IFJÚSÁG
Az Oscar-díjas A nagy szépség rendezőjének új mozija nem véletlenül nyert el hármat a legfontosabb Európa Filmdíjak közül (legjobb film, rendezés és férfi főszereplő). Paolo Sorrentino filmje egyszerre tökéletes dramedy és példás olasz művészmozi Fellini után szabadon.
A film javarészt egyetlen helyszínen játszódik. A díszlet egy luxus szanatórium a svájci Alpokban, ahol dúsgazdag hírességek fordulnak meg, amilyen a Miss Universe vagy Diego Maradona. A főhős, az agg Fred (Michael Caine) egy neves visszavonult zeneszerző, aki gyermekkori barátjával, Mickkel (Harvey Keitel), a filmrendezővel tölti alaposan elhúzódott nyaralását. Fred egyenesen az angol királynőtől kap felkérést, hogy vezényelje le még egyszer az „Egyszerű dalok” című leghíresebb szerzeményét. A zeneszerző azonban nemet mond, személyes okokra hivatkozva.
Az olasz rendező, Sorrentino gyorsan a dolgok közepébe vág: a zeneszerző rögtön a nyitányban elutasítja a megtisztelő felkérést, és nem tévedés azt gondolni, hogy a film a továbbiakban az életunt, hanyatló művész újjászületéséről, megfiatalodásáról fog szólni, na meg arról, hogy mik is azok a bizonyos személyes okok, amik miatt apátiába süllyedt. Más cselekménye egyébként nincs is a filmnek, de ennek a történetnek az elmeséléséhez persze nem is volt szükség ennél több fordulatra és drámára. A szálloda kész „állatkertje” a különc és markáns (élet)művészeknek, és ezúttal is izgalmas belekukkantani a híresek és gazdagok életébe.
Sorrentino ráadásul a sikeres művészek gondolat- és érzelemvilágába is bepillantást enged, erre hegyezi ki a filmet, ami minden lassúsága dacára drámaként is jól meg van írva. Fred és Mick például tökéletes ellentétei egymásnak. A zeneszerző világ életében munkaalkoholista, szeretteit elhanyagoló, kőszívű ember volt (nem csoda, hogy így kiégett öregkorára). Mindez például az őt meglátogató lányával (Rachel Weisz) való találkozásából derül ki. Mick viszont nyílt szívű, érzelmes, jóhiszemű, örökifjú karakter (például mindig beveszi barátja cinikus ugratásait), aki a főhőssel ellentétben nem vonult vissza, hanem megszállottan írja új filmjét egy csapat forgatókönyvíró élén.
Az Ifjúság nem más, mint egy dicshimnusz a mozihoz. Fred antihőse szerint „a zenéhez nem kellenek se szavak, se tapasztalatok, a zene csak létezik”. Ezzel szemben barátja filmművészként történeteket talál ki, így ő nem idegenedett el a hétköznapi élettől, földhözragadt és boldog ember. Persze ez az üzenet nincs a néző szájába rágva, sokkal inkább a film látványos stílusa meséli el. Igazi mesterkurzusa ez a színészetnek, az operatőri munkának és a vágásnak. Caine, Keitel és Weisz lubickolnak érzelmes szerepeikben, a festői tájon játszódó mozi valóságos vizuális orgia, amit ráadásul olykor a filmzene ritmusára komponáltak. A zene pedig Sorrentino korábbi filmjeit idézően ambiciózus, David Lang Simple Song #3 című tétele Golden Globe- és Oscar-jelöléseket is kapott, és a díjat sem sajnáltam volna tőle.
Az Ifjúság ráadásul egy pillanatra sem válik művészkedővé. Inkább működik vígjátékként, a két koros haver meghitt kapcsolata alapján buddy és geronto komédiaként is megállja a helyét. Sőt, egyetlen hibájának róható fel, hogy olyan, mint Sorrentino korábbi filmjeinek nagyobb piacra szánt, érzelmesebb, kommerszebb változata. Talán erre utal az is, hogy a főhős nagy szívfájdalma, hogy mindenki a fülbemászó „Egyszerű dalokról” ismeri, nem a bonyolultabb műveiről. Akinek tetszik az Ifjúság, nézze meg az Il Divo – A megfoghatatlant, az is tele van pazar zenékkel és lélegzetelállító felvételekkel, na meg pár Tarantinót idéző utalással. De ez a közönségfilmes(ebb) hangvétel sincs komoly kárára az Ifjúságnak, mivel így tisztább, egyértelműbb az üzenete, mint például A nagy szépségnek.
Sorrentino egyszerre melankolikus és felemelő dramedyt írt és rendezett fantáziadús, kreatív stílusban, ami igazi jutalomjátékra adott lehetőséget Caine-nek, Keitelnek és a színésznőt játszó Jane Fondának. Ez a film mindenkinek tartogat valamit: egyszerre érzelmes vígjáték és régisulis olasz művészmozi Fellini után szabadon. Ezek után végképp nem kockázat kijelenteni, hogy Sorrentino napjaink egyébként gyengélkedő olasz mozijának messze legjobb szerzői alkotója, és az egyetlen, aki felér az olasz filmtörténet legnagyobbjaihoz.
Csiger Ádám
Ifjúság (La giovinezza, Youth)
Színes, magyarul beszélő, olasz-svájci-angol-francia filmdráma, 118 perc, 2015
Rendező, forgatókönyvíró: Paolo Sorrentino
Operatőr: Luca Bigazzi
Zene: David Lang
Producer: Carlotta Calori, Francesca Cima, Nicola Giuliano
Vágó: Cristiano Travaglioli
Szereplők: Rachel Weisz, Paul Dano, Michael Caine, Jane Fonda, Harvey Keitel
