Mahler hullámain

Ma reggel Mahler 3. szimfóniáját hallgatom. Keresgéltem az interneten hozzáférhető felvételek között, s az Orchestre de Paris által előadottat választottam, vezényel Christof Eschenbach. Mahler halálának centenáriumához kapcsolódóan Eschenbach 2010-2011 években bemutatta mind a kilenc szimfóniát. Keveregtek bennem a gondolatok reggeli rendezetlenségben. Párizs, ahol soha nem jártam még, számomra elsősorban magyar íróink Párizsa, Adyé, Pilinszkyé, a hely, ahol magával ragad az ihlet, vagy ahol sok művésszel közösségben szenvedhető meg dermesztő hiánya. Így, reggel, még megfékezetlen billeghetek a szabad asszociációk táncos forgatagában, nem is akarván tudni, merre tartok, s kibe ütközöm. Sodródni, erre-arra tekinteni, engedni a lehetőséget a mások általi meghatározottságot. Persze csak az ábrándok, a szinte semmi anyagú, öröknyál finomságú éppen felvetések incselkedő szabadsága ez, miközben intarziás íróasztalom peremébe kapaszkodom, ami az örökség, ami a hagyomány.

Mahlerre azóta esik többedszerre választásom, amióta néhány éve rám tört a nem tudás felismerése, hogy a világ klasszikus zeneirodalmának ezt az óriását mennyire nem ismerem. Pedig sok szálon találkozhattam volna már vele, ha másért nem hát mert osztrák, illetve cseh, aki osztrák lett. Mondjuk monarchiai, a legmegengedőbb hazából való otthontalan. 38 évesen a bécsi udvari opera karnagya lett. Bécs morgott, hogy ilyen fiatalra bízták ezt a jelentős feladatot. Merthogy – írja Stefan Zweig – a fiatalok nem megbízhatóak, így vélekedett a bécsi polgár, aki éppen kezdett rákapni a műélvezetre, s így a finnyás arisztokrácia. Éppen ennyi idős voltam, amikor a Bécsi Egyetemen habilitálhattam. Morgást nem tapasztaltam. Ott elismeréssel gratuláltak, itthon észre sem vettek, azért még tenni kellett. Mahler rettenetes élményeket szerzett erőszakos apjáról, Freud gyógyította. Freudról Bécsben park van elnevezve, a Votivkirche és az egyetem központi épülete közötti tágas tér. Ezen keresztül igyekeztem nap mint nap könyvtárba, előadásra: Freudon keresztül a katolikus teológiába, a lélek mélyének tágassága és a szellem végtelenig tágítása egymás tükörképei lettek számomra.

Mahler 1897-ben áttért a katolikus hitre, amit konvertálásnak neveztek. A vallási intézmények logikájának megfelelően egyik vallásból a másikba lépett át. Az emberi dimenziónak megfelelően azonban valami egészen más történt. Mahler vallását nem gyakorló zsidó volt, s nem azért lett katolikus, mintha e vallás pietása megragadta volna. Egészen más, pragmatikus szempontok vezették. A keresztény Európában a századforduló divatossá váló antiszemitizmusa kulcsra zárta előtte a legnagyobb német városok koncerttermeit, így érezte. Mindenütt ugyanaz a szél fúj – írta. A megkeresztelkedett zsidó Mahler meg is kapta bécsi kinevezését, ahol nem zsidósága, hanem fiatalsága keltett feltűnést. Nem volt a Tórához ragaszkodó zsidó és nem lett dogmákhoz ragaszkodó katolikus, maradt az érzékeny lelkű, sérülékeny és inspirált férfi, merev kategóriák szorításában, szellemének szabad szárnyalásával.

Mahlerre vonatkozó műveletlenségemre Kertész Imre döbbentett rá. Ahogy vissza-visszatérőleg utal rá, megcsodáltam, mennyit jelentett számára Mahler zenéje, vívódón íródó szövegeiben önmagát keresvén. Kertész csak a szimfóniákra utal, nem is mindegyikre, s a harmadikra, amit éppen hallgatok, egyszer sem. Mahler szimfóniáinak különböző tételei kapcsán a halál és feltámadás ellentmondásának feltárhatatlan erotikája izgatja. Mahlert Bécsben kell hallgatni, írja, s valójában mindenütt őt hallgatja. Főleg Berlinben, ahol végre otthonra talált, legalább is leginkább ott talált elviselhető helyet elviselni kísérelt otthontalanságára. Mahler egy kerti házban dolgozott, távol minden zajtól és társaságtól, Kertész az angyalföldi panel félszobákat kedvelte. A Mahler szimfóniákból trombiták hirdetik Kertész fülének a feltámadást, az Adaggietto dallama lágyan ereszti szélnek a szabadulásra vágyó gondolatát, a megváltás felfoghatatlan igézetét.

Éppen időben – írja – éppen a kellő időben „a halálgondolatok jelentkezésének, a halálgondolatokkal való ismerkedésnek, sőt azt kell itt mondanom: a halálgondolatokkal való barátkozásnak, ha éppen nem megbarátkozásnak az idején” a Kilencedik – vagy a Hatodik, Kertész maga sem tudja – szimfónia megszabadítja őt a halál drámájától. Érzései inkább elégikussá válnak, s félelmet nem érez, már igen régóta nem is érzett. Ez a jelentésmódosulás teszi számára lehetővé, hogy felvesse, ha Mahler megírhatta volna a tizedik szimfóniáját, talán megismerhettük volna a nagy titkot. Amit nem ismerhetünk meg, neki sem „engedtetett meg”, hogy feltárja. A zsidó Kertész a maga disszonáns zsidóságát Mahler harmóniáit hallgatva viseli, benne talál magának társat, mélységes szellemi rokonságot. Talán minden művét a titok felismerésének szenteli, s szenvedi, hogy végül – a Végső kocsmában – sem engedtetik meg neki sem; részegen is olthatatlan szomjúság.

Felhangzanak az utolsó akkordok, már a szűnni nem akaró taps szól, a közönség elégedett, a zenészek megkönnyebbültek, a karmester átszellemülten ragyog, mint szerzetes látomás idején. Olyan szférákban járhattunk, melyekben csak a zsenik mozognak otthonosan. Harmóniákba ölelten megszeppent pillogással. Nem az áthelyezés, nem a megérkezés, az egyik egyértelműségből a másikba való konverzió fejezi ki, amit tapintatosan érintek, hanem az ellentmondások egyidejűsége. Megtartani törékeny szellemi térben az ismertet és ismeretlent, illőt és illetlent. „Ilyen törékenyek a művek? – morfondírozik Kertész. Nem, ennél még sokkal törékenyebbek. Minden értés félreértés. Mondhatjuk-e akkor, hogy a félreértés tartja életben a műveket? Nem, ezt azért aligha mondhatjuk.” Valami mást kell mondanunk, igazat adok neki. Talán azt, hogy értés és félreértés nem ellentmondások. Egyszerre lenni bent és kint, nem, mint program, hanem mint valóság, amit elviselni kevés, méltón viselni igazi kihívás.

New York, március 31.

Máté-Tóth András