánerképek” a kötet legizgalmasabb darabjai.

A Bázison szolgáló katonák olykor képesek kapcsolatba lépni egy másik, „magasabb szintű” valósággal, többnyire úgy, hogy mitikus látomásokat látnak egy-egy halál-közeli élmény hatására. Az első novellában (Aquitánia) a főhős (B) lelke elhagyja testét egy akna felrobbanásakor. A Rekonstrukció című írás főhőse (G) pedig a Hálóban fekvő katonák között álmában találkozik ezzel a látensen létező valósággal. Érdemes azt is megjegyezni, hogy a túlvilági eseményekről szóló szuggesztív költői leírások rendszerint egybe esnek a Bázisról történő eltávozással és áthelyezéssel, így a sorompó mellett szolgáló kapuügyeletes alakja szintén szimbolikusnak tűnik, ez a gépfegyveres katona akár az Alvilág révésze is lehet. Lélektani szempontból hitelesnek minősíthető a hálóban alvó katonák ábrázolása. Számos háborús műben olvasunk olyan katonákról, akik hasonló látomásokat látnak, ez a háborús sokkhatás egyik mélylélektani aspektusa, példaként elég egy remekbe szabott Hemingway novellát említeni: „Becsukódik már a szemem”. Jelentős különbség, hogy Tóth Imre szövegeiben nem a pszichológiai megközelítés kerül előtérbe, hanem a spirituális tematika, hiszen az ő „háborúja” eleve filozófiai síkon zajlik. Az idegen világba történő átlépéskor a katonák saját „őrangyalukkal” találkoznak, ezt a magasabb rendű entitást „helyettes léleknek” hívják, ő fogja őket helyettesíteni, amíg tapasztalatokat szereznek a „felsőbb világokban”. (Az elbeszélések dőlt betűs kiemeléseit többnyire az őrangyal (helyettes lélek) narrációjában olvashatjuk). Az Aquitánia narrátora maga is magasabb rendű entitás, egy időtlen szellem a gépezetből, a főhős őrangyala. A későbbi novellákban polifon narrációval találkozunk, az elbeszélő hangja keveredik az őrangyaléval, a szerzői szándék csupán a Gábriel könyvében válik világossá, itt értjük meg, hogy a kafkai légkörű hivatalban dolgozó Gábriel nem teljesen azonos G-vel, hanem egy helyettes lélek, aki felöltötte a főhős testét, miközben G lelke „okkult tapasztalatokat” szerez Gábriel világában. Ám az idegen világból érkező entitások másféleképpen is képesek kapcsolatba kerülni az emberekkel: olykor megszállják őket, olykor védelmezik. Az Aquitánia című novellában a Sátán (Q) átjut a szögesdróton és fausti szerződést kínál a novella főhősének (B). A későbbi szövegek olvasása során az emberi testet kész átjáró-háznak látjuk, amit időről-időre angyali és démoni seregek vesznek birtokukba. Ebben az „okkult háborúban” szinte bármilyen fogás megengedett. A Rekonstrukció című intellektuálisan rendkívül bonyolult elbeszélésben a „testcsere” egy rendkívül szép és érdekes módját beszéli el a szerző:

„Élt egyszer két jó barát, két fiatalember. Nevezzük őket X-nek, és Y-nak. X. nagyon szerelmes volt egy lányba, aki azonban nem tekintette őt többnek barátnál. Viszont Y. nagyon megtetszett neki, és találkára hívta. A két barát találkozott, mielőtt Y. elment volna a találkára a lánnyal. Y. tudta, hogy mi a helyzet, ezért felajánlotta, hogy úgy fog eljárni a légyotton, mintha X. lenne, tehát mintegy felajánlja az érzékeit, a testét, de a lelke nem lesz ott, mert addig helyet cserél X. lelkével. X. elfogadta a cserét. A megállapodás szerint történt minden, a lány pedig semmit nem vett észre. A két fiú barátsága pedig csak erősebb lett ezáltal.”

A kötet legfőbb erényei között kell megemlíteni a szerző férfias hangját illetőleg a kötet rendhagyó szerkezetét. Tóth Imre mozaikszerűen dolgozza ki az egyes elbeszéléseket. A rekonstrukció az olvasó feladata. A kötet szereplői hasonlóképpen rekonstruálják emlékeiket, az időről és a kollektív tudatról szóló elmélkedések a szerző szándéka szerint az „egyetlen elbeszélhető történet” megírására és meg nem írhatóságára vonatkoznak. Mindez komoly kihívás elé állítja olvasóját. Noha Tóth Imre világa alapvetően is Hamvas Béla eleve eklektikus filozófiájára épül, a konkrétan megnevezett szépirodalmi szerzők – Poe, Dante, Borges – mellett művében számos allúziós szál, és mitikus analógia keveredik. A mitikus világképet bejáró „emelkedések” és „alászállások” talán éppen a kötet legjobban sikerült darabjai. Az olvasó komoly kelepcébe kerülne, ha azonosítni szeretné az elbeszélések szereplőit. Ezek a névtelen hősök – (B, G, Gábriel) – főbb tulajdonságok tekintetében olyanok, mint a kvantumfizika elemi részecskéi, tehát többféle helyen és alakban képesek létezni egy időben. Mindez igen zavaró hatást eredményez(het) az olvasás során. Ha azonban felismerjük a szerző rekonstrukciós technikáját, helyzetünk máris elfogadhatóvá válik, és azonos szintre kerülünk a történet „megfejtésén” dolgozó szereplőkkel. Tóth Imre intellektuális és „spirituális” író. A novellák élményanyagát saját katonakorának emlékeiből merítette, ám a Valóság számára felszállópályaként funkcionál, így igazából csak akkor vagyunk képesek élvezni ezeket az írásokat, ha követni tudjuk a szerző „rekonstrukciós” technikáját, ha azonosítani tudjuk annak elemeit, és nem utolsó sorban: ha vállaljuk a spiritualitás határáig történő utazás során felmerült intellektuális kockázatot. A „KERT és más novellák”- ban ábrázolt világ ugyanis nyomasztóan sivár, magányos, embertelen. Ebben a kafkai légkörű környezetben minden vonatsín Auschwitzba vezet, mindenki maszkot visel, a Sátán a Szépség álarcát hordja, s szinte tapintani lehet a lélek gázkamrájából áradó sötétséget. József Attila és Pilinszky János belső tájin járunk, abszolút nulla fokban. A látási viszonyok Rembrandtra és Caravaggióra emlékeztetnek… A szerző azonban keskeny rést nyit a komor házfalak között. Megvilágít egy megváltást ígérő monstranciát. A „reményt” a mitikus hagyományokon alapuló spirituális létállapotban látja. Ha írásait más aspektusból értelmezzük, akkor persze e filozófiai koncepció erősen vitathatónak tűnik, a spirituális határainak feszegetése és a rendkívül érdekes őrangyal-tematika pedig némi aggodalomra adhat okot, hiszen az okkult-mitikus szimbólumrendszert csupán egyetlen hajszál választja el az „ezoterikusnak” mondott irodalomtól. Manapság, mikor a régi hiedelmek és babonák reneszánszukat élik, a különféle vallási dogmák pedig mintegy zárójelbe teszik a racionális világképet, különösképpen kockázatos vállalkozás az anyagi valóság határinak átlépése. Véleményem szerint Tóth Imre írásai nem lépik át a kritikus határt, nem tévednek el a spiritualizmus senkiföldjén, ugyanakkor a szerző által ténylegesen megélt érzéseket, állapotokat és látomásokat rögzítenek. Ez a nagyfokú alanyiság fokozza a kifejezőerőt, a tudomány jelenlegi állásán azonban nem változtat. A Tóth Imre által alkalmazott rekonstrukciós-mozaiktechnika a szerző egész eddigi életművére kiterjeszthető. A novellák mitikus anyagát képező költői leírások lényegében alig leplezett prózaversek. A szerző további kötetei – (Nostradamus menyegzője, A lélek nulla foka, Exit) – hasonlóan nyomasztó hangulatokról számolnak be. A kötetekben szereplő költeményekben vers és próza határa elmosódik, így számos Tóth Imre verssor bukkan fel egy-egy novellában, míg verseiben a novellák világát idéző katonai szimbólumokkal találkozunk. Az alábbi idézet a szerző egy korábbi verséből való. Tömörsége és élményanyaga révén kiváló példáját kínálja Tóth Imre parafrázisokon és különféle irodalmi áthallásokon alapuló módszerének. Első blikkre ez a vers is egy személyes katonai tapasztalaton alapuló halál-közeli élmény realisztikus leírásának tűnik, ám a költő felfogásában mindez egy XXI. századi példabeszéddé magasztosul:

„… Azóta minden nap olyan, mint egy kibiztosított kézigránát, amit eldobtak, de nem robbant fel. A parancsnok ment érte, hogy visszahozza, majd verejtékezve és remegve a kezembe adta. „Ez a tiéd, neked kell vele kezdened valamit, akárcsak az életeddel. Senki nem fogja leélni helyetted, ahogy meghalni sem lehet mások helyett.” (Tavaly, április)

_{Pannon Írók Társasága}

_{Zalaegerszeg, 2015}

_{60 oldal}