Tiszatájonline | 2016. április 3.

A szolidaritás hiánya: az olvasói szabadság vége

KÁBÉ – KRITIKAI BESZÉLGETÉS BARTIS ATTILA A VÉGE C. REGÉNYÉRŐL
A 2016. március 24-én indult KáBé – Kritikai Beszélgetések során első alkalommal a szintén egyetemi kötődésű fellépők (Garaczi Zoltán doktorandusz, Pál Sándor Attila doktorandusz, Szabó Gábor oktató és Szilágyi Zsófia oktató, utóbbi az ÉS-Kvartett gyakori, tapasztalt résztvevője is) Bartis Attila A vége című erős, ám vegyes kritikai visszhangot kapott nagyregényéről folytattak vitát […]

KÁBÉ – KRITIKAI BESZÉLGETÉS BARTIS ATTILA A VÉGE C. REGÉNYÉRŐL

2008 és 2011 között a szegedi Grand Caféban létezett egy Vitamin nevű, fontos kritikai beszélgetéssorozat, melynek elindítója Darabos Enikő (az SZTE BTK Irodalomtudományi Tanszékének egykori oktatója) volt, majd ezt vitte tovább Gaborják Ádám (akkor még doktorandusz, ma már a JAK elnöke) és szegedi kollégái, barátai. Az SZTE Bölcsészkarának oktatóihoz (pl. Szilasi Lászlóhoz, Milián Orsolyához), doktoranduszaihoz és hallgatóihoz (pl. Sinkovitz Lászlóhoz), valamint az első alkalmakkor Erdélyi Ágneshez (a Grand Café vezetőjéhez) kötődő kerekasztal-beszélgetéseken az adott év jelentős könyv-újdonságairól folytatott a három fellépő és meghívott vendége nyílt, kötetlen, néha visszafogott, máskor perzselő vitát, hasonlóan a budapesti ÉS-Kvartetthez. A kortárs magyar szövegekről folytatott disputával nemcsak a kritikai párbeszédet erősítették, hanem a szélesebb olvasóközönség felé is nyitottak, így a Vitamin véget érése a szegedi olvasók, irodalomértők és -kedvelők számára egy hatalmas űrt hozott létre.

A 2016. március 24-én indult KáBé – Kritikai Beszélgetések ezt az űrt próbálja kitölteni, ezt a hagyományt kívánja visszahozni és megújítani, helyszínéül ugyancsak a Grand Café hangulatos terét választva, melynek során első alkalommal a szintén egyetemi kötődésű fellépők (Garaczi Zoltán doktorandusz, Pál Sándor Attila doktorandusz, Szabó Gábor oktató és Szilágyi Zsófia oktató, utóbbi az ÉS-Kvartett gyakori, tapasztalt résztvevője is) Bartis Attila A vége című erős, ám vegyes kritikai visszhangot kapott nagyregényéről folytattak vitát. Az estet Szilasi László (a Magyar Irodalmi Intézet tanszékvezetője) nyitotta meg, és indította várhatóan izgalmas és hosszú útjára a KáBét, hiszen, mint mondta, „az olvasóknak mindig interpretálniuk kell”, ezeknek az interpretációknak pedig fontos hangot adni. A fellépők első körben külön-külön összefoglalták a véleményüket a Bartis-regényről, utána teremtették meg a vitát, a párbeszédet.

kb (6)

Szabó Gábor szerint a Barthes Világoskamráját és Susan Sontag fotóművészeti írásait citáló Bartis-regény mint textuális fotóalbum annak a sontagi mondatnak a késői demonstrációja, mely szerint a dolgok mostanában azért léteznek, hogy képpé tudjanak válni. A vége tétje tulajdonképpen a látható és a láthatatlan problémája, az tudniillik, hogy a láthatón, a materiálison keresztül megmutasson valami láthatatlan, transzmateriális tartományt, jóllehet ebben nincs semmi újdonság, hiszen ez minden műalkotás alapvető célja. Ezt az evidens célt azonban a Bartis-regény erőszakos, teoretizált, direkt módon jeleníti meg. A fotó tehát a mű önmetaforája, hiszen ezt a másik művészeti médiumot próbálja végig a történetben az írásra, a nyelvre vonatkoztatni, mely az olyan didaktikus tételmondatokban is kifejezésre jut, mint pl. „az Úristent sem lehet látni, én mégis mindig azon dolgozom, hogy láthatóvá tegyem”. A szövegtömbök és a dialógusok hiátusos módon való felépítettsége is azt jelzi, hogy a nyelvi tartományban jelenlevő elhallgatásokban, hiányokban megképződik a kimondhatatlan. A kimondhatatlan megképzése (a metafizikai hegycsúcs elérése) lenne tehát a fő ambíciója a regénynek, ám ez Szabó olvasatában azért halasztódik el mindig, mert a műnek (ami valójában egy magát Himalájának mutató síkvidék) nincs elég esztétikai fedezete, hogy a transzmateriális tartományokat megjeleníthesse. Éppen ezért egyedül a méretes pátosz és a mondat szinttől a szerkezeti szintig hatoló kényszeres nagyot mondás, a bombasztikusság marad. A regényben minden apró esemény gigantikusként kíván megjelenni, olyan metafizikai csúcsként, melyet azonban csak a kiválasztottak (főként Szabad András) tudnak meglátni. Ezáltal Bartis eleve pozicionál, kijelöl egy olyan olvasói helyet, melyben a befogadó feladata csak és kizárólag az ájtatos tisztelet lehet. A vége ilyen értelemben nem szolidáris szöveg, és nem-kiválasztott olvasóját kirekeszti a megértés territóriumából. Ehhez kapcsolódóan esztétikai mondatfétis is jellemzi (mintha a jó regény garanciája valóban csak a jó mondat lenne), melynek köszönhetően a (bartisi kényszeresen szép) mondatok vájtfülű kellemkedésekként hatnak. A roppant elégedett szerző folyamatosan ünnepli azt a világot, amit ő megteremtett. Ebben a világban minden szereplő rendelkezik azzal az arrogáns tudálékossággal, mely Szabad András kitüntetett, Szabó számára kifejezetten ellenszenves attribútuma.

Szilágyi Zsófia számára a regényben dühítő módon minden oly mértékben nagyszabású (Isten, halál, szerelem, szabadság), hogy ebből a kvázi-monumentalitásból, feszültségből soha nincs ki- és leengedés. Jóllehet az összes szereplő hihetetlenül bölcs, mégis bölcsességük emlékkönyvbe való lapos tételmondatokban fut ki. („Az ember olyan, mint a hatalom.”, „A másik szíve dobog a mellkasunkban.”) Gigászi szinteken kíván tehát mozogni a mű, de stílusát tekintve folyamatosan csúszkál (pl. hol durva, hol finomkodó). Az egész narrációs helyzet zavaró: Szabad András ötvenkét évesen miért kezdi el mondani az életét, illetve hogyan bomlik ki ez az elmondás, hiszen Szilágyi számára visszatekintő elbeszélésként a mű hiteltelen. Mindemellett problémásnak tartja a regény által közvetített művész-képet (pl. az amerikaiak szerint Szabad András maga a zseni, egy olyan autentikus művész, aki a szakmáját nem tanulta, aki nem dolgozik és aki mindegy, hogy porolót fotózik le véletlenül, vagy szürke alapon szürke foltot), és a cselekményben is folyamatosan bosszantó döccenőket lát (pl. a Kornél nevű barát a cselekményben nem indokolt felbukkanása, ami egyébként egy idétlen Esti Kornél-parafrázis lenne).

kb (5)

Pál Sándor Attila bevallottan Bartis-rajongó, aki éppen az általa imádott A nyugalom és a szerzői oeuvre ismeretében nagy elvárásokkal nyúlt A vége után, ami azonban (többek között a rendkívül arrogáns, kinyilatkoztatás-szerű elbeszélői hangnak, a bon mot-sorozatoknak  köszönhetően) a „fanségének a végéhez” vezetett. Nem olvasható családregényként, mert ezt eleve az elbeszélői hang érvényteleníti egy ponton, amikor azt mondja, családjának történetét nem tudja és nem is akarja megírni. Nem olvasható fejlődésregényként sem, mert Pál nem lát semmilyen teleologikus folyamatot, hiszen a narrátor ötvenkét évesen is ugyanúgy beszél vagy ír, mint tizenkét évesen. Így már csak A vége kétféle olvasatát tudja elképzelni: művészregény vagy szerelmi kapcsolatok regénye. Előbbi kapcsán viszont problémaként jegyezte meg a művészet vagy a művészeti alkotások regényen belüli reflektálatlanságát. Pl. Szabad András képei csak kétféle minősítést kapnak a műben: vagy jók, vagy rosszak, illetve Erdős Kornél költő verseiről sem tudunk meg semmit, azon túl, hogy állítólag a nyugatosokéhoz hasonlóak. Szabóhoz csatlakozva hangsúlyozta, egyrészt a szép mondatokra való kényszeres törekvés Bartis egész pályáját végigkíséri, másrészt A vége tényleges problémája, hogy benne a láthatatlan mindig kimondásra kerül, így az olvasó szabadsága mindvégig korlátozott. Éppen ezért – jegyezte meg Szabó – érdekes, hogy miközben a szabadságnak egyfajta perverz rekonstrukcióját kíséreli meg a szerző és főszereplőjének a Szabad András nevet választja, a műve mégis iszonyatosan zárt és olvasójától megtagadja az értelemképzést. Jóllehet Bartisnak a Závada-regény miatt kellett Szabadra változtatnia főszereplője nevét,  korábban sem állt távol poétikájától a beszédes nevek használata, amit a KáBé mind a négy résztvevője kevésbé elmés megoldásnak tartott.

Garaczi Zoltán számára a mű első száz-százötven oldala élvezetet jelentett: felelevenedett benne az ex-történelemtanár, jó megoldásnak találta a mikro- és makrotörténet vegyítését, és a történelmi párhuzamokkal kapcsolatban azt érezte, mint olvasó, van értelmezési lehetősége. Még a Selyem Adél-szállal is elbíbelődött, annak az Adélnak a szerepével, aki Szabad Andrást elviszi a PIM-be és megrontja: bevezeti a hagyományba és „a húsáig mérgezi le”. Az értelmezői élvezet azonban folyamatosan csökkent Garaczi számára is, egyre inkább veszített olvasói szabadságából, és már csak viszonyulni volt lehetősége a kvázi-bibliai narrátorhoz. Pál ennek kapcsán jegyzete meg, a regény Kemény István által írt fülszövege épp ezt a viszonyt fogalmazza meg: nincs más lehetőség, „vele (ti. a főhőssel) kell menni”. Garaczi mindemellett súlyos hibaként emelte ki azt, hogy ebben a modoros regényben a szereplők végig ugyanazon a homogén hangon beszélnek és a dialógusoknak egyforma modalitásuk van. Erre a modalitás-problémára – mint mondta – Bazsányi is felhívja a figyelmet a kritikájában. Végezetül pedig nem ártott volna egy jó szerkesztő, aki egyébként maga a fülszövegíró Kemény István volt, és aki, hangzott el az est végén, maga lenne az ideális Bartis-olvasó.

kb (2)

Az olvasói szabadság negligálásának újabb árnyalásaként, rétegeként csatlakozott Szabó Garaczi Biblia-felvetéséhez, hiszen A vége rendelkezik olyan szöveghelyekkel (vö. a Getsemáné-kertes metafora), ahol a főszereplő jézusi vagy tanítói szerepbe helyezi magát: szakrális (vagy szakrálisként viselkedő) szöveghez pedig nem lehet kritikai módon viszonyulni, hanem csak teljes elfogadással. Szilágyi szerint azért az olvasók jelentős része nem szereti, ha „dolga van” a szöveggel, másrészt a motívumhasználatát tekintve a Bartis-regény mégiscsak ad némi aktivitási lehetőséget (pl. a kutya kibontása). Fontos momentum az (ideális) olvasói szerepkör kapcsán az a tény is, hogy kialakult a szerző személye és új regénye körül egy elég erős hype, ami a Szilágyi által még kedvelt A nyugalom befutásának köszönhető, és amit A vége körüli kiadói marketing is csak erősített, kezdve a fekete kutyát sétáltató szerző fényképezőgépes fotójával az Írók boltja előtt. Bartis új regénye viszont Szilágyi számára valójában A nyugalom önismétlése, ám ami a korábbi regényben indokolt volt, így működőképes, addig A végében funkciótlanná vált. Kritikával illette a bartisi dialógusokat ő is (amikben a beszélők egymást állandóan a vezetéknevükön szólítják meg), és az egybeírt kifejezéseket: ezek A nyugalomban még (esetleg) érdekesen hatottak.

Szabó vetette fel azokat a regénybe beépített szerzői kódokat, allúziókat (pl. Megalázottak és megszomorítottak, A kastély, A Karamazov-testvérek, Bergman-filmek), amik ilyen direkt és erőszakos használatát már egy alapvető kreatív írás-kurzus résztvevői is elutasítanak. Éppen ezért nemcsak a karakter-ábrázolásban működik a tanítói jelleg, hanem maga a szöveg felépítettsége is ezt sugallja.

A kritikusok a történelmi tabló kérdését is felvetették. Pál olvasatához a történelmi-orientációs pontok (pl. Kádár, Aczél, Gagarin stb.) nem adtak semmi jelentőset, számára a regény ehhez kapcsolódó részei nem voltak többek, mint a Kor-képek c. fényképalbum-sorozat megfelelő fejezetei, hiszen a saját életébe beszűkült Szabad András mellett a történelmi események csak puszta díszletként – ahogy Szabó megjegyezte –, kulisszaként hatnak. Jóllehet Aczéllal beszélget a főszereplő vagy elvileg felsejlik a Monarchia stb., amik a közös történelmünk részét is képezik, ezek azonban egyáltalán nem befolyásolják a szereplőket, kulisszák, tehát bárhol, bármikor játszódhatna a regény (az érzelmes melodráma) cselekménye. Az elnagyolt háttér funkciója pedig Szabó szerint az, hogy még inkább kidomborítsa Szabad András, a „zokogó Nárcisz” alakját. Garaczi a problémát abban látja, hogy a szerző a regény elején tesz egy ígéretet, amit nem vált be: a makrotörténetet akarja megmutatni a mikrotörténetben, ehhez képest viszont a makro csak háttérré silányul. A Kádár-korszak fojtogató levegőjének pontos ábrázolása hiányzik Szilágyi szerint is a regényből, Bartis csak kamara-szituációt (zárt teret, szobát) tud ábrázolni, ahogy az A nyugalom világában jól is működött.

kb (4)

Habár Szabad András mérhetetlenül ellenszenves figuraként jelent meg a fellépők számára, a problémát nem a figura karakterében, hanem prózapoétikai hibákban, a szerző általi ábrázolás reflektálatlanságában látták, hiszen – mint ahogy Szabó megjegyezte – Julien Sorelt sem szeretjük, de ahogy Stendhal megírja, amiatt A vörös és feketét igen. Ettől függetlenül A végének mégiscsak van egyfajta sodrása, ez pedig a motívumhasználatának köszönhető, ami Szilágyi szerint egy nagyon sajátos és szerkezetét tekintve jól működő szövegfelépítést eredményez (ami a kis részekben és a távoli részek között is egyaránt jelen van). Ilyen a már említett kutya-motívum és ehhez kapcsolódóan a kozmikus magányt jelképező Gagarin, de a pamut, a selyem, Selyem Adél, vagy a labirintus, viszont a motívumok (a puszta összekötői-szerkezeti funkciójukon túl) értelmezése már problémát és időnként humorforrást is jelenthet. A KáBé tagjai kísérletet tettek ezeknek a motívumoknak a felfejtésére, Szabó ennek kapcsán azért megdicsérte az Éva hasán húzódó anyajegyeket (amik a csillagos égre hasonlítanak), Szilágyi a mottó értelmezése körüli aggályainak adott hangot, ebben csatlakoztak hozzá a többiek is, majd utolsó témakörként átbeszélték a regény szerelem-képét, melynek kapcsán Szilágyi a giccs kérdését is felvette: mintha A vége, épp a szerelmi szálak esetében, önhibáján kívül reflektálna önmaga giccs voltára. Mielőtt még átadták volna a szót a kérdező közönségnek a fellépők a nagyregény versus „fekete giccs” (Szilágyi), lektűr műfaji/esztétikai kérdéskörről, az Esti Kornél-parafrázisról, valamint a regény – Pál szerint – madáchi, talán happy endes befejezéséről beszélgettek. A közönség pedig többek között a bartisi szexista ábrázolásmódról, a bartisi ideális olvasókról, fogadtatásról és lektűrirodalomról, valamint a szerkesztésbeli problémákról kérdezett.

Bartis Attila legújabb regényét – az ÉS-Kvartetthez hasonlóan – a fellépők egy tízes skálán pontozták is (Garaczi 6, Pál 5, Szabó és Szilágyi 4-4 pontot adtak), mindeközben – újdonságként – a közönség és Facebookon keresztül a jelen nem lévő, ám érdeklődő olvasók is véleményezhették a művet. Így született meg az eredmény: a fellépők pontozási átlaga (4,75) és a közönség véleménye (5,81). A közönségszavazók közül pedig egy szerencsés (a színikritikus Jászay Tamás) a következő KáBé témájául szolgáló könyvet, a Parti Nagy Lajos kérdéseire felelő Réz Pál hangos memoárját, a Bokáig pezsgőben-t kapta ajándékul.

Május 5-én tehát bokáig pezsgőzik a Kábé!

Bencsik Orsolya

Fotó: Garamvölgyi Luca