Sopotnik Zoltán versei

Nagy László/film/medvés/teremtő/Duna

Feljön a Duna, egészen a házig,

besuttog a lépcsőházba, tördeli a

postaládákat, sziszegő kígyó,

viszi a neveket el, s a sorsokat is

talán, az én nevem nem úszik, nem,

nem engedem, az én nevem igazi kígyót

eszik, medreket kotor, visszaszögeli

a ládákat, visszahúzza a vizet, a

helyére, megmosakszom hangjában,

felöltözöm, komának, bakának,

álmos hajóskapitánynak, nem téved,

nem tévedek, megúszik, megúszom a

lidércek partján a szenvedő álmokat,

a páncélosok betörését a  részletekbe,

a szobahajlatokba, bármibe, nem, a

nevem nem engedem, vajákos

álmatlanoknak nem, a mindent kétszer

megtagadóknak nem, az én házamba

ne jöjjenek, kiterítenének, mint egy

pokrócot, beletaposnának szegényes

képzeletükbe, sár, sár, sár, tördelik

belém a szót, törik szét a lépcsőket,

amiken lemehetek, vagy akárki hozzám

feljöhet.

Tar Sándor/film/arc/hiányjel

Az az arc, amelyik nem gyűrődik,

nem is arc igazán. Az az ember, aki

nem gyűrődik, nem is ember igazán.

Az a kötél, amely nem súrol szét legalább

egy életet, nem is kötél igazán. Nem kötél,

nem spárga, csak talán. És még a többi.

Nem odakozmált paprikás krumpli, kicsit

több borssal, csak talán. Nem törött tégla,

olajoshordó, nem történelmi talpakat megsebző

szög, csak talán. Nem sors, nem idő, nem

hosszú, durva utca kerítése, nem villanyoszlop

felkoncolt drótostóttal, nem satupadnak

támaszkodó halál, csak talán.

(Megjelent a Tiszatáj 2015/10. számában)