Beszélgetés a reményről

SZEPESI DÓRA INTERJÚJA FALCSIK MARIVAL

– Nagyon tetszik legutóbbi köteted, a 2013-as Nőket néző képek, amiben az általad kitalált nőalakok szájába adott versek mellett mind a 48 alakhoz fiktív életrajz van és egy-egy illusztráció. Elképzeltem, hogy ezek valódi nők, akiket kikutattál, felfedeztél az örökkévalóságnak.

– Ezt sokan hitték így. Amikor a Centrifuga és a Litera először megjelentetett ebből az anyagomból, tisztáznom kellett, hogy ezek nem műfordítások, hanem saját alkotások, kitalált nők szájába adott saját dalok, amiket én írtam, az életrajzukkal, a sorsukkal együtt.

– Tanítani kellene ezt a könyvet, annyira mély és sokrétű megfogalmazása a női létnek.

– Ha kell, majd fogják tanítani, ha nem, nem. Nem biztos, hogy én megérem, míg ez kiderül, de a költő a jövőnek dolgozik. Adytól tanultam: „életemnek csak nézői a maiak”. 17 évesen fogtam fel ezt, azóta még mélyebben tudom, hogy így van. „Külön alkuja lehet a Halállal, / Akit, amikor milliókat vállal, / Nem bámitott az Élet sok, új kapuja”, mondja Ady, és én épp így, a legutóbbi kötetemmel: ha sokakat vállalsz, nem azt nézed, mennyire lesz sikeres, mennyire értik meg.

– Azt hallottam, a kötet anyagából készült est nagyon sikeres volt…

– Talán azért, mert ebbe olyan nőalakokat válogattam, akiket hatásosan meg lehet jeleníteni a színpadon. Volt persze a nehezebbjéből is, mondjuk, az Időállat, ami egy öreg nő zsolozsmája a testről, katatón dallamra. De többnyire könnyed zenei sztenderdeket hoztunk: tangó, bossa, valcer, mambó, vagy csak egy kis song, amilyen a New York-i bárcicáé. Olyan nőket választottunk, akiknek plasztikus légkörük van.

– A darabban csak a versekből született dalok hangzanak fel?

– Nem, a fiktív életrajzok is. Azok adják az egyórás műsor narratív részét, más-más stílusban előadva, például riporter, ügyvéd, pletykás szomszéd. Triceps, az est rendezője hangolta be őket. Így szólal meg narrációval, zenével és némi tánccal a könyv anyagának több mint negyede: a 48-ból 15 nő.

– Akkor áruljuk el, konkrétan mi van a könyvben!

– Minden balos oldalon egy vers, alatta lábjegyzetként az életrajz, és minden jobbos oldalon egy kollázs. Szeretem ezeket a kollázsokat: épp fordítva járnak el, mint a versek. A versekben egy lélek szólal meg, egy személy, hogy elmondja, amit gondol-érez: a valós evilági háttér nincs jelen, vagy ha igen, csak szilánkjaiban. Triceps kollázsaiban viszont épp ez az alap: a kor, a hely, a helyzet, vagyis az életrajz. A háttér mindig a város vagy táj, ahol a vers játszódik, és ezen a széles képen villan be néhány gondolat- és érzésszilánk.

– Koncepció volt a kötet, tudatosan született?

– Amikor a kötet ötlete jött, a versek készen voltak már. Nagyjából egy évtized szülöttei, szerepversek, dalok, hangocskák. Kísérletek, hisz épp ezért nem kerültek bele más kötetbe. Az én köteteim csupa alanyi líra – ezek a versek nem azok. Összeszedtem őket, aztán a 48 vershez két nap alatt megírtam a 48 életrajzot.

– Két nap alatt…?

– Igen, pillanatok alatt meglett. A versben ott a lény: gondol-érez, és ezt el is mondja. Amint a vers kész, ő már van. Csak bele kell gondolni, ki beszél, a megszólalását követve már egyszerű leírni, kicsoda ő és milyen.

– És kitalálni hozzájuk a neveket, a kort, a társadalmi rangot…

– A sorsok adták magukat. Írok egy tangót, valaki lángol benne: csak nem egy félvér énekesnő, aki kibe lehet szerelmes ilyen halálosan reménytelenül? A fehér főnökébe? Na ugye, adja magát. A versben minden benne van. Nekem könnyebb a vers felől menni a valóság felé: ahogy versben szólal meg valaki, máris mindent tudok róla. Ha véletlen arra adnám a fejem, hogy komolyan szembenézzek a prózával, lehet, az összes hősöm először versben beszélne. Én is csatorna vagyok, csakúgy, mint az epikus, de ő az alakja sztorijának, jellemrajzának, cselekedeteinek adja át magát. A lírikus fordítva: az alak, aki bennem megfogant, dalolja el először a lelkét, szellemét, helyzetét, és ha kell, majd visszakövetkeztetek ebből a körülményeire.

– És mi volt előbb: a sztorik, a képek, a versek?

– A kötet Triceps ötlete volt, aztán én megkértem, legyen az ő kollázsaival. Nagyon izgalmas kollázsokat készített világéletében: minimalista képeket, nem ilyeneket, mint ide. De nekem azok olyan sűrítményben mutattak feszültséget, jelentést – cselekményt akár –, hogy el tudtam képzelni, milyen jól bánna ezzel az anyaggal. Két hónap alatt felrakta a struktúrákat és azt a kultúrtörténeti többletréteget, ami szavakban nem kapott hangot sem életrajzban, sem versben, csak Triceps kiérezte belőlük. Aztán a nyomdakész verziókat Gásó (Baksa Gáspár) produkálta, aki nagyszerű partnere volt a számítógépes kivitelben.

– Mégis mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

– Egyértelmű: kezdetben volt a vers. Engem nem érdekelt volna ez a fikciós-vizuális játék e nélkül. Nem az volt a rugó, hogy legyen egy érdekes szerkezetű szép képeskönyv, agyas írói játék. Az alap a 48 lírai megszólalás volt, ehhez tettem hozzá a sorsokat, és ahhoz Triceps a kettőt egyben megjelentető képet. Amikor a kollázsok negyede kész volt, kiadót kerestünk. Ilyen könyvhöz áldozatosan oda kell állni anyagilag: a kemény fedél, a jó papír, ami nem issza be a feketét és szürkét. Gyönyörű mű született, köszönet a Scolarnak.

Beszéljünk a címről! Engem nagyon megfogott.

– Még épp csak felmerült bennem, hogy összerakom ezeket a lányokat egy kötetbe, és rögtön ez a cím jutott eszembe. Így, ahogy a fedélen most van.

– Végül is ki ez a sok „lány”? 

– Nem az én énjeim. Érdekes, amit soha nem kér senki számon az epikuson, azt a lírikuson mindig mindenki. Flaubert azt mondja: „Bovaryné én vagyok”, de azt nem, hogy Bovary is. Nem lehetek az összes figurám, ugyan. Ők a megfigyeléseim, élettapasztalásom, ahogy lesem őket, a látásmódom, ahogy átengedem őket magamon. Nem én vagyok az, hanem a tehetségem – csak olykor némelyik vagyok én. A kötetben két alakban vagyok jelen: az elsőben és az utolsóban. A kötetzáró XXX. századi űrkukázó Vagányi Csajka, és nyilván a prológust mondó Falcsik Mari, aki azt állítja, itt az idő megszólalni a nők írta nőknek is, mert a férfiak nőalak-ügyben ugyan teljesítették a tőlük elvárható feladatot, de hát az azért csak a férfiak keze.

– Fontos az, hogy ezeket a lányokat nő keze írta meg?

– Bizonyos módon. Az én nőkezem mégiscsak érzékenyebben ábrázol nőket, még ha nem is vagyok azonos mindjükkel. De ez a nőtémában író nőköltő nálam sosem volt túllihegve, így itt sincs. Lehet mondani, vannak a kötetben jellegzetesen női élmények, és vannak nem oly hangsúlyozottan nőies, inkább általános emberi élmények. Persze, itt minden kitalált hősöm nőnemű, akik nekem a versírás során arcként is megjelentek.

– Mint egy filmben?

– Mondjuk így. Először a figura keresztneve volt a vers címe. Ezt aztán elvetettem, nem lehet egy névvel egy sorsot elintézni, jobb igazi címet adni. Kötetcímnek viszont megőriztem, ami először felötlött: hisz képek jöttek ki a nőkből versben, életrajzban, kollázsban, és most visszanéznek rájuk. Míg egy kötettel dolgozom, elkezdem valahogy emlegetni. Ennek már a munkacíme is ez volt. Nekem mindig előbb lett meg a kötetcím, ami tovább rendezte az anyagot. Még alig van kész a versek harmada, mikor a kötetnek már neve van bennem.

– Csak régebben meglevő verseket gyűjtöttél bele? Nem írtál direkt ehhez a kötethez verset?

– Alig. De azért születtek újak is. Nem tudja az ember, mit csinál: nem tudtam például, hogy a kislányhangokra írt versek ebbe még ugyan épp beleillenek, de már egy következő folyamat részei.

– És a 48?

– A 48 bűvös szám, magyar költőnek különösen. De inkább pragmatikus okok voltak: a kvázi 100 oldalas könyvbe kétoldalas szerkesztésből nagyjából ennyi fér. Semmiképp nem akartunk kerek számot, hadd érződjék, hogy ez folytatódik, nem részemről, hanem egyáltalán: női sorsok sorakoznak, a legleszorítottabb nő is dadog valami dalt magában belül, ez mindig lesz. És, 48 kollázst megcsinálni is épp elég.

– Térjünk vissza ahhoz, ki kit néz! Van egy reflexióm: hogy a kép is néz engem, az olvasót, míg olvasom.

– Ez a könyv sokszoros tükör. A műsor nyitánya is a Törött tükör, a hatszor hat szerep, a végén a kérdéssel, melyik vagy te. Kis utalás a hetedikre, aki te magad légy. A vershez tartozó kollázs egy performanszt idéz: tükröt vivő lányok, egymás tükrében tükröződve. Nekem nagyon fontos kép. Végül is erről szól ez a kötet. Ha valamit, ezt akartam mondani a 48 nő hangján át: ismerd meg mindet és találd meg magad.

– Nem egyszerű kis falat ez…

– Ezt majd kiderítik. Ha rászánják az időt, mint értő kritikusaim, Kálmán C. György, Galamb Zoltán. Ők megtalálták a kulcsot: hogy nem rejtvényezek, hogy elsősorban nem játék ez. Aki akarja, utánanézhet: ha rákeres a „tükrös performansz”-ra, vagy ha egy nevet beír a keresőbe, minden kiderül. A lényeg nem a rejtélyeskedés, nem a rejtvénykreálás. Hanem a soha meg nem szólalt belső női hangok, amiket én meghallottam.

– Valós személyek, valós szituációk?

– Nem, de itt kisebb csoda történt: rábíztam magam a saját asszociációs hálómra, és megírtam a sorsokat az alatt a két nap alatt. Ahogy ellenőrizni kezdtem, nincsenek-e sületlenségek, kiderült, hogy a valóság alááll a fantáziámnak: kitalálok valamit, erre kiderül, hogy az megtörtént, vagy legalább is nyugton megtörténhetett volna, nincs kizárva a történeti valószerűségből. Persze, lehet, csak hatni kezdett a háttértudásom, ami át van már itatva az európai, fehér-amerikai, afro-amerikai kultúrával, oly fokig, hogy magától rátalál a valószerű történésre. Mert ahogy a fiktív életrajzokat dátumostul-mindenestül rátettem a valóság mérlegére, kiderült, hogy 3-4 esetben konkrét valóságalapot szolgáltat hozzá a történelem. Kedvenc esetem Mandrinette sztorija. Hogy Freudnak lehetett egy mitomániás betege? Hisz volt neki épp elég. De hogy egy mauritiusi rabszolgalányt feleségül vegyen egy brit gyarmati tiszt, ez azért nem biztos, hogy lehetséges a XIX. század elején. Márpedig az én hősnőm, Mandrinette Tamarin hozzámegy egy szeplős brit tiszthez. Ez kellett a vershez. De nem tudtam, hogy a korban lehetséges-e ilyesmi. A helyszín, amit megadtam, Le Morne Brabant, egy sziklányi sziget, aminek a tövében éldegélnek a rabszolgák. A dátum, amit belőttem,1835. És amit a történelem erre felém nyújtott: a brit királyi főhatóság felszabadítja a brabantiakat a rabszolgaság alól, és ahogy a díszegyenruhás, felfegyverzett brit rendőrség feléjük hajóz a hírrel, a brabanti férfiak közt kitör a pánik, hogy ezek lemészárolni jönnek őket, tömegesen másznak fel a szikla tetejére, és a mélybe vetik magukat. Mire kikötnek a britek, már csak férfihullákat és visítozó nőket, gyerekeket találnak a parton. E pillanatban lesz valószerű, hogy egy brit tiszt, aki a maradékkal közli, hogy szabadok, és a vészhelyzetet kezeli, nyugodtan találkozhat az én szép kis Mandrinette-emmel, és magával viheti feleségnek a székhelyre. Miért ne? A lány már felszabadított rabszolga, a helyzet az esendő nők és a lovagias brit tisztek találkozásáról szól. A sztorit tálcán odatette a történelem.

– Jó játék volt tehát nektek is?

– Végig a versek maradtak a legfontosabbak mindenkinek. A kiadó a verskötet-sorozatába vette fel, én a versek miatt csináltam meg az életrajzokat, és csak a szövegek miatt születtek a képek. Galamb Zoltán azonnal megértette ezt: hogy kölcsönadtam a lírikus beszélni tudást nőknek, akiknek a képessége-képtelensége, kommunikációs szintje nemhogy ezt, de tán még a szimpla megszólalást sem engedné meg. És ez ezeknek a verseknek a lényege. Hogy itt dadogó dalban szólalnak meg azok a figurák, akik regényben és drámában köznyelvi szintet, vagy saját nyelvi szintjüket imitáló nyelven szoktak.

– Lesz ennek folytatása?

– A női hangoknak? Nem. Ez ennyi. A kislányok már itt is gyereknyelven szólnak. Lehet, csinálok, életrajzok nélkül egy gyerekhang-kötetet. Fotógrafikákat gondolnék hozzá, talán a fotók összefirkálása lehet a technika. Gyerekhősök szólalnak meg, vagy róluk szóló szövegek a versekben. Nem gyerekeknek szóló kötet lenne, hanem amikor a gyerek beszél, vagy a gyereklelket szólaltatja meg egy felnőtt.

– Ez már mocorog?

– Már jó sok vers van meg belőle. De ha azt kérdezed, hol tartok a pályámon: kész van a következő alanyi lírai kötetem. Megint egy szimpla Falcsik Mari verskötet. Amikor ez a „nős” könyv született, amellett született meg az is, párhuzamosan, az Ág a szembe. Csak ez a nőihangos kötet élvezett prioritást.

– És az a cím?

– Az Ág a szembe a halál. Mindig belekap, nincs mese. A halandóságon keresztül halad a történetünk. A kötet kész, gondolati versek, csak jelzésszerű képek, talán tusrajzok kellenének hozzá, folytatódik a szellemi-lelki tapasztalás és megfogalmazás. Nem biztos, hogy okulással jár együtt, lehet, egyre oktalanabb az ember, ahogy az időben megy előbbre, de megfogalmazza, hol tart.

– Prózát nem írsz most?

– Áh, még az epikát is lírában…A Nefelejcskoszorú című anyagomban lírában próbálom elbeszélni a múltat. Már a Nőket néző képekben is megkísértem ezt, de még kettéválva: a sorsleírásokat még külön lírikus prózai egységben, rövid áltörténetben oldottam meg. Azóta léptem egyet: a Nefelejcskoszorúban már csak verses formában próbálkozom. De ez semmi mód nem epika.

– Képes a líra történetet mesélni? Az nem az epika privilégiuma mégis?

– Mit kezd a líra a történettel, ez engem az első kötetem óta izgat. Esterházy mondta még 2004-ben, amikor A sanzon nehéz időkbennel debütáltam, hogy fel lehet azt fogni végigolvasandó és végigolvasható történetként is. Aztán ugyanezt többen észrevették a Változatok a szabadságra kötetnél is. És, szilánkosan különálló verseivel végül a harmadik, A sorsvadász is egy történet – a tragédia fogja egybe, ami megíratta.

– És a Nefelejcskoszorúban mi adja a történeti keretet? Az ihletforrás, a tematika, a szerkesztés?

– Ez most más: megkísérlem a gondolati-érzelmi élményszint elbeszélését.  A lánybarátnőséget próbálom elregélni: a portréval, karakterrel együtt azt, ami történt. Szirtes András fotógrafikáiból lett a képanyaga. A szöveg ömlő lírafolyam, a történések helyett lelki-szellemi hátterük, a belső sztori. Elbeszélő líra, így hívom ezt a műnem-félét, amiben lírai képek, benyomások, érzések, gondolatok adják ki a cselekmény árnyát.

– Egyszer mondtad, csak az összművészetben hiszel. Eszerint még mindig megvan ennek a gyakorlata?

– Egyre kevésbé belső szükségletem a fellépés, az előadás. Tán megvolt már. Most a képzőművészet dominál. A videoklip is előjött – hátha lesz Horkay Istvánnal közös munkám. Ha a gyerekhangokból kötet lesz, megint Triceps oldja meg majd az illusztrációt. És van egy komoly munkám, a Haláltankönyv, abban folytatódik a sötét alagút, ahová A sorsvadász vezetett. Ebben próbálom feldolgozni, mit kezd a maradó a haldoklóval, aztán a halállal. De ez nem gyászmunka, hanem ráközelítés: ahogy előbb megtagadjuk még a halál tényét is, aztán meg sokkot kapunk, azt se tudjuk, mit csináljunk, amikor bekövetkezik. Nagyon erős fotóanyag van ehhez, Balassa László ösztönmélyi tehetségéből fakadó munkái. Itt a képek voltak előbb, ezek hozták ki belőlem a verseket, és ez nagyon jót tesz nekem. Tervezünk kiállítást is, de ezt mindenképp kötetben akarom látni mielőbb.

– Eszerint nem adsz ki annyi kötetet, amilyen termékeny vagy?

– Nem kepesztek a kötetekért. De verset folyamatosan írok. Ez a lényeg. Abba a korba értem, amikor egyre inkább belső igény, hogy megírjam, hol tartok, mit látok, hogy viszonyulok a közelítő véghez, hogyan hagyom el az épp elhagyott közepet. Ezt folytatom: nézni, hogyan élünk, meghatározni magamnak, hogyan dolgozom föl, hogy hogyan élünk. Amúgy már a hatodik kötetnek is megvan a címe: Ballada a reményről. Egyszer el kell mondani, hogy valahogyan valahol valami remény is van a véges emberi életben. Ez a hatodik kötet témája. A címadó vers megvan, jó erős kapaszkodó.

– Reményt adni a költészettel? Ez lenne a célod?

– Nem. A Ballada a reményről leginkább a reménytelenségről szól, hisz csak úgy tisztázható bármi reményünk, hogy összeszedjük azt a sok mindent, amiben szinte semmi esélye az embernek semmire.

– Végül is, mi ad reményt?

– A szembenézés növekvő képessége. Az emberiség önismeretre, tisztánlátásra törekvő része lerakta már maga elé a fasizmust mint tényt, a gyermekabúzus kiteregetését, elkezdünk szépen lassan szembenézni magunkkal. Az ember, aki a reneszánszban még istennek tekintette magát, és úgy ölte ugyanúgy a társát, erőszakolta a nőket, a gyerekeket is szabad prédának tekintette a perverzióihoz, ez az ember az ép testben ép lélek gyönyörű eszméjétől a reneszánsz csodálatos szépségű „szép testben szép lélek” eszméjén át már eljutott idáig.

– Ezt a szembenézést a líra végzi el?

– Nem, a művészet. Számomra a líra a szembenézés túlélhetőségét adja meg, a maga irdatlan sűrített módján. Mert azért azt nem mondhatjuk, hogy nagy letakarásokra, elrejtésekre, szőnyeg alá söprésekre adna alkalmat. Adott esetben olyan esszenciális, hogy még kevesebb módot ad erre, mint egy jó sztori. Például áperte ki kell mondani a morális döntést valami módon, ha csak úgy is, hogy akkor és ott, amiről a vers beszél, minek éltem meg magamat, jónak-e vagy rossznak. Nem tudok hova bújni ez elől, mert a legmélyebb őszinteségről: érzékelésről, gondolatról, önazonos belső beszámolóról van szó.

– Akkor hadd tegyem fel a banális kérdést: miről szól tehát a vers?

– Nálam arról, hogyan él az ember, mi az ember, hol tart a szembenézésben, amiben a XX. század végéig bizonyos tekintetben sikerült eljutnia a saját természete bevallásáig. Arról, hogy mit jelent számára, hogy nem dolgozta fel még a saját szexualitását sem, mert olyan tiltások kerültek rá, hogy alig mert eddig hozzáérni, de ahányszor mégis, annyiszor – ha nem is ijed meg –, mindig túlzásba, hisztérikus állapotba kerül tőle. Arról, hogy még mindig nem természetes szemlélője önmagának. Nagyon nem. Ha az lenne, nem volna fasizmus, mert akkor az, aki kinevezett bűnbakként bárkire ráront, tudná, hogy neki van problémája. Nem tud természetesen magára tekinteni az ember, akkora önszégyen, ön-el-nem-bírás van benne. És nekem ez az egész történet az emberről, az életről csak a lírában érdekes. Érdekel, hogyan mondjam el versben. Érdekel a megoldás, a jelző megtalálása, a sorok hosszúsága. Mert ha ezekre jó választ találok, az élet olyan pontos reflektív darabja éled meg a papíron, ami épp úgy alkot új valóságegységet, mint jó tükröt a valóságnak.

– Tehát a legfontosabb kérdésnek, hogy mi az élet, a kutatása nálad a költészet művelése közben történik?

– Minden módon történik. Kicsi koromtól nem érdekelt más. Emlékszem, ahogy felfogtam, hogy egy hatalmas tapasztalásnak vagyok a megajándékozott résztvevője, és ez a tapasztalás előre-hátra kiterjeszthető a percen túlra. Olyannyira, hogy játszhatom vele: mi lesz, ha majd úgy nézek vissza erre a percre, mint rég elmúltra. Past in the Future. Kiskoromtól játszottam ezt a jövőbe lövő játékot: ha kellemetlen volt a jelen, nagyon jól működött kimenekülésképpen: hogy fogok nevetni ezen tíz év múlva! A nagy pillanatokat meg segített többszörösen kiélvezni: segített lehúzni róluk a jövő bőrt is, meg a múlt bőrt is, meg az összes létező dimenziós bőrt, mondhatnám azt is, hogy Einstein relativitáselméletében élve, segített, hogy mindenüket kiadják. Legyen, mondjuk, egy szép születésnap: hogyan fogok visszaemlékezni rá sokkal később? És visszafelé: mit gondoltam erről régen, egész kicsi koromban, amikor még olyan távolinak tűnt, annyira vágytam rá? „Várj csak, ne mozdulj, rögzítsd ezt a képet”, rögzítsd le a jövő számára, nézd a múltból újra, próbáld megfogni a pillanatnak úgy a bőrét, hogy mind a hét réteget vagy minden hagymahéjat hánts le róla! Így tudsz csak megtapasztalni egy emberi életet, a sokszoros tapasztalással.

– És a líra tudja ezt: megsokszorozni a létélményt? Talán nem csak az emberi lét dimenziójában?

– Nekem erős életes befogadás jutott, nagyon át tudom élni, ami velem történik, a velejéig hagyom hatni. De ez nem arról szól, hogy zokogok, ha bánat ér, vagy vihogok, ha öröm, hanem hogy figyelek. Erős lelki és szellemi munka. Kiskoromtól fogva úgy fogalmaztam, hogy engem ide küldtek megfigyelőnek, nekem erről be kell számolnom, és nem utólag, hanem közben. És, igen, amit kérdezel: szinte parancs, hogy ne csak az emberit lássam. Ahogy lehúzom a háncsot a fáról, látni a nyüveket, ott nyüzsögnek, és ha undorodom is, meg kell néznem, ők hogy csinálják. Csaknem kafkai a gondolat kísértése, vajon milyen lehet kutyaként, remegő cickányként, mozdulni nem tudó virágként élni, olyan kiszolgáltatottságban, annyi bánthatósággal. Hogy a számomra legundorítóbb fajnak is megvan a speciális léte, ami ugyanúgy tapasztalás. Nézni a világot növényig, felhőig, a pillanat többrétegűségének lehántása mellett már-már nyitottan bármely létforma megtapasztalására.

– A lét minden formája halállal végződik, ezzel mit kezd a lírikus?

– Az első igazi halottam, 16 éves koromban, az anyai nagyapám volt, egy pátriárka, a szó leggazdagabb értelmében. Egy mérvadó ember, fekszik a ravatalon, és nincs többé. És, konkrétan emlékszem az élményre: az én nagyapám nincs benne ebben a viasztestben. Ott álltam és azt mondtam: Aha. Amíg élek, nem felejtem el. Aha, szóval ez van itt! Tehát az anyag leválik. A lelket nem látom – hinnem kell. De nem nehéz, mert az előbb még itt volt, most meg nincs. Akárhol is van, egy fix: az anyagot elhagyta. Ez nem a nagyapám, ez a volt teste. Jó volt, hogy láthattuk a testeket. Kellene látnunk őket ma is. Hogy a lény, aki eltűnik egy kórház ajtajában, még él, aztán nincs többé, az megemészthetetlen dolog. De ha látom a porhüvelyt, tudom, hogy nincs benne. Érzem a fájdalmat, és azt is, hogy nem ez iránt a test iránt érzem. Hogy nem ezt a testet siratom, nincs benne ő. Nekem ez maradt meg alapélménynek, ami persze halandó kínunkban semmin nem segít és nem változtat. Itt aztán mindenkinek csak az marad, az egy remény.

– Lehet-e a gyermeki empirikus tapasztalást továbbvinni a későbbi életszakaszokra?

– Minden művésznek ez az élete. Én ezt a tapasztalatgyűjtő és kizsigerelő életet éltem mindig, és ezt is akartam. Gyerekkorban úgy, hogy a kavicstól a fa odváig mindent megvizsgáltam. Kamaszkorban az állandó szellemi megközelítésével mindannak, ami ösztönszinten, érzelmileg vagy testileg történt velem. Mindig ott ült a Karinthy-féle Énke, és figyelt: a tudat is ott volt, ahol történtek a dolgok. Szerintem itt ez a lényeg: ha a művész igazi nagy valamit, jó tapasztalást tud lehúzni az életéről, nem az a lényeg, mennyire intelligens, hanem hogy mennyire szánta rá magát a létezésnek erre a dupla átélő befogadására, hogy az egész élete erről szóljon, még a halála is. Innen érthető meg Radnóti, aki, mielőtt lelövik, felkönyököl utoljára, hogy leírja. Tudósítani kell minden pillanat minden jelentéséről. Rajzolva, dalolva, írva, színészként… Ha egy halálos beteg színészt meghív egy rendező, hogy mielőtt meghal, játssza el a filmbeli figura halálát, vegye be a művészetébe azt a tényt, hogy ő itt meg fog halni, nincs köztük egy sem, aki hisztérikus rohamot kapna, azt üvöltve neki, hogy „te, mocskos hullarabló, kíméletlen dögkeselyű, ki akarod még ezt is használni”, hanem boldogan vállalják. Ha ezt nézed, megértheted, amit senki nem akar megérteni, hogy amint a Biblia mondja: „Ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félem a halált, mert Te vagy nekem Istenem”, ugyanúgy mondjuk mi is, hogy ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félem, ami történik, hanem megírom, lerajzolom, eléneklem, eljátszom. Mert ábrázolnom kell.