Léleküzletek
FAUST A MAGYAR ÁLLAMI OPERAHÁZBAN
A Magyar Állami Operaház tavaly bemutatott új Faustját kezdjük a végétől megfejteni! Margit apoteózisát erős képben, fenségesen állítja elénk. Utána a visszaöregedett Faustot látjuk ott, ahol a történet kezdődött, és végrehajtja jó 3,5 órával korábban tervezgetett öngyilkosságát. Mindez azonban nem nagy újdonság, sokszor láttuk már. Ha ezt komolyan veszi a rendező Michal Znaniecki, akkor viszont érthetetlen, miért gondolja, hogy annyi komolytalan blöffön keresztül eljuthatunk ide? […]
FAUST A MAGYAR ÁLLAMI OPERAHÁZBAN
Valahogy a francia operát nagyon érdekli az Ördög, a Sátán, és a vele kötött üzletek. Geothe Faustjából Berlioz és Gounod is operát írt, és Offenbach Hoffmannjának is egyik központi problémája, hogy érdemes-e illetve milyen áron éri meg eladni lelkünket?
A Faust amúgy is az egyik legnépszerűbb operatéma. Talán nincs is másik alaptörténete a kultúrtörténetnek, amelynek ennyi feldolgozása született volna. Berlioz és Gounod mellett operát komponált belőle Boito (ő Mefistofele címmel) a XX. század elején pedig Busoni. Akárhogy is kanyarítsák azonban a librettisták a történetet és a komponisták a muzsikát, az alapfelállás ugyanaz a kemény üzlet: az öreg tudós eladja lelkét az ördögnek, cserébe pedig ifjúságot és szerelmet kér. A vállalkozás azonban csődöt mond: a kiszemelt majd el is csábított lányt otthagyja, nem talál mellette boldogságot. Sőt teherbe esik, megszüli, de meg is öli gyermekét, ezért börtönbe kerül. Faust Mefisztó segítségével visszatér hozzá, meg akarja szöktetni, ő azonban nem megy, fölismeri a Sátánt és nem hajlandó elfogadni a segítségét. Végül könyörgését meghallgatja az Isten és lelke az égbe jut.
A Magyar Állami Operaház tavaly bemutatott új Faustját kezdjük a végétől megfejteni! Margit apoteózisát erős képben, fenségesen állítja elénk. Utána a visszaöregedett Faustot látjuk ott, ahol a történet kezdődött, és végrehajtja jó 3,5 órával korábban tervezgetett öngyilkosságát. Mindez azonban nem nagy újdonság, sokszor láttuk már. Ha ezt komolyan veszi a rendező Michal Znaniecki, akkor viszont érthetetlen, miért gondolja, hogy annyi komolytalan blöffön keresztül eljuthatunk ide? Jó ötlet, hogy az öreg Faustot tolókocsiba ülteti. Az idős tudós magatehetetlensége nyomban evidens lesz. Utána viszont nevetséges, ha a városka férfilakosságának fele szintén tolókocsiban gurul színre. Hadirokkantból ez túl sok, a rendező saját leleményének hatását maga rombolja le.
Teljes a zűrzavar a történet helyszínét illetően is. A szöveg szerint Németországban volnánk. A katonák uniformisa francia sereget idéz, a III. felvonást viszont egy golf klubba, azaz Angliába erőlteti az előadás. Margit itt dolgozik, mint takarítónő. Így viszont nagyon zavaró, hogy a „drága hajlék”-ról, azaz a lány házáról énekelnek. Ha már megváltoztatják a helyszínt, miért nem változtatják hozzá a szöveget?
Marco Comin azok közé a karmesterek közé tartozik, aki valamit vagy sokkal gyorsabban, vagy sokkal lassabban vezényelnek, mint szokás. Csak azért, hogy másképp szóljon. Másra nem tudok gondolni, mert alternatív elképzelését zeneileg semmivel nem indokolta a dirigens. A nyitányt például kimódolt ájtatossággal szólaltatta meg. Ez a mesterkélt interpretáció nyomban szöges ellentétébe került a rendezés groteszk ötleteivel. A magyar énekesek fölkészülten követték őt ezen az ingoványos terepen, ukrán vendégünk viszont ragaszkodott a saját, megszokott tempóihoz, aminek gyakori szétcsúszás lett az eredménye. Az persze nem a rendezés bűne, hogy ez előadásnak nincs Mefisztója. Az ukrán Taras Shtonda egy süllyesztőből emelkedik színre, de nem a Pokolból érkezik, csak a sarki pakolóból. Viselkedésében, tartásában, és jelmezében semmi nagyúri, elegáns erőteljes nincs, olyan, mint egy kekeckedő kamionsofőr. Hangja volna, tartalmas basszbariton, a magassága nagyot szól, igaz, a mélysége alig. A személyiség súlya, ami kevés. László Boldizsárnak viszont kitűnően állnak a mai ruhák, és jól áll ez a lezser Faust, és a könnyed francia szólam is. Hangja teljesen kiegyenlített, fényes. Kár, hogy nevezetes kavatináját Comin húzza, mint a rétestésztát. A tenor győzi levegővel, ám az erősen fékezett tempó megöli a zene természetes lélegzését, a végére pedig az énekes kicsit belefárad, és a nevezetes magas C sápadtabbra sikerül. Holott az előző felvonásban, könnyed H-t tartott hosszan. Venekei Mariann képtelen volt arra, hogy egy hosszabb táncbetétet érdekesen megkoreografáljon. Az összes tánc sematikus, fantáziátlan, Jó ötlet viszont akárkinek is jutott eszébe, hogy a Walpurgis-éjben a pörgő-forgó inferik összeomlanak, amint Faust meg akarja ölelni őket.
A legnagyobb problémát Margit és Valentin alakja jelenti.
Valentint komikus figurának beállítani melléfogás, ugyanis semmi ilyen nincs a zenéjében. Uniformisa a rendíthetetlen ólomkatonára emlékeztet. Az ő áriáját karmesterünk viszont alaposan meghajtja, miáltal ima-jellege elvész, és Kelemen Zoltán sötét, súlyos baritonja sem képes teljes szépségében megmutatkozni. Az eredeti szöveg szerint Mefisztó a párbajban vidáman kettétöri Valentin pengéjét, ám visszahőköl a kard feléje tartott markolatától. Ha valaki mindezt nevetségesnek tartja, akkor minek rendez Faustot? Miért fél eltörni a kardot, és miért kell egy partvissal keresztet formálni, ha maga a markolat is keresztalakú? A történetnek mégiscsak az a veleje, hogy miképpen viszonyuljunk a gonoszhoz, érdemes-e ellene küzdeni, és milyen veszélyeket rejt, ha elfogadjuk a segítségét. Az pedig kapitális marhaság, hogy a 4. felvonásban a Mefisztó szerenádjától fölháborodott Valentin ingben-glóriában, fehér hosszúujjú trikóban, jégeralsóban, zokniban jelenik meg. Mérhetetlenül primitív az efféle utalás, hogy éjjel van, s a férfi ágyból kel ki. Ebben a nevetséges göncben hogyan lehet egy húgot megátkozni, majd egy hosszú, drámai haldoklási jelenetet előadni? Bármit is gondoljon valaki civilben erről az alakról, Valentin mégiscsak szembeszáll a gonosszal, és Gounod azt komponálta meg, hogy méltóságteljesen hal meg. Szerencsére ebben a jelenetben Comin megfeledkezett róla, hogy neki irányítania kell az előadást, békén hagyta Kelement aki nyomban zengő hangon, megindítóan énekelte magát a halálba.
Margitnak már Alföldi is porszívót adott a kezébe rokka helyett. Znaniecki egyenesen takarítónőt csinál belőle, később pedig hajléktalan lesz. Hasonló a helyzet vele, mint Valentinnel: ha elvesszük a figura méltóságát, érthetetlen, miért érdemli ki a megdicsőülést. A tavalyi bemutatón Rost Andrea énekelte a szerepet, s p bizony hangilag, figurálisan egészen más karakter, mint Létay Kiss Gabriella. Nem is beszélve arról a távolságról, ami Bretz Gábor és Taras Shtondát választja el egymástól. Lehet, hogy a rendezés tavaly, más szereplőkkel jobban működött, de a mostani gárdára nem nagyon illik. Pedig Létay szokott hajlékonyságával, odaadásával énekel. Nem mellesleg főszereplőink meglehetős tapasztalatokkal rendelkeznek ebben a történetben. Létay pár éve Margit-Helena volt a Mefistofelében, Kelemen pályája elején elénekelte Boito operájának elvileg basszus címszerepét, pár éve Szegeden ugyancsak az intrikust alakította Berlioz változatában. Abban az előadásban László Boldizsár volt a címszereplő, akinek még kollégáinál is érdekesebb tapasztalat jutott, a másik, sötét oldal tapasztalata: tavaly Busoni művében Mefisztó lehetett.
A kisebb-nagyobb szereplők közül kitűnt Balga Gabriella (Siebel) erős jelenlétével. A kitűnő Németh Judit inkább színészileg dicsérhető, Márta asszony szólama mélyebben fekszik, mint ahol neki igazán jól szól a hangja.
A rendezés folyton arra kényszerít, hogy kívülről, nagyítóval vizsgáljuk a léleküzletág történetet, és megakadályozza, hogy átéljük azt. Megnéztük, kinagyítva nem tetszik. A karmester is mindig magát tolja közénk és a zene közé, az énekeseket pedig nem engedi legjobb formájukat futni.
Márok Tamás
[nggallery id=667]
