Liliom ösvény

Korai, roppant depresszív és metafizikai igényű emberkatasztrófái (Rengeteg, Dealer) után Fliegauf Bence többször is stílust váltott, rendre más filmnyelven szólalt meg. Az Eva Green sztárjelenlétével fémjelzett Méh rideg, létidegen variáció a kortárs európai melodrámákra, ellenben a távolságtartó Csak a szél erőteljes pillanatfelvétel a vihar előtti riasztó csendről. Az idei Berlinale Forum-szekciójában debütált Liliom ösvényben a direktor újabb arcát mutatja.

Míg legtöbb filmje a kommunikációképtelenségről, egy karakter totális szétcsúszásáról, esetleg értelmetlen gyilkosságról tudósított, új mozija a legpozitívabb hangvétele. Melankolikus zöngékkel bíró, egyszerre szívet melengető és valahol szomorú történet ez: Rebeka, az anya és Dani, a kisfia veszteségekkel szembesülnek, ugyanakkor összetartanak, erőt nyernek egymás bátorító szavaiból. Fliegauf mágikus realista stílben regél kettejükről. Hiába lépnek be az édesanya rozzant ábrázatú, életunt apjának téglaviskójába, a helyet valami leírhatatlan szépség hatja át, anya és kisgyermeke úszása rejtélyes, hipnotikus lebegés – a Liliom ösvény lírai atmoszférája egyszerre sugall végtelen örömöt, illetve mélyen gyökerező fájdalmat. A valóságtól emelt környezetrajz, a belső monológokként realizált párbeszédek földöntúli élménnyé avatják Rebeka és Dani (Stefanovics Angéla és Sótonyi Bálint egyaránt nagyszerűek) utazását, talán nem is hiábavaló olyan művek mellé illeszteni az új Fliegauf-drámát, mint a Vincent Ward jegyezte Vigília, netán A messzi dél vadjai.

Gyászfeldolgozó drámaként ugyanannyira számításba vehető a film, mint kifinomult coming-of-age storyként: az édesanya hol saját gyerekkorára vonatkoztatott, hol a fiára érvényes mesékkel önt lelket sarjába, egyúttal óriási lelki tehertől, 71 éves anyja halálától is szabadulni kíván. Dániel pedig történeteket hallgat, percipiál, figyel: Fliegauf kiválóan ragadja meg a kisgyermeki nézőpontot, mintha a Lenny Abrahamson által jegyzett A szoba misztikussá duzzasztott változatát szemlélnénk. Csillagokból születnek az élőlények, füst borítja a képernyőt, az éjszakai tetőtéri párbeszéd a fennen világító holddal lélekemelő pillanat, az ilyen epizódok révén állítható, Fliegauf valóságos tündérmesét jegyez.

Nem tűnt el a korábbi művein végigvonuló atmoszféra sem: csakúgy, mint a Dealerben vagy a Csak a szélben, újfent élet és halál között táncolunk, meditatív-merengő hangulata szinte tökéletesen kommunikálja a film témáit tragédiáról, majd újrakezdésről. Ezt sugallják a Liliom ösvényben felbukkanó színek (gyakoriak a zöldben játszó természetsnittek vagy a feketébe, szürkébe burkolt emlékfoszlányok az elhunyt nagymamáról) is, amelyek szintén remekül nyomatékosítják a film keserédes hangvételét. Festői szépségű vágóképek áramlanak csónakázásról, parki együttlétről, mi több, Fliegauf meséje annyira költői regiszteren játszik, hogy még a nagymama halálát örökítő sötét látomás is kiválóan beleágyazódik a mű szövetébe. Sőt, a Liliom ösvény káprázatos vizualitását a képminőség ugyancsak erősíti: szemcsés home video felvételek (melyeket maga a direktor rögzített) követnek álomszerűen színekben ragyogó snitteket – Lovasi Zoltán operatőr hibátlan munkát végez. Így felel egymásra tudatos és tudattalan, megfoghatatlan és leírható, az anya vagy a gyermek számára ismerős és ismeretlen, létezés és pusztulás.

Végül, amikor a gyászfeldolgozó dráma/éréstörténet eléri csúcspontját, Rebeka, Dániel megtisztulnak, Fliegauf audiovizuális költészete a néző számára is katarzist hoz. Tűz martalékává lesz a múlt összes mementója, a karakterek hátat fordítanak a réginek, belépnek saját, belső, érzelmi új világukba. Egy parkban álló fa gyökerére hullnak a szeretett hozzátartozó hamvai. Ismét nászra lép kezdet és vég, szép és rút. Szinte az Emberek a havason természetközelsége ugrik be. Azon melankólia, mely szerint a tragédia után valami sorsfordító gyönyörűség is történik, feltétlenül tört üt az utolsó képkockákon.

Szabó Ádám

Liliom ösvény
(színes, magyar film, 2015)